Bódy Bene: Naptánc a sorok között

elmentél a taxival, és otthagytál engem

kétséggel a nyelvemen. megláthatom-e

valaha is a napfényt? sötétbe nézni, víznek

morajló tükrébe, s a gőzben elkapni egy arcot,

sosem volt, meredekké torzult homlokán végig

a szántás. megláthatom-e? vagy kard adassék kezembe?

taxid elhagyott, pocsolyák fordított világától környezve,

amik egyre csak azt harsogták: neked is. bábok vagyunk,

elesünk olykor, csetlünk-botlunk, szeretünk, és csalunk,

és beszélünk, és hazudunk. ember. sár? a napot hogyan

is láthatnánk mi meg, ha még a bárányt is megsütjük?

 

 

Bódy Bence: Zebrafényben

fénybe kéne állnod, s úgy maradni,

mert nincs arra szó, hogy szeretlek.

fájni kezd minden távolodó lépés,

sikátor lesz a világ, elbújnak a csillagok,

holdfényt takar a sok gomoly gondolat.

elrabolt órák, napok, évek, és életek

suttognak. el kell menni. ha veled,

ha nem. délelőtt felmegyek, estével

ott leszek. hogy mondjam, hogy hiányzol?

nincsenek szavaim, elfelejtettem. csak

azt, ki vagy te nekem. velem. nélkülem.

átballagni a túloldalra, végigdudált zebrán.

egyszer eljössz, és sáfrányt szedünk a cserfák

árnyékában. vajon bálvány vagy te nekem?

ne menj el, mert elás az idő a cserfák alá!

hogy mondjam el, hogy fáj az idő? elmulasztott

kép vagyunk egymás falán, és nem értem

miért üvölt a ma, miért hagy el az emlék,

és merre vagy, mikor nem találsz?