Hacsek Zsófia: Hiba a tervben

Hazafelé sétálok a sötétben. Meglátom a házat, odabent ég a villany. Égve hagytam volna? Nem, az üvegen kirajzolódik egy férfi sziluettje. Hát megtörtént, amire persze mindig volt esély, de azért reméltem, hogy sikerül majd elkerülnöm. Betörtek.

Nem megyek közel, nem akarom, hogy észrevegyen a betörő. Észrevétlenül átsurranok a szomszéd kiskertjén, akinek a házától még pont rálátni az enyémre, és bekopogok. Elnézést a zavarásért, ott lakom a szomszédban, és betörtek hozzám… Jaj, semmi gond, jöjjön csak be, mindjárt hívjuk a rendőrséget. Üljön le, nyugodjon meg, és maradjon itt, nehogy meglássák odakint.

Meg is jön a rendőr, villogó szirénákkal ügyködnek a háznál, de nem tudom, hogy mi történik. Azért ennek így semmi értelme, hogy nálam van a betörő, mégsem informálnak semmiről! A szomszédok se, a rendőrök se, senki. Egy idő után kimegyek, és csak odakint tudatosul bennem, hogy hiszen mondták, hogy meg ne lássanak… És ott áll előttem a betörő, tényleg, visszavonhatatlanul megláttuk egymást…
Ekkor ébredek fel. Ágyban fekszem, sötét van bent, alig világosodik kint, nem járt itt semmiféle betörő, a kiskertes szomszédok nem léteznek, nincs is kiskert ebben az utcában. Rettenetesen sajog a lábam. Mindig ez van, a rémálmok egy csomó adrenalint juttatnak oda, ez valami evolúciós maradvány lehet, hogy el tudjak futni az ellenség elől. Menetrendszerűen így szoktam felébredni a rémálmokból: a fejem, a szívem még tele van velük, a lábam meg kurvára fáj.
Milyen hülyeség, hogy itt fekszem, és azért fáj a lábam, mert az agyam azt akarja, hogy elfussak egy ellenség elől, aki maga is csak az agyamban létezik. Szegény materialisták hogy küszködnek, hogy minden transzcendens ideát visszavezessenek a mérhető, bizonyítható, felfogható anyagra. Aha, persze. Ennél még a szolipszistáknak is előbb tudok hinni, mert a franc tudja igazából, lehet, hogy ez a szoba ugyanúgy nem létezik, mint az álombeli betörő, és lehet, hogy az álombeli betörő is ugyanúgy létezik, mint ez a szoba.
Agy. Kussoljál már. MOST!
Visszaaludni nem tudok, hát beletörődve ránézek az órára. 06:04, és ki tudja, hány perc telhetett el már. Öt? Tíz? Húsz? Vagyis öt óra valamennyi volt, amikor felébredtem. A lábfájás közben elmúlt, álma válogatja, hogy mennyi idő kell neki. Olyan is volt már, hogy sose tudtam meg, mi volt maga az álom, de a lábfájás kedélyesen eligazított a maga módján, hogy hát ez, aranyom, valami rettenetes fos volt, inkább örülnél, hogy csak én vagyok itt, és másra nem emlékszel. Most viszont egészen szerencsésen sült el a dolog.
És persze mikor történne ez az egész, mint a hét egyetlen olyan estéje után, amikor már előre örültem, hogy na, most elmegyek aludni éjfélkor, és ha nyolckor csörög majd az óra, akkor elégedetten gondolok arra, hogy végre egyben aludtam nyolc órát, és még az alvásfázisfigyelő karkötő is meg fog dicsérni ezért.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Tamási Rebeka: Mainzi reggel

Szent Bilhildus kókadtan támasztja a pásztorbotját, lábainál a hívek nem dicsőítik, csak ásítoznak. Még hallatszódik a csatornafedelek alatt a víz csobogása. Az autók álmosan állnak a fehér csíkok között, a félig szívott csikkek boldogan lebegnek a pocsolyákban. A macskakövön megvillan a napsugár egy köpésben, a törött sörösüveg meg kábán fekszik egy hányásban. Az utak jólesően terpeszkednek a házak között, a közlekedési lámpák még fel sem ébredtek. A galambok álomittasan burukkolnak, szedegetik a döner-morzsákat. A kávézók székei egymás ölében alszanak, és a korán kelő pékségekből is csak lassan kúszik elő a kenyérillat. A szökőkút szobrai még mosolyogva köpik a vizet, a hűs permet csillogva rezeg a levegőben. A tetőcserepek között helyeslően bólogatnak a gazvirágok, a teraszokra kiültetett pálmák meg visszaintegetnek nekik. A halk szellő összekócolja a falakra nőtt borostyánt, rigók kukkantanak ki mögüle érdeklődve. Lukas, nem felejtünk – hirdeti egy graffiti, felette meg az emléktábla, hogy a zsidókat sem, akiket innen hurcoltak el. A házak boldogan ácsorognak a napfényben, és riadtan rázkódnak össze a villamos csilingelésére. A térre ömlik a harangzúgás, a dóm méltóságteljesen kongatja a hetet, Bonifác püspök is összeszedi magát és szoborrá merevedik. Nagy zajjal megjelenik a kukásautó, a munkások csendben sepregetnek, az árusok bontogatni kezdik a standokat, asztalra kerül a spárga, alma, rózsa. Közvetlenül a hetedik harangszó és a kukásautó érkezése közötti fülsüketítő csendben magához tér a reggel is.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Bódy Bence: Hajnal

falakon táncoló rettegés, remények

halnak meg a szőnyeg alá söpörve. itt

kezdődnek. mandzsettán vet szikrát

egy hűvös vasárnap hajnal. miért nincs

mindig hajnal? csak a szél suttog fájó

titkokat, és ki nem mondott valókat,

lélek se, ürességben pukedlizik a nap,

átadnak egy holnapot, és eltemetnek

minden tegnapot, az összest! gőzölgő

reggelivel várnak a fehér asztallapok,

jégkásából nyújtózkodik egy darab

a családi ezüstből, még a szépapám

is azzal kanalazta pirosló életét. hány

lépcsőn vezet az út a nappalba, hány

sort kell megtenni tollhegyként a földbe

lapulva? meddig tartanak a lerángatott

takarók és felvert párnák, miért sietnek

a szavak egyszeri szeretők módján és

hagynak ott üresen, kimondottan, de

rettegve, mert a falakon táncol a tegnap,

a tegnap tegnapja, minden leírt és le nem írt,

nyomdafestékes és tintával padlóra mázolt,

epés és májas, és tüdős, és velős és szíves

és szívtelen… meddig lehet még nyújtani

felnőtt lábunk? üvegek közt ledöntött, vöröslő,

függőleges tavak, édes álomban úszó mák,

és soha végig nem mondott imák.

csöndesség a hajnal, már neszel a táj,

de alszanak a madarak. meddig lehet

kitolni, meddig? egyszer fel kell kelni

az ágyból, és felmenni azon a lépcsőn.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Bódy Bence: Kirándulás kofferrel

A vonat ablakán kosz éktelenkedett, ujjacskák zsírfoltjai álltak össze egyetlen hatalmas pacává, s kint a táj úgy suhant, akár az élet suhan el fölöttünk, halandó testek fölött. Újságom semmi jót nem írt. Változás van. Mindig csak a változás. Ha vissza is lehetne lépni az előréből hátra, de nem lehet. Amit már megléptél, azt meglépted, s nem mehetsz vissza egyet, se nem kettőt. Onnan kell folytatni. Változik a golyóbison az elmúlás minden napja. A bőröndöm műbőr, utazó, ’70-es évekbeli, a címkén apám neve. Engem is hívnak úgy. Minket úgy hívnak.

Beült mellém egy nő, egy lány. Felálltam, kihúztam magam és köszöntem neki románul, ő meglepődött, visszaköszönt. Leültem olvasni az agyonkoptatott ülésre. A csizmám nézte, talán meg is rémült, pedig nincs oka rá. Nem akartam beszélgetni. Nem is mertem, a végén még azt hinné, akarok valamit. Nem akarok én semmit, csak élni és meghalni. Csikorgott a fék, nem nagyon, épphogy csak hallottam. Ketten egy toposzban, egymással szemben.

Néztem a betűket, de nem olvastam, merev volt a két szemem, üveges, tudtam, hogy figyel. Elbóbiskoltam. Az állomás kicsi volt, nem fővonal, a lány már leszállt, vagy kupét váltott, mindenesetre egyedül voltam ott, ahová igyekeztem. Bőrönd le, kabát fel, kilép, ajtó kinyit, lekászálódik. Üres. Na, ja. Késő délután, kóbor kutyák barna és zsemleszínű foltokkal. Vártam volna, hogy valaki. Nem divat. Mindegy. Elindultam az állomásépület felé, ekkor kinyílt az ajtó és ott állt ő.

A bajusza szép volt, egyenes, ősz, puha és selymes már látásra is. Örültem, hogy feketében jött, csizmája szebb volt és fényesebb az enyémnél. Tehát mégis jött valaki. Köszönni akartam, de rájöttem, ismerem, vagy inkább ő ismer engem. Nem köszöntem, csak megálltam, letettem a kofferom, néztük egymást. Intett, mutatta, hogy kinn áll a kocsi, hallottam a lovakat, a kocsis bizonyosan díszben volt, de nem láttam, csak éreztem a rézpitykéi illatát.

A lány rázott fel. Jegyellenőrzés. Felébredtem, s azt hittem, álmodom. Megkérdeztem a kalauztól, hová ment a szépapám, de az csak a jegyet akarta. Elment és elvitte a jegyemből a vonalkód egy darabját, kilukasztotta az okos kis masinájával, ma már így van.

Útitársam láthatta, hogy nem vagyok jól, megkérdezte, mi bánt. Azt feleltem, semmi, és hazudtam. Azt hazudtam, hogy jól vagyok, hogy minden rendben van, hogy le sem szálltam a vonatról, nem is várt senki sem, mert én csak gyűjteni megyek. Küküllőmenti prikulicsokról, mert megkérdezte. Nevetett és elkezdett velem magyarul beszélni. Feltekintettem rá, bambultam ki a fejemből, bámultam őt, ő pedig meg sem moccant, visszabámult. Elsírtam magam és földre dobtam a könyvemet. Együtt szálltunk le. Kint esett. Nem várt senki sem, nem állt ott a fekete hintó, nem éreztem a rézpitykék illatát és nem simogattam tekintetemmel a szépapám bajszát. A peronon nem volt más rajtunk kívül. Akarva, akaratlan, elindultunk, a kalapom vizes lett, ő pedig nem akart elmenni. Bármerre, de nem akart. Jött velem. Vagy én mentem vele? Átmentünk az épületen, kiértünk a városszélre, lenéztem a sárba, a kerék-, és patkónyomok mellett pedig ott mélyedt egy csizma helye.

Benesóczky László: Hajnal

Hajnal. Légszomj. Szobámban ébredek.
Mímelt hazugság, falon képkeret - de igazi fájdalom.
Hűség, hűtlenség - mind vállalom.
Lehetnék még én neked?
S az angyal, ki állt a karddal?

(Az óra visszaaltat.
Fuldokló-kék a hajnal.)

2019. 01. 10.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.