Tamási Rebeka: Tiszta

Graz, pályaudvar, női WC. A megöregedett, harmincas nő furcsa mosollyal bámulja magát a tükörben és magyaráz. Nem értem, mit mond. Nem tudom, nekem mondja-e. A torz beszéd, meg a sírásba bugyborékoló nevetés akár magyar is lehet. 

A nő oldalán kis flitteres táska. A mosdó szélére tesz egy nejlonzacskót, annak a tetejére meg a tigriscsíkos plüssel bevont bilincset. Teljesen kinyitja a csapot, és amíg zubog a víz, a szappanadagolóhoz hajol. Nyomja a szappant a tenyerére. Addig pacsál, hogy a habos víz majdnem túlcsordul a mosdókagyló peremén. Senki se mer rászólni. 

Sorra kerülök. Még a fülkében is hallom, ahogy játszva csapkodja a vizet. Mikor kijövök, szótlanul melléállok. Mossuk kezeinket.

Bódy Bence: Maradás

kékbe zártak a harmatnyelvű világok, azt mondják,

csak felállok és kisétálok. lerepül a gép a festményről,

de maradni kell, ha ölnek, akkor is. déltájt sülnek ki a

velős gondolatok, derékba tört küllőkön bukdácsol egy

tükör, és a szekrények azt harsogják, maradjál. bezárnak

és elásnak, mint egy időkapszulát, hogy a bizonytalan

végítéletkor elővegyenek, mint valami újbarbár stafétát.

velem ne. árnyékokkal festik az utcakőre az éhezés és nyomor

jajszavát, s egy kitépett infúzió szaladása rikoltja az egeknek:

maradjál! földet túrni két kezeddel, és előásod anyáid és apáid,

törött kezedben véső, hát lábad törted volna, hogy maradjál!

égnek a reményteli álmok a sarki giroszosnál, felperzseltetett

gyermekkorokban kutatva nézni a megvett salátát. hát most jobb?