Bódy Bence: Zebrafényben

fénybe kéne állnod, s úgy maradni,

mert nincs arra szó, hogy szeretlek.

fájni kezd minden távolodó lépés,

sikátor lesz a világ, elbújnak a csillagok,

holdfényt takar a sok gomoly gondolat.

elrabolt órák, napok, évek, és életek

suttognak. el kell menni. ha veled,

ha nem. délelőtt felmegyek, estével

ott leszek. hogy mondjam, hogy hiányzol?

nincsenek szavaim, elfelejtettem. csak

azt, ki vagy te nekem. velem. nélkülem.

átballagni a túloldalra, végigdudált zebrán.

egyszer eljössz, és sáfrányt szedünk a cserfák

árnyékában. vajon bálvány vagy te nekem?

ne menj el, mert elás az idő a cserfák alá!

hogy mondjam el, hogy fáj az idő? elmulasztott

kép vagyunk egymás falán, és nem értem

miért üvölt a ma, miért hagy el az emlék,

és merre vagy, mikor nem találsz? 

 

 

Bódy Bence: Maradás

kékbe zártak a harmatnyelvű világok, azt mondják,

csak felállok és kisétálok. lerepül a gép a festményről,

de maradni kell, ha ölnek, akkor is. déltájt sülnek ki a

velős gondolatok, derékba tört küllőkön bukdácsol egy

tükör, és a szekrények azt harsogják, maradjál. bezárnak

és elásnak, mint egy időkapszulát, hogy a bizonytalan

végítéletkor elővegyenek, mint valami újbarbár stafétát.

velem ne. árnyékokkal festik az utcakőre az éhezés és nyomor

jajszavát, s egy kitépett infúzió szaladása rikoltja az egeknek:

maradjál! földet túrni két kezeddel, és előásod anyáid és apáid,

törött kezedben véső, hát lábad törted volna, hogy maradjál!

égnek a reményteli álmok a sarki giroszosnál, felperzseltetett

gyermekkorokban kutatva nézni a megvett salátát. hát most jobb?