A kert langy, májusi melegében feketébe öltözött asszony sétált, szemlélte a fák magasba törő testét, s szertenyíló ágaik rejtelmes szövevényét, a hatalmas koronák résein áttörő égi világosságfoszlányokat. Deres hajú férfi térdelt az egyik virágágy mellett, gyomlált. Mikor észrevette az asszonyt, felpattant, s odasietett elé. Kisfiúsan lekapta kalapját és melléhez szorította a fejfedőt, úgy hajtotta meg magát.
- Jól, köszönöm. – az asszony hangja kimért volt, és fátyolos.
A férfi nézte őt, kissé megereszkedve, de e két szó után a nő továbbindult, el a kis pavilon felé.
- Nem tehetett ám róla, asszonyom, Isten rendelése volt. – szólt utána a férfi.
A nő megtorpant, tartása megkeményedett, s lassan, de gomolygó felhőhöz hasonlatosan fordult vissza.
- Mi közöd hozzá? – hangja kegyetlenül hideg volt, és éles, akár egy kardpenge – Mégis mi közöd lehet az uram halálához?
- Mikor hozzáment, még nem ezt mondta. – dünnyögte a férfi.
- Elhallgass, szemtelen!
- Meg tetszett változni, tekintetes asszony. Emlékszem még arra a napra, mikor zokogva jött hozzám…
- Elég! – kiáltott fel a nő – Ezt nem tűröm tovább! Neked itt nincs jogod efféle beszédhez, Sándor!
- Majd’ elfeledtem, hogy hol a helyem, kérem, bocsásson meg! – vetette oda a férfi.
- El is küldhetlek, hisz megöregedtél, s akkor nem kell oly sokat gondolkoznod.
A férfi végigtörölte bajszát kézfejével, majd fejébe nyomta kalapját, és felállt. Csizmái földesek voltak, kopottak, járása már korántsem volt azé a katonás fiatalemberé, aki egykor volt, sokkal inkább hasonlított a nyugalmazott szolgabírákéhoz. Az asszony lejjebb engedte fejét, megemelkedett vállai lassan leereszkedtek, jobbját önkéntelenül melléhez szorította, hátrálni kezdett.
- Nagyon megváltoztál, Rózsi. Emlékszem ám, tekintetes asszony, hogy maga egyszer, réges rég, mikor még ki tudtam egyenesedni, Rózsi volt. Bolondos fiatalság, igaz? Mikor meg akartál szökni velem, hogy bújjunk el a hegyekben. Sírva szaladtál hozzám, hogy férjhez adnak. Egész éjjel vigasztaltalak, ott zokogtál, fenn a szénapadláson, úgy hoztam neked vacsorát! Megváltoztál, Rózsi. Kisasszonykából hamar nagyasszony lettél, s legalább oly hamar elfeledtél. Én akkor megrándítottam a vállam, hisz mit is képzelhettem, hogy majd az öreg tekintetes úr leánya pont velem szökne el.
- Sándor, én…
- Ne vágj közbe, mert közbevágtál az elmúlt huszonöt évben! Soha nem hagytad, hogy beszéljünk, hogy legalább pár minutára szót váltsunk arról, ami régen volt. Neked akkortól én már nem léteztem, neked akkortól már csak az urad volt. Ez jó, ez szép dolog, jó, hű asszonya voltál. Megértettem. Azt viszont ne értem, miért támadsz nekem, miért beszélsz úgy velem, mintha kutyád volnék! Tudod te nagyon is jól, mit adtam neked! Szerinted, miért nem nősültem soha?! Rózsi, válaszolj!
- Te mindig is bolond voltál, sosem hallgattál az eszedre!
- Lehet. Te viszont sosem hallgattál a szívedre.
- Ez nem igaz!
- Csakugyan?!
- Miért beszéltem rá a férjemet, hogy te légy a kertészünk? Miért kardoskodtam? Azért, hogy… hogy láthass.
- Hogy láthassalak… Milyen nagylelkű vagy… Hát, láttalak. Sokszor, sokféle asszonynak láttalak. Az összes arcodat volt szerencsém megismerni.
- Nem tehettem mást!
- Az sosem érdekelt, hogy szeretlek?
- De… csak, a dolgok oly nagyon megváltoztak… én nem tudtalak már úgy szeretni akkor… de emlékeztem!
- Az jó. Én is. Azt hittem, ismerjük egymást, de látod, harminc év alatt sem lehet megismerni valakit úgy, ahogy a tenyerét ismeri az ember.
- Tudod jól, hogy mi sosem lehettünk volna együtt.
- Tudom.
- Azt is tudod, hogy már az is nagy dolog volt, hogy legalább azon a nyáron együtt voltunk.
- Azt is tudom.
- Csak jól éreztük magunkat.
- Igen. Mikor az erdőt jártam, belekarcoltam az arcod egy fába. Sose tudtam írni.
- Nem voltunk mi valók egymásnak.
- Rozália. Hmm… tekintetes asszony. Az vagy, nem?
- Az vagyok.
- A fiatalúr tudja?
- Nem. – rázta meg riadtan a fejét.
- Talán jobb is ez így. Jó ember volt az öreg ténsúr.
- Jó bizony.
- Mit számít tizenhét év…
- Na és ha idősebb volt?!
- Nem mondtam semmit.
- Te is öregebb vagy nálam!
- Na és ha öregebb? – vont vállat a férfi.
- Mit akarsz, Sándor?
- Beszélgetni.
- Gyászolok!
- Akkor biztosan érted, mit éreztem huszonöt éven át.
- Megnősülhettél volna!
- Igazán?! Úgy ismersz te engem, mint aki hagyná, hogy a felesége egy életen át azt érezze, hogy én téged szeretlek?! Nem élet az olyan.
- Sándor, ez a világ rendje. Születünk valahová, s ott élünk. Megházasodunk, gyermeket nemzünk, azt fölneveljük, aztán meghalunk. Ez a rend.
- Ez a te rended!
- Makacs vagy, és fáj, amit mondasz!
- Bocsáss meg! Sosem akartalak bántani, sosem akartam fájdalmat okozni.
- Nem.
- Nem?
- Nem. Ez nem az az idő. Azt mondom neked, hogy nem.
- S megbocsátasz?
- Tudod, hogy mindig.
- Hát, tekintetes asszony, fogadja még egyszer részvétemet, sétáljon jól! – ezzel elindult vissza, a virágágyhoz.
A nő állt az allé fái alatt, és bámulta az embert, aki régen úgy járt, mint egy huszárkapitány, aki úgy szerette, mint senki más, aki úgy szólította, mint senki más. Ajkába harapott. Indulni kellett, mert ő azt mondta, hogy sétáljon jól. Indulni kellett, mert ő gyászolt. Egy elrontott életet.
A férfi szemébe verejték csordult-e, azért könnyezett, vagy valami más csordult belé, titok marad. Árnyék tolult fölé, és egy selyemkendő vonult végig ráncos arcán. Önkéntelenül leverte fejéről a kalapot, Nézett föl, a lombkoronák közül előtörő fénytől övezett fejre, azokra a vonásokra, amikben még most is azt a lányt látta, aki huszonhat évvel azelőtt táncolt vele a holdfényben.
- Szépasszony vagy, te Rózsi, a fejemet rá.
- Ne mondj ilyet! – megcirógatta a férfi arcát.
- Engem is elviszel?
- Hová vinnélek, te bolond?
- Oda le. – mutatott a földre.
- Nem vagyok én szépasszony.
- Nem-e? Akkor mi vagy?
- Nem tudom.
- Én se. Én se, hogy én mi vagyok.
- Sándor, leülhetek melléd?
- Ne, várj, hozok párnát!
- Ne! Néha össze kell piszkolni a ruhánkat.
- Neked nem.
- De, igen.
- Most?
- Most.
- Miért most?
- Mert a kettőből egyet már elvesztettem, és nem szeretném a másikat is elveszteni.
- Engem sose fogsz. Még a földből is kijönnék, ha szükséged volna rám.
- S még te mondod, hogy szépasszony volnék, te garabonciás?
- Ki tudja… - somolygott a férfi.
- Emlékszel még arra a nyárra?
- Hogyne tenném. Folyvást az jár a fejemben. Fiatalok voltunk, és nagyon szerettük egymást.
- Szerinted tudták?
- Biztos tudták, itt mindent tudnak. Apám, szegény, azt mondta akkor, ne járj a kisasszonyka után, mert kútverembe esel. Igaza lett.
- Nem lett.
- Miért nem?
- Mert itt ülünk egymás mellett. Vagy mindketten a verem mélyén vagyunk, vagy nem estél bele.
- Szerinted egyszer lesz majd olyan, hogy elvehetnélek?
- Bolond vagy.
- Lesz?
- Remélem. Tudom, hogy ő neked a minden.
- Ő.
- Hasonlít rád.
- Majdnem. Tud írni, olvasni, nyelveket beszél.
- Te is. Nehogy azt hidd, nem tudok a fába karcolt képről. Többet írtál akkor arra a tenyérnyi helyre, mint az írók egy-egy könyvbe. Te az arcomból olvasol, a fényből, a szelekből. S beszélsz egy olyan nyelvet, amit nem sokan.
- Ne bókolj, te Rózsi.
- Megözvegyültem.
- Tudom.
- Még előttem lehet a harmada. Félek, Sándor.
- Nem szabad.
- Férjhez akarok menni.
- Nem akarsz. – rázta meg a fejét.
- S ha mégis?
- Akkor bolond vagy.
- Megtehetem, nem?
- Nem.
- Van pénzem, rangom, nevem, házam.
- Van. Akkor sem teheted. Magad miatt, meg az úrfi miatt.
- Miért hívod folyvást úrfinak?
- Mert az, nem?
- De azért itt maradsz?
- Itt.
- Ne haragudj rám!
- Nem haragszom. Emlékszem.
- Én is.
- Fönn, a szénapadláson.
- Én valóban szerettelek.
- Tudom.
- Minek tartottál akkor?
- A legszebb nőnek a világon.
- Nem gondoltad, hogy csak játszom veled, kurválkodom?
- Nem. Láttam a szemed, és az sosem hazudott.
- Ha megismételhetnénk, onnantól…
- Rózsi, azt sosem lehet megismételni.
- Most már elszöknék.
- A hegyekbe?
- Oda.
- Fáznál, hideg lenne.
- Nem baj.
- Jó ez neked.
- Gondolod?
- Bizony.
- Megfoghatom a kezed?
- Koszos.
- Az nem érdekel.
A házból kijött a cselédlány, hogy szóljon az asszonynak, hazajött az úrfi Enyedről. Megállt a kert szélén, és nem hitt a szemének. Sarkon fordult gyorsan, hogy lekösse az úrfit, amíg az asszony, meg a Sanyi bácsi kézen fogva ücsörögnek a fűben. Mikor beért a házba, végignézett az úrfin, és egy pillanatra átfutott benne a gondolat, hogy a Sanyi bácsi is épp ilyen délceg legény lehetett hajdanán.
