Hacsek Zsófia: Olvasópróba

A szerző megjegyzése:

Ennek a történetnek (is) története van... 😊 Immár harmadik éve vettem részt a bloggerkarácsony nevű játékban, vagyis készítettem ajándékot egy nekem kisorsolt másik játékosnak (ezt írtam 2017-ben, ezt pedig 2018-ban). Idei ajándékozottam, Hazel azt írta magáról a rövid bemutatkozásban, hogy színházrajongó, illetve sok más mellett A kőszívű ember fiait is szereti. Volt gyerekszínészként (fun fact: a bloggerkarácsony egyik szervezőjét, Lylát is egy színjátszókörben ismertem meg), illetve a fent említett regény köztudott rajongójaként nagyon boldog voltam, és lelkesen írtam az alábbi történetet, amely számomra nagyszerű lezárása lett a 2019-es évnek. Yriunk sokat 2020-ban is!

****

Julcsi próbálta elrejteni az arcáról a rosszkedvet, amikor meglátta, hogy Dávid és Panka együtt érkeznek meg a díszterembe. Ő már vagy öt perce ott üldögélt egyedül, még a tanárnál is előbb érkezett, ha már más dolga úgysincs. Mert hát nem őt kíséri le egy ilyen srác a büfébe, hogy melegszendvicset vegyen neki, mielőtt elkezdődik az olvasópróba. Hogy ennéd le magad, gondolta a lány, de persze Panka nagyon óvatosan evett, csak akkor harapott a szendvicsbe, amikor már leült a körberakott székek egyikére, Julcsival szemben.

- Szia, Julcsi! Remélem, jól telt a szünet!

És még kedves is. Még amiatt is rossz lelkiismeretet kelt az emberben, gondolta Julcsi, hogy kénytelen vagyok utálni, amiért ő kell Dávidnak, nem én.

Az egész téli szünet úgy telt, hogy megpróbálta kiverni a fejéből a srácot, aki úgyis elballag év végén, és akkor már könnyebb lesz, mert kit érdekel, hogy az iskolán kívül kivel randizik. Úgyse maradnak együtt, győzködte magát, az osztályban is van több lány, akiknek egyetemre ment a pasija, és egyik kapcsolat sem élte ezt túl. És akkor talán, ha mindketten a Színművészetire megyünk, ábrándozott tovább a lány… Panka úgyis más irányba tanul tovább, meg hát őt amúgy sem vennék fel a béna hangszíne meg hangsúlyozása miatt. Nem véletlen, hogy a tanár is mindig picsaszerepeket ad neki, ahol lehet affektálni. Most például Plankenhorst Alfonsine-t fogja játszani.

Dávidot viszont tuti felveszik, gondolta Julcsi. És ha ő már odabent van, akkor még van egy évem olyan szinten felkészülni a felvételire, hogy engem is felvegyenek. Ha kell, egy évig nem alszom, csakis monológokat memorizálok, musicalslágereket dalolok, és minden költő minden nagy kötetét oda-vissza megtanulom.

Persze megint Miki bá érkezett legkésőbb, elég elszállt egy figura volt. Ő volt az egyetlen az egész tanári karban, aki már a ballagás előtt is megengedte a színjátszós diákjainak, hogy tegezzék.

- Szép napot kívánok, kezdjük a munkát! – Mindig így köszönt, majd rögtön szét is osztotta a nyolc lefénymásolt paksamétát a diákok között. Hagyott nekik pár percet, hogy átlapozzák, ismerkedjenek vele.

Több értelme lett volna, gondolta Julcsi, ha már a téli szünetben szétküldi e-mailen. Persze nyilván azért nem tette, mert akkor még bőven nem volt kész maga a szöveg. Csak annyit írt, hogy a március 15-i ünnepségen A kőszívű ember fiaiból adnak majd elő egy rövidített, dramatizált verziót, már amennyi nyolc emberrel lehetséges, és a szerepeket is rögtön kiosztotta. Julcsi nagyon örült Edit szerepének, de annak már kevésbé, hogy Dávid nem Richárd lett, akivel Edit összejön a végén, hanem Ödön. De legalább Ödön feleségét kiírta Miki bá a rövidített verzióból, mert nincs annyi lány. Richárd szerepét a bamba Attila kapta, aki még csak kilencedikes, és semmi katonás vagy szexi nincs benne.

És az egy dolog, de Julcsi hallotta, ahogy félhangosan motyogja a szöveget maga elé, és meg-megakad a bonyolult, idegen szavaknál. És nemcsak Attila, hanem Panka is, Sanyi is, sőt, még Dávid is. Julcsi hirtelen úgy érezte, megveti ezt az egész társaságot, akiktől annyi nem tellett, hogy legalább elővegyék a regényt a téli szünetben, amint Miki bá szólt. Ő újraolvasta az egészet, biztos ami biztos, és most még talán jobban is tetszett neki, mint hetedikben, pedig már akkor is ez volt a kedvenc kötelező olvasmánya.

Itt mindenki tényleg mindenki lusta és hülye, döbbent rá szomorúan. Még az eszméletlenül jóképű Dávid is. És nyilván az egész próbafolyamat azzal fog telni, hogy a srácok egymásra licitálnak, mennyire utálják ezt a regényt és Jókait, és milyen szörnyűek ezek a hosszú, régies mondatok. Ő meg magányosan öleli majd magához ezt az egész csodaszép, talán sosemvolt, de mindenképpen szívdobogtató, romantikus regényvilágot. Még soha ilyen magányosnak nem érezte magát, mint amikor megint végiggondolta, mennyire nincs semmi köze ehhez a csoporthoz.

A darab Miki bá nagymonológjával kezdődött, aki magára osztotta az úgyis csak egyszer szereplő öreg Baradlay szerepét. Luca, alias Baradlayné, már most kapott pár rendezői instrukciót: ugyan nem fog belebeszélni Miki bá szövegébe, de arcjátékkal, testbeszéddel, meg a toll leejtésével azért reagál majd rá, mennyire hülyeségnek tartja, amiket az öreg haldoklás közben mond. Luca lelkesen jegyzetelt a margóra, a többiek figyelme viszont már most lankadt. A fiúk suttogva beszélgettek, Panka megint harapott a szendvicsből – és még mindig nem ette le magát! –, Dávid pedig odahajolt hozzá, és adott egy apró puszit az arcára. Panka vihogott. Julcsi legszívesebben megtépte volna.

- Most pedig a ti közös jelenetetek jön, Dávid és Luca – mondta Miki bá. Dávid összerezzent, de rögtön figyelmet erőltetett magára. – Te, mint Ödön, most érkeztél haza Oroszországból, ahol fényes karrier várt volna rád, hátrahagytad hű barátodat, meg a jó nőket a kuplerájban… mit röhögtök, gyerekek? Szóval hazajöttél, hogy átvedd a főispáni széket egy kis kelet-magyarországi vármegyében…

- Ez az Ödön teljesen hülye – szúrta közbe Sanyi, akiről mindenki tudta, hogy külföldön akar továbbtanulni.

- Dehogy hülye! – torkollta le Miki bá. – A reformkorban nagyon nem volt mindegy, hogy a tanult emberek külföldön maradnak enpluszegyedik hivatalnokok, vagy hazatérnek, hogy kiemeljék a porból az elmaradott, szerencsétlen kis Magyarországot. És különben is, Ödönnek Magyarországon volt a szerelme, Aranka. Nem emlékszel a könyvre?

Inkább Leoninnal kellett volna maradnia, gondolta kajánul Julcsi. Ilyen szuper homoromantikus bromance-t még a mai írók sem tudnának kitalálni. De azért ezt nem kötötte a többiek orrára. Szegény Miki bá még a szavakat sem értené.

- Szóval Dávid. Most érkeztél haza, anyukád kiment eléd az állomásra, hazamentek… – Mindenki jót vigyorgott azon, hogy a tizedikes Luca most a végzős Dávid anyukája lesz. – És megpróbál rávenni, hogy nősülj meg. Neked nem esik le egyből, hogy ő is azt szeretné, hogy Arankát vedd el, azt hiszed, hogy valami idegen nemeskisasszonyt szán neked, ezért az egész ötletet visszautasítod. De aztán megtudod, hogy Aranka az, és boldogan beleegyezel. Ennyi az első jelenet. Mehet?

Luca kezdte az olvasást.

- Fiam! Milyen nagyon megrémítettél baleseteddel!

- Már túl vagyunk rajta. Csakhogy látjuk egymást!

- Itt megöleled és puszit adsz neki – szúrta közbe Miki bá. Többen felröhögtek, Dávid viszont komoly arccal írta a papírra, amit a tanár kért.

- Itt szálljunk ki, anyám. Meg kell látogatnom atyám sírját.

- Pár másodpercig lehajtott fejjel álltok egymás mellett – instruált a tanár –, aztán továbbmentek a kastélyba, amit majd megcsinálunk papírmaséból, és ott mondod majd a következőt, Luca.

- Várj, Miki bá, még fel kell írnom… Igen. Házunk nagy nevezetességgel bír e megyében. Határoznod kell, mely állást foglalj el magad, kiket gyűjts magad körül, kiknek légy vezetője.

- Tanácsodat fogom kérni, anyám.

- Nehezedre esett hazajönnöd?

- Abban az órában készültem az útra, melyben leveledet kaptam.

- Nem gondoltál arra, hogy mint legidősebb Baradlay, az örökös főispáni szék elfoglalására vagy hivatva?

- Úgy tudom, hogy ebben a székben most egy adminisztrátor ül.

- Atyád végakaratában kijelenté, hogy halála után hat hétre nyújtsam kezemet ennek az adminisztrátornak. Azt akarta, hogy házunknak új oszlopa támadjon, ki elbírja azt a terhet, amit egykor ő viselt. Tudod, hogy ez a teher egy ország gondja.

- Ha atyánk végakarata ez volt – s ha te is úgy akarod…

- Hát teneked parancs az, amit én akarok?

Julcsi, amikor még a téli szünetben elképzelte, milyen lesz a március 15-i előadásra készülni, mindig úgy gondolta, hogy Dávid majd tökéletes romantikus hős lesz, és ő olvadozni fog, amikor csak megszólal. Ehhez képest a fiú olyan döcögősen olvasta ezeket a rövid mondatokat, olyan sokszor kellett visszaugrania az elejére, meg kisiskolásan szótagolnia, hogy az valami borzasztóan kiábrándító volt. Julcsi látta Miki bá arcán, hogy neki sem tetszik a dolog. Luca, aki sokkal hosszabb mondatokat kapott több idegen szóval, sokkal gördülékenyebben haladt velük.

Biztos ez az, amit mondanak, gondolta Julcsi, hogy a nők verbális képességei jobbak. Vagy talán csak arról van szó, hogy Dávidot ez az egész nem érdekli. Megcsinálja, mert feladat, de nem érzi magát Ödönnek. Nem is érti az egész karaktert. Julcsi szíve iszonyatosan megfájdult. Bezzeg én annyira Editnek érzem most magam… egy lánynak, aki mindent, az életét, a biztonságát, mindenét feltette a férfira, akit szeret, és aki végül el is nyerte a boldogságot Richárd oldalán… Vajon ki az én igazi Richárdom, ha nem ez a jóképű, de buta gyerek itt? Akinek még a butaságát is megbocsátanám, ha engem szeretne, és nem azt a folyton nyavalygós Pankát…

Ekkor vette észre, hogy valaki más is van a teremben rajtuk kívül. A díszterem másik felén, a színpad fekete függönye mögül integetett felé valaki. Először azt hitte, hogy valamelyik hülye osztálytársa ült be leskelődni, de aztán ráébredt, hogy egyetlen srác sem hord madártollas, nagy karimájú kalapot. És még a legdurvább matekdolgozatok előtt sincs senkinek ilyen beesett, hamuszürke arca. Ez a gyerek konkrétan úgy nézett ki, mint aki vagy egy hete nem evett, csak aggódott, menekült, rejtőzködött.

- Kimehetek, Miki bá? – suttogta Julcsi a tanár felé. Az csak biccentett, különben le sem vette a szemét Lucáról és Dávidról. Julcsi felpattant, kiment a díszteremből, de csak akkor csukta be maga után az ajtót, amikor már a fiatalember is kislisszolt mögötte. Sokkal idősebbnek tűnt az arca, mint bárkinek az iskolából, legalább huszonnyolc éves lehetett. Vagy csak a sok szenvedés miatt néz ki ilyennek? Julcsi észrevette, hogy sötét foltok borítják a ruháját, bármi lehetett, de leginkább – kicsit megborzongott – vér. Belenézett a férfi szemébe, és megdöbbent, milyen öreg a tekintete. Ha az arca huszonnyolc éves, akkor ez a szempár meg legalább száznyolc. Tényleg rengeteget szenvedhetett szegény! És tényleg, úgy ragadta meg Julcsi két vállát, mintha rögtön el akarna dőlni.

- Júlia kisasszony? – lihegte. – Azonnal velem kell jönnie!

Még soha senki nem hívott így, futott át a lány fején. Mit akar ez?

- Ki vagy te?

- Andreas Beckmann vagyok. Harmadik zászlóalj. Vagyis már összevont második-harmadik. Iszonyatos…! Úgy hullunk, mint a legyek, most lőtték el mellőlem a legdrágább cimborámat, már szegény Fritz Goldner barátunk is halálos sebet kapott…

- Várj, várj, lassabban! – Julcsi a karját nyújtotta Andreasnak, aki szinte rároskadt a teljes súlyával. – Kérsz egy pohár vizet?

- Vizet?! – hördült fel Andreas. – Hát van most idő vizet inni?! Azonnal vissza kell mennem, és a kisasszonyt is vinnem kell, mert meg van írva, hogy csak a kisasszony menthet meg minket!

- Vinni? Hova?

- 1848. október 31-e van, most zajlik az utolsó nagy csata Bécsben, most esik el a város. – Andreas fojtott, drámai hangon beszélt. – Mint mondtam, Goldner kapitányunk már halálán van. De Mausmann, a mi drága Mausmann barátunk még megmenekülhet. Meg kell menekülnie! Mindig mindenkiben ő tartotta a lelket. Aki mellett ő harcol, az elfelejti, hogy meghalni állt oda. Neki túl kell élnie ezt a poklot! És meg van írva, hogy maga fogja megmenteni, Júlia kisasszony.

- Hogyan? – hebegte Julcsi.

A fiatalember egy apró, bőrkötéses piros könyvecskét vett elő a zsebéből. Már azt is átitatta az izzadság és a vér.

- Ez az én legnagyobb titkom, Júlia kisasszony. Családomban apáról fiúra öröklődött. – Felcsapta a könyvet egy oldalpáron. – Ha az ember a jobb oldalára ír, teljesülhet egy kívánsága. Ha pedig balra ír egy kérdést, megkapja rá a választ. Szeszélyes varázserő, rébuszokban beszél, és mindig csak a következő lépéshez vezet el… de tényleg működik.

Julcsi megnézte a két oldalt. Bal oldalon szép gyöngybetűs írással ez állt: Was wird mit uns passieren? És alatta más írással: Bevor alles verloren geht, ruf Fräulein Julia zu dir! Még szerencse, gondolta Julcsi, hogy figyelek németórán. A másik oldalon pedig a szép írásnak a sebesen, hektikusan írt, jóval nehezebben olvasható változata: Bring mich zu Fräulein Julia!*

Úgy látszik, azt nem mondta neki a könyvecskéje, hogy a huszonegyedik századig kell értem jönnie, gondolta a lány. Andreas megragadta a karját, és mintha magától értetődő lenne, pennát és tintatartót kapott elő a zsebéből, és valamit firkált a jobb oldalra, nyilván valami olyasmit, hogy vigyél vissza minket. Ugyanis még mielőtt Julcsi tiltakozhatott volna, furcsa émelygés kerítette a hatalmába, forgott a világ, és mintha vákuummal szívta volna magához az a titokzatos kis piros könyv. Óriási hangzavar robbant a fülébe, és amikor megint kinyitotta a szemét, a legborzalmasabb kavalkádot pillantotta meg, amit életében láthatott.

Nehéz, iszonyú büdös köd a levegőben, azoknak a puskáknak a lehet ez a tömény füstje, amellyel folyamatosan lövi egymást a két tábor: a fehér egyenruhás katonák és a szedett-vedett forradalmárok. Mind olyasformák voltak, mint maga Andreas – tollas kalap, véráztatta ruha, beesett arc. Újabb és újabb férfi kiáltott fel a szívéhez kapva és hullott alá a barikádokról. Julcsi végignézett magán – ő még mindig a hétköznapi farmergatyáját és a kedvenc coldplayes pólóját hordta, nem vált belőle automatikusan bécsi felkelő csak azért, mert átkerült a tizenkilencedik századba.

De most mi a franc legyen?

Andreas eltűnt mellőle a könyvecskéjével együtt, és Julcsin hirtelen eluralkodott a pánik. Nem ragadhat ebben a korban! Pláne nem egy lövöldözés kellős közepén! Ösztönösen levetette magát magzatpózba, és odagurult a legközelebbi barikád alá. Nekiütődött egy hullának, jobb híján az ő véráztatta testét húzta magára, és úgy érezte, menten elájul. Úristen, mibe keveredtem?!

Csak egy részét látta annak, ami felette történik, de azt kívánta, bár egyáltalán ne látna semmit. Egy férfi egyensúlyozott a barikádon, testsúlya a fél lábán, kezében valami fegyver, nem látta pontosan, hogy mi, és csak úgy vaktában lőtt mindenfelé, hiszen a szürkületben és a füstben szinte semmit sem lehetett már látni. Olyan volt, mintha transzban lenne, és maga Julcsi is érezte, hogy valami sajátos tudatállapotba kerül, ezt a vérengzést nem lehet ép ésszel kibírni. Mindjárt lelövik ezt a szerencsétlent, és akkor majd pont őrá esik, és…

- Száz golyó, és egy sem talál! – rikkantotta ekkor a férfi, és még peckes pózba is vágta magát, hogy még jobban provokálja a támadóit. – De ha talál? Az szép halál!

Hol hallottam már ilyesmit? Julcsi félig-meddig kiszabadította magát a holttest alól, és ahogy mocorgott, a férfi észrevette. Lekiáltott neki:

- Csak nem a mi Andreas barátunk Júlia kisasszonya? Isten hozta! Sőt, Isten küldte! Hát itt tartunk, hölgyek a barikádokon? Most pedig tessék szíves lenni megmenteni minket.

- Megmenteni? Hogyan?

- Tudja az ég. Nekem Andreas barátom mondta, hogy maga fog minket megmenteni. Vigyázz!

A férfi még pont az utolsó pillanatban hajolt el egy golyó elől. Elvesztette az egyensúlyát, és lebucskázott a barikádról, Julcsi és a szerencsétlen halott fickó pont felfogták a zuhanását. Egymásba gabalyodva csúsztak a véres, poros földön, Julcsi érezte, ahogy végighorzsolódik az arca, szakad a nadrágja, mocskolódik a ruhája, teste.

- Nincs is szebb annál, mint a szép asszonyt ölelni! – vigyorgott rá a harcos. – Bár ennél nyugodtabb körülményeket is el tudnék képzelni.

- Ez nem vicces – morogta Julcsi. – Inkább koncentráljon, mielőtt tényleg lelövik.

Hogy mentsem meg ezt a maradék szerencsétlent?! Nem tudta összeszámolni, hányan élhetnek még közülük, csak az egymásba olvadó kavarodást érzékelte. Andreas könyvecskéje kéne ide, csak beleírná, hogy az egész kis csapat repüljön valahová máshová. De nincs nála toll. Meg különben is mondta, hogy szeszélyes varázserő, lehet, hogy neki nem is működne. Meg aztán a szabadsághősök is utálnák, ha méltatlanul megmentené őket az áldozatuk elől, amit a nagy eszméért hoznak. Ezek igazából meg akarnak halni.

Csak Mausmann nem halhat meg! Julcsi megszorította a férfi elrongyolódott kabátujját, mert hát tudta ő végig, hogy egyetlen ilyen őrült lehet az egész forradalmi ifjúságban, aki még ebben a helyzetben is csak humorizál meg versel. Őt tényleg meg kell menteni! Mert ha lelövik itt, akkor később, Buda ostrománál nem lesz, aki feláldozza magát Ödön helyett. És ha Ödön meghal, akkor Richárd azzal a tudattal végzi be a csatát, hogy soha nem kérhetett tőle igazán bocsánatot, és keserűségében nyilván elborul az agya, és még a szabadságharc vége előtt levágatja magát valamelyik csatában… És akkor Editet sosem veszi el senki, a gyerekeik sosem születnek meg, a kis Károlyka meghal a dajkanőnél, talán Jenő is öngyilkos lesz, amilyen érzékeny hülye, ki tudja, mi lesz Baradlaynéval, Arankával, a gyerekekkel… Julcsi megborzongott. Egy egész család, sőt, egy egész regény sorsa múlik most azon, hogy ő mit tesz!

- Mi a fene?! – kiáltott fel fölöttük valaki. – Egy asszony, itt?!

Julcsi féltérdre ereszkedett, és minden létező színészi kvalitását beleölte a rekedt hangba, a villogó szembe.

- Nem asszony vagyok én, fiam, hanem a dédunokád dédunokájának szelleme! Jobb, ha tőlem tudod meg, mint mástól: megölhetsz akár száz embert is itt, de végül úgyis a szabadság eszméje fog győzni!

A fehér egyenruhás katonák riadtan hátráltak, amitől Julcsi még jobban felbátorodott.

- Igen, igen! Menjetek csak, és mondjátok el a bajtársaitoknak is! Aki ma leteszi itt a fegyvert, azt áldani fogja az utókor!

Már majdnem teljesen berekedt, tudta, hogy pár másodpercig bírja már csak, utána mindenképpen kiesik a szerepből. De szerencsére ennyi is hatott: a katonák tényleg visszavonultak. A férfi, aki Hugo Mausmann-nak tűnt, döbbenten lesett utánuk, aztán Julcsira nézett, kicsit hitetlenkedve, de elismerően.

- El kell tűnnie innen – mondta a lány. – Biztosan erősítésért mennek. Szedje össze az embereit, és szökjenek ki a városból, ahol tudnak.

Más elrongyolódott, véres alakok közeledtek, akik ugyan semmit sem értettek abból, ami az előbb történt, de azt így is megértették, hogy Julcsira érdemes odafigyelni.

- Azt akarja a kisasszony, hogy szökjünk? – szólt az egyik. – Az gyávaság!

- Nem. Azt akarom, hogy hagyják el ezt az elesett várost, ahol a biztos halál vár magukra, és menjenek Magyarországra, ahol nagy szükség lesz minden harcképes emberre.

Valaki megérintette Julcsi vállát. Andreas állt mögötte. A lány hirtelen zavarba jött, maga sem értette, miért.

- Júlia kisasszony… amit az imént a szabadságról mondott… az tényleg úgy lesz?

Julcsi sóhajtott.

- Hát bizonyos értelemben igen. A lényeg az, hogy ne adják fel a harcot, mert van miért!

- Igen! – kiáltotta az egyik ifjonc, és a többiek is lelkesen emelték fel a szedett-vedett fegyvereiket.

Mausmann odaperdült Julcsihoz, és megragadta a kezét.

- Ezt soha nem felejtjük el önnek, kisasszony. – Julcsi érezte, amint a férfi puha ajka a kezét érinti. Elpirult, még zavartabban érezte magát.

- Hát, jó a huszonegyedik századi ember a háznál…

Andreas még a szavakat sem találta. Julcsi egy forró, őszinte ölelést kapott tőle, ami mégis többet mondott, mint akárhány szó. Milyen kellemes az illata, gondolta a lány, még a harc vér-, izzadság- és félelemszaga közepette is. Bárcsak maradhatna még ebben az ölelésben órákig, vagy az idők végezetéig…

- Nincs időtök – motyogta Andreas fülébe. – Mennetek kell.

A fiatalember kibontotta az ölelésből. Előkapta a zsebéből a könyvecskéjét.

- És önnek is haza kell térnie, Júlia kisasszony. – Kitépett egy lapot a könyvből, valamit ráfirkált, majd kétrét hajtotta és átnyújtotta Julcsinak. – Ezt majd akkor nézze meg, ha már visszatért a maga századába.

Julcsi nem bírt többé Andreasra nézni, aki mindjárt hazaküldi őt ugyanúgy, ahogyan idehívta, sem a reményteljes fiatalok arcába, akiknek nem árulhatja el, hogy az ügyük az ő idejükben még semmiképpen nem fog győzni. Vajon elég volt, hogy ennyit tettem? Nem akart ezen gondolkodni, inkább az ujjai közül kikandikáló lapszéleket nézte.

- Julcsi!

Felkapta a fejét. A díszterem előtti folyosón állt, Attila kiáltott rá az ajtóból.

- Siess már egy kicsit, a mi jelenetünk jön, mindenki rád vár!

- Jó, jó, bocsi.

- Leejtettél valamit – mutatott a földre a fiú. Julcsi felkapta a cetlit, és átfutotta a szöveget.

Aufs baldige Wiedersehen, Fräulein Julia! A mielőbbi viszontlátásra, Júlia kisasszony. És alatta egy apró szív. Julcsi egész arcát, egész testét elöntötte a forróság.

- Jaj, tényleg, köszi.

Attila is rápillantott a cetlire, és elvigyorodott.

- Üzenet a barátodtól? – kérdezte, miközben már a díszterem ajtaját nyitotta, és előreengedte Julcsit. Ott ült az egész csapat, ugyanúgy, ahogyan pár percre magukra hagyta őket, kezükben a papírkötegekkel, ő pedig rájuk mosolygott.

- Elnézést, Miki bá, már itt is vagyok.

- Nagyon helyes. Akkor nézzük a második jelenetet…

Amikor Julcsi leült, egy pillanatra meglátta, hogy Dávid különösen néz rá, úgy, ahogyan még soha. Bizonyára meghallotta Attila megjegyzését a barátjáról, aki üzent neki. Az eddigi udvarias érdektelenségét felváltotta valami új: mintha Julcsi valami megfejtendő titok lenne, ő pedig nem is találna érdekesebbet annál, minthogy utánamenjen ennek.

Julcsi nem nézett vissza a fiúra. Valahogy már egyáltalán nem érdekelte, mit gondol róla Dávid. Nem is értette, hogyhogy nem látta még tíz perccel ezelőtt sem, hogy ő is csak egy a sok érdektelen gyerek közül ebben az iskolában, aki ugyanazokkal az érdektelen dolgokkal foglalkozik, mint mindenki más is itt. Úgy látszik, gondolta, még tíz perc is sok mindent meg tud változtatni az ember életében.

Rámosolygott a tanárra, aztán az orra elé emelte a szövegkönyvet. Attila olvasni kezdte az első pár sort, ő pedig várta, hogy jöjjön a végszó.

---

* A német sorok jelentése: „Mi lesz velünk?”; „Mielőtt minden elveszik, hívd magadhoz Júlia kisasszonyt!”; „Vigyél Júlia kiasszonyhoz!”

Bódy Bence: Kirándulás kofferrel

A vonat ablakán kosz éktelenkedett, ujjacskák zsírfoltjai álltak össze egyetlen hatalmas pacává, s kint a táj úgy suhant, akár az élet suhan el fölöttünk, halandó testek fölött. Újságom semmi jót nem írt. Változás van. Mindig csak a változás. Ha vissza is lehetne lépni az előréből hátra, de nem lehet. Amit már megléptél, azt meglépted, s nem mehetsz vissza egyet, se nem kettőt. Onnan kell folytatni. Változik a golyóbison az elmúlás minden napja. A bőröndöm műbőr, utazó, ’70-es évekbeli, a címkén apám neve. Engem is hívnak úgy. Minket úgy hívnak.

Beült mellém egy nő, egy lány. Felálltam, kihúztam magam és köszöntem neki románul, ő meglepődött, visszaköszönt. Leültem olvasni az agyonkoptatott ülésre. A csizmám nézte, talán meg is rémült, pedig nincs oka rá. Nem akartam beszélgetni. Nem is mertem, a végén még azt hinné, akarok valamit. Nem akarok én semmit, csak élni és meghalni. Csikorgott a fék, nem nagyon, épphogy csak hallottam. Ketten egy toposzban, egymással szemben.

Néztem a betűket, de nem olvastam, merev volt a két szemem, üveges, tudtam, hogy figyel. Elbóbiskoltam. Az állomás kicsi volt, nem fővonal, a lány már leszállt, vagy kupét váltott, mindenesetre egyedül voltam ott, ahová igyekeztem. Bőrönd le, kabát fel, kilép, ajtó kinyit, lekászálódik. Üres. Na, ja. Késő délután, kóbor kutyák barna és zsemleszínű foltokkal. Vártam volna, hogy valaki. Nem divat. Mindegy. Elindultam az állomásépület felé, ekkor kinyílt az ajtó és ott állt ő.

A bajusza szép volt, egyenes, ősz, puha és selymes már látásra is. Örültem, hogy feketében jött, csizmája szebb volt és fényesebb az enyémnél. Tehát mégis jött valaki. Köszönni akartam, de rájöttem, ismerem, vagy inkább ő ismer engem. Nem köszöntem, csak megálltam, letettem a kofferom, néztük egymást. Intett, mutatta, hogy kinn áll a kocsi, hallottam a lovakat, a kocsis bizonyosan díszben volt, de nem láttam, csak éreztem a rézpitykéi illatát.

A lány rázott fel. Jegyellenőrzés. Felébredtem, s azt hittem, álmodom. Megkérdeztem a kalauztól, hová ment a szépapám, de az csak a jegyet akarta. Elment és elvitte a jegyemből a vonalkód egy darabját, kilukasztotta az okos kis masinájával, ma már így van.

Útitársam láthatta, hogy nem vagyok jól, megkérdezte, mi bánt. Azt feleltem, semmi, és hazudtam. Azt hazudtam, hogy jól vagyok, hogy minden rendben van, hogy le sem szálltam a vonatról, nem is várt senki sem, mert én csak gyűjteni megyek. Küküllőmenti prikulicsokról, mert megkérdezte. Nevetett és elkezdett velem magyarul beszélni. Feltekintettem rá, bambultam ki a fejemből, bámultam őt, ő pedig meg sem moccant, visszabámult. Elsírtam magam és földre dobtam a könyvemet. Együtt szálltunk le. Kint esett. Nem várt senki sem, nem állt ott a fekete hintó, nem éreztem a rézpitykék illatát és nem simogattam tekintetemmel a szépapám bajszát. A peronon nem volt más rajtunk kívül. Akarva, akaratlan, elindultunk, a kalapom vizes lett, ő pedig nem akart elmenni. Bármerre, de nem akart. Jött velem. Vagy én mentem vele? Átmentünk az épületen, kiértünk a városszélre, lenéztem a sárba, a kerék-, és patkónyomok mellett pedig ott mélyedt egy csizma helye.

Bódy Bence: Ősz előtt és ősz után

ágyban lüktető távozás, pirosat köhögni a tiszta lepedőre,
gyűrött kendőben az élet, arcba bámuló pisztolycső, jéghideg,
feltámasztott karosszékben trónoló múltfoszlányok, jobbról,
balról, kék-ezüst, vörös-arany. átfordult évszázadok, frissen ásott
föld, nehéz szívek sóhajos összebújása a nagy dunna alatt.
közös feledés, háton végigkönnyező izzadságcseppek. szeretni,
mert nem szeretett az élet. feltörő jajszavak közt belépő palást,
bibliaillatú szavakban mártózni utolsó tisztulást, mielőtt kinyílik
az ajtó. kövezett életen átszakadó villamossínek, nevetgélő babmérőn
a gomb. zálogba adott hajtincs egy nőtől, akivel végre örökké, s
a szálló emeletén szívbedördülő rettenet. hálóingben koporsóba tett
házasságok reccsenő padlóinak jajszavára főt hajtó család. óraműpontossággal
lépni a fekete lepel után. többen vannak, mint karácsonykor.
felkapott tekintetben meredő kérdés siklik a levegőben, de válasz
sosincs, válasz nem is volt. forró nyári éjen őrülten egymásba fonódó
karok, préselik egymásból a fájdalmat, egymásba menekülnek, hátha.
nincs felejtés az életben, csak a hit, hogy nem emlékszünk. zubbonyról
szakadt gomb koppanása, egy virágillatú mozgósítás, teaillatú falevelek
borította kocsiút, de még nem jöhet haza. vagonokba zsúfolt szürkeség,
itt-ott még schwarzgelb, itt-ott még vijjognak a sasfejek, nincs feledés.
hazatérés, de az ölelés már nem forró, nem tépnek testet, szaggatnak
lelket és reszketnek egymásnak, már simogatnak, csöndesen borulnak
össze. apu lábnyoma véres, a szeme ugyanaz, de a talpa véres. nagyapa
neve nem ismert, leborított kép az asztalon. falra néző évforduló, kitépett
naptárlapok, apu talpán mások vére van. még szerencse, hogy mások talpán
nincs ott apu vére. mégis jönnek, dörömbölnek, el kell menni itthonról, rosszat tettünk,
mert megszülettünk erre a földre.

(In: Könnyek egy címer peremén)

Hacsek Zsófia: Orderly

(A 2018-as NaNoWriMo-ra írt, egyelőre befejezetlenül maradt regény első két jelenete. Shrabani Basu dokumentumregénye alapján.)

– Én ebbe nem vagyok hajlandó belemenni!

Szinte szétfeszítette a harag. Az angol, ez a Lord Akárkicsoda, aki vele szemben ült, teljesen nyugodt, kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, és úgy szólt hozzá, mint egy türelmes apuka a neveletlen kisgyerekéhez:

– De Mr Karim, hiszen erre szerződött. Ezért tette meg azt a hosszú, fáradságos hajóutat. Azt hittem, Dr Tyler megfelelően informálta önt.

Abdul izmai egyre jobban megfeszültek. Ha ez az átkozott kefebajszú tudta volna, milyen kínokat állt ki a hajóút során, egy szóval sem merte volna éppen ezt említeni! Újra érezte a kabinja fülledtségét, szegény, sokat szenvedett gyomra és torka egyszerre sajdult bele a maró nedvek emlékébe, és abba szégyenletes dologba is, hogy alig huszonnégy órája ismerték egymást Mohammed Bukssal, de a férfinak máris az ő éjjeliedényeit kellett cserélgetnie és az összeizzadt homlokát az ölébe húzva törölgetnie. Megalázó volt és fájdalmas.

Mohammed most ott állt mellette, Abdul a szeme sarkából látta tátott száját, a riadt tekintetet, amely olyannyira éles kontrasztban állt a forró dühvel, amelyet saját arca, ökölbe szorított keze szinte sugárzott. Csodálkozott is, hogy nem perzseli fel egészen ezt az angolt, ám az megmaradt a maga csiganyálas, ál-udvarias modoránál.

– A jubileumi ünnepségek során rengeteg indiai vendég teszi tiszteletét Őfelsége színe előtt. Úgy határoztunk, elkelne az udvartartásban néhány segítő, akik szükség esetén közvetítenek Őfelsége és az idegenből érkezett fejedelmek között, tekintve a nyelvet, a szokásokat, az étkezések és egyéb protokolláris feladatok nyelvét… Igencsak nagy megtiszteltetés Őfelsége számára tolmácsolni, nem gondolja?

Abdul egy pillanatra összezavarodott, és szinte érezte, ahogy az irányítás végleg kicsusszan az ujjai közül. Éppen ezt akarják ezek az angolok, futott át az agyán, mindig csak ezt akarják. Az a Tyler is, hiába jó ismerőse és családjának régi jótevője, már-már barátja is, ugyanúgy nem vetkőzheti le ezt az utálatos szokást. Ő, Abdul azt szokta meg odahaza, hogy amit az ember mond, azt gondolja is. Az angolok meg vagy háromszor csűrik-csavarják a gondolatot, mire egyszer kimondják, és nemhogy három-négy különböző dolgot is jelenthet, de akár még valamit meg a teljes ellenkezőjét is, ő meg találja ki, ha tudja, hogy mire gondolnak valójában. Veszedelmes gondolatspirál, olyan, mint a lépcső, amely az itteni szobája felé vezet, és amelyen már kétszer majdnem leesett volna, ha a mögötte ereszkedő Mohammed nem kapja el. Most is beleszédült. Az angol meg csak nézett rá, kék íriszén mintha valóban csigavonalban forogtak volna az apró fekete foltok.

– De felszolgálásról nem volt szó! – tört ki Abdulból. – Én titkár vagyok a hazámban, tanult ember fia, jó pár iskolát végeztem magam is. Fejből recitálom a Kegyes Koránt, akárcsak az apám! Jártam Kabulban, én választottam a tavalyi kiállításra Őfelsége ajándékait. Én nem lehetek egy egyszerű felszolgáló!

Az angol felhúzta a szemöldökét. Úgy látszott, továbbra sem érti, mi itt a probléma, vagy talán nem akarja érteni.

– Nagyon köszönjük a figyelmességét, Mr Karim. Őfelsége igazán nagy örömét lelte az ékszerekben, amelyeket, ezek szerint az ön közbenjárásával, a tavalyi gyarmati kiállításra küldtek az ön szülővárosából. Mégsem világos számomra, hogy…

– Ékszereket és szőnyegeket. A szőnyegeket is én válaszottam! – Abdul tompán érzékelte, milyen élesen szívja be mellette a levegőt Mohammed, és hogy immár a társa izmai is megfeszülnek. Talán el kellett volna hallgatnia, de nem bírta abbahagyni. – Az agrai börtön írnoka vagyok már évek óta, én felügyeltem a munkát, hogy a foglyok a lehető legszebb, legkülönlegesebb szőnyegeket szőjék Őfelségének. Ott voltam éjjel-nappal, én érintettem őket először. És… és…

Csak most vette észre, hogy az angol arckifejezése megváltozott. Talán ettől ijedt meg Mohammed az előbb? A szavakat is lassabban, fenyegetőbben rakta egymás után.

– Először is figyelmeztetem, hogy a legnagyobb tiszteletlenség belevágni a felettese szavába, Mr Karim. Még egy ilyen, és valóban elbúcsúzhat a pozíciójától, amely, úgy látom, amúgy sem váltotta ki a kellő tiszteletet és alázatot önből. Kérjen elnézést, vagy nem tárgyalok többé magával.

Mohammed közelebb húzódott Abdulhoz. Mintha a másik helyett is neki kellene szégyellnie magát, könyörgő, alázatos tekintetét szinte belefúrta az angol szemébe. Abdul viszont nem állhatta tovább ezt a szemkontaktust. Lehajtotta a fejét, és a padlónak motyogta:

– Elnézést, uram.

– Elfogadom – biccentett az angol. – És ezt jól jegyezze meg a jövőre nézve. Legyen akár jegyző vagy titkár vagy akármi abban az indiai börtönben, az itteni alapvető illemszabályok önre is vonatkoznak.

Abdul ökle engedett a szorításból. Hirtelen mégis olyan ijesztőnek tűnt a lehetőség, hogy alig érkezett meg ebbe az országba, és még igazán hasznát sem vették, de máris visszaküldjék az ostoba makacssága miatt. Mit szólnának odahaza? Micsoda szégyen érné Tylert, aki jót akart neki is, magának is?

– Ne haragudjon, uram, tényleg nem akartam megbántani.

Az angol most már fölényben volt. Gúnyos vigyor szaladt szét az arcán:

– Másfelől viszont nem teljesen értem, hogy jönnek ide azok a szőnyegek. Mi következik mindabból, hogy tavaly ön választotta ki Őfelsége ajándékát? Gondolja, emlékszik erre még bárki is? Jegyezze meg, Mr Karim, Őfelsége nap mint nap ezernyi ajándékot kap, csillogóbbnál csillogóbb ékszereket, különleges, egzotikus dísztárgyakat. Nincs kapacitása arra, hogy mindent megjegyezzen, még kevésbé azt, hogy melyik honnan és személy szerint kitől származott.

Abdul most már hallgatott, nem feszíthette tovább a húrt. Szerencsétlen Mohammed is úgy állt mellette lógó orral, mint egy büntetésre váró gyerek, pedig neki aztán tényleg semmi köze nem volt az egészhez. Az angol szemmel láthatóan örült, hogy rövidre zárható az ügy, ugyanis megint biccentett, és egy fokkal barátságosabban mondta:

– Vegyük úgy, hogy nem történt semmi, rendben, Mr Karim? Ön és Mr Buks felszolgálnak Őfelsége és tiszteletreméltó vendégei asztalánál, illetve ha szükséges, meghallgatják, közvetítik és szükség esetén végre is hajtják az idegenből érkezett főurak és úrhölgyek kéréseit. Ezzel nagy terhet vesznek le az udvartartás, és így maga Őfelsége válláról is. Így lesz?

– Így lesz, uram – felelte Mohammed.

– Így lesz, uram – ismételte Abdul, és csak reménykedhetett benne, hogy a hangja nem cseng kevésbé lelkesen, mint a társáé.

– Elmehetnek.

Alighogy a folyosóra értek, Mohammed komolyan nekiesett Abdulnak. Ő addig azt hitte, hogy kötélidegzetű, örökké tréfás kedvű útitársat küldött mellé az Úr, aki ráadásul, tengeribetegség ide vagy oda, meg is kedvelte őt a hosszas hajóút és a máltai meg gibraltári kirándulások során. Mégis, talán ennek a vidám embernek sem lehet a végsőkig ingerelni a tűrőképességét.

– Mit csináltál, te barom! – Az új ruhája gallérjánál ragadta meg, és Abdul felszisszent a gondolatra, hogy máris elszakadhat az, amit akkora műgondddal varratott otthon és annyira várta már, hogy végre viselhesse. – Engem is majdnem kirúgtak miattad!

– Engedj már el! Mit ugrasz úgy nekem, hát látod, hogy nem rúgtak kis senkit! Engedj el, ha mondom!

Sértett méltósága utolsó morzsáival próbálta kisimogatni a ruhán, amit a másik összegyűrt az imént.

– De hát mi a fenének mondtad, hogy nem akarsz felszolgálni? Nem azért jöttünk?

– Én nem vagyok felszolgáló, én írnok vagyok.

– Hát én meg felszolgáló vagyok, mindig is azt voltam, és én mondom neked, cseppet sem olyan alantas ez a munka, amilyennek te hiszed. Vagy talán azt gondolod, olyan könnyű mindkét tenyereden tányérokkal manőverezni, és ha valamelyik málé inas neked rohan, hát téged szennyez össze az összes nagyúr ebédje. És tudod, kinek a havi béréből vonják le a veszteséget? Na, kiéből? Arról nem is beszélve, milyen nyakatekert kérésekkel állnak elő az asztalnál, persze mindig hatan meg tízen egyszerre, te meg győzd mindet egyszerre kiszolgálni. Az egyik fűszeresen kéri, a másik édes szósszal, a harmadik csak keserűt eszik, a negyedik csak most jött rá, hogy tegnap már elcsapta a hasát emettől, és most amazt akarja enni, de azonnal. Ha nincs száz kezed, mint annak az elefántfejű figurának, akit a hinduk az istenüknek mondanak, hát sok szerencsét, barátom.

Egészen kifulladt a nagymonológban, és meg kellett törölnie a homlokát. Abdul nem tudta, tisztelje-e azért, amiért ilyen alázattal viseltet a sors által rámért egyszerű feladat iránt, vagy inkább sajnálja, amiért ennyire nem lát túl a saját keskeny horizontján.

– Éppen ez az – ismerte be végül. – Nem tudok felszolgálni, soha nem csináltam még. Én azt gondoltam, hogy…

– Mit gondoltál?

– Mindegy, nem fontos.

– Na, mondd már meg, előttem nem kell titkolóznod…

Egész úton, amíg el nem érték a szobájukat, Mohammed erről faggatta, de ő azért sem mondott semmit. Odabent végre elterelődött a másik figyelme.

– Ide nézz, Abdul, ezek már megint áthúzták az ágyunkat! És új szappant is kaptunk a mosdótál mellé. Ilyen szállodában még az öregapám se lakott. Vajon mi lesz velünk Őfelsége udvarában, mennyi szappan meg kéztörlő lesz ott? Micsoda kényeztetés jár itt még az egyszerű szolgáknak is!

Abdul lerogyott az ágyára, amely valóban átható tisztítószer szagát árasztotta. Mintha az embernek a saját szagát is szégyellnie kellene itt. Ha még az ágyneműje is ilyen személytelen, sőt, őszintétlen vele, akkor mit várhatna az emberektől?!

– Akkor sem akarok – motyogta a plafonnak.

– Mit nem akarsz?

A csend egyértelműen megadta a választ, és Mohammed megint méregbe gurult. Még mindig a szappant forgatta a kezében, hát lendületből azt vágta oda Abdulhoz.

– Ha azt mondod, hogy felszolgálni, szedheted is a sátorfádat, mert én ugyan nem alszom veled egy szobában! Mit kell annyira idegenkedni ettől? Talán félsz, hogy bepiszkolódik a két kecses, tintafoltos kis kacsód? Vagy morzsa hull a ruhádra?

– Nem, nem, maradj már! Nem erről van szó. De akkor sem tudom, hogy kell csinálni.

Mohammed haragja már el is szállt. Könnyen jött, könnyen ment, mint a magafajta egyszerű, tiszta lelkű embereké. Odaült Abdul ágya szélére, elvette a szappant onnan, ahová esett, és lesimogatta az ágytakarót.

– Emiatt nem kell aggódnod. Majd én segítek, elmagyarázok, megmutatok mindent. Meglásd, hamar beletanulsz. – Fel-feldobta a kis fehér korongot, megbűvölten bámulta, mígnem egyszer elvétette, és a szappan a földre esett. – Egyébként mi a fenét hittél?

Abdul a fal felé fordult. Csak akkor volt képes bevallani, ha a másik nem láthatta az arcát.

– Nekem Tyler azt mondta, hogy orderly leszek.

– Hát de azok is vagyunk, nem?

– Tudod, Agrában, akiket eddig láttam… – Abdul érezte, ahogy lángban ég az arca. – Azok az orderlyk mind lóháton jártak. Ők felügyelnek a főurak biztonságáért, kísérik őket mindenhová. Fegyvert viselnek, és a lélegzeted eláll, ha meglátod őket a gyönyörű ruháikban, a felcicomázott lovaikon. Én… én a királynő orderlyje akarok lenni, akinek az életét a kezébe teszi, és aki mindig ott áll mögötte, és…

Nem folytathatta, mert, ahogy várható volt, Mohammed csodálkozása ekkor váltott át vad, fékezhetetlen nevetésbe.

– Hogy te mint királyi testőr! Hát ez kész, ez hatalmas! Te mint királyi testőr!

– Most mit kell röhögni! Veled talán még nem fordult elő, hogy félreértettél egy szót? – De ekkor már Abdul sem bírta tovább, Mohammeddel nem lehetett nem nevetni, még ha a szíve mélyén nagyon is fájt neki, hogy ezek szerint mindenki más pontosan tudta, még az egyszerű szolgák is, mennyire valóságtól elrugaszkodottak voltak az álmai.

**

Mohammed ráadásul lakatot sem bírt tenni a szájára, mindent elfecsegett mindenkinek. Nemcsak a többi indiai szolga, de még a britek közül is jó páran, olyanok, akiket nem is ismert, ilyesmikkel léptek oda hozzá:

– Hihi, te voltál, aki azt hitte, hogy lovas testőrök leszünk?
– Várom a parancsait, orderly úr!

Abdul úgy csinált, mintha ő is rendkívül nevetnivalónak tartaná ezt a kis bájos félreértést, de közben százszor is elképzelte, hogyan fogja a következőt belefojtani a kondérban rotyogó levesbe, aki megtalálja ezzel. Aztán szerencsére elmúlt az újdonság ereje, a szolgák hamarosan elfelejtkeztek az egészről.

Mohammed valóban komolyan vette a társa felszolgálói kiképzését, és Abdul gyorsan tanult. Olyan tudnivaló is akadt, amit a brit elöljáróik magyaráztak el mindkettejüknek. A legtöbb élelmiszer és fogás nevét még Mohammed sem ismerte, ahogy azt sem, hová kell tenni az asztalon a tálat, kanállal eszik-e ezt vagy azt, vagy villával, mi után mi következik az ünnepi menüben. Abdul elhatározta, hogy ha már így alakult, hát legalább a felszolgálók között ő lesz a legügyesebb és a legfürgébb, és akkor tényleg a kutya sem fog emlékezni az egész lovastestőrös fiaskóra.

Tyler, ha hallott is az esetről, egy szóval sem említette neki. Már a hatodik vagy hetedik napjukat töltötték a londoni Victoria Hotelben, és Abdul mindennap rákérdezett, mikor kezdődnek végre az ünnepségek, de a férfi mindig csak türelemre intette.

– Majd ha Őfelsége visszatér Skóciából.

– De mikor tér vissza?

– Nem tudom, barátom. Türelem, türelem.

Napról napra egyre több vendég érkezett a szállóba és a környező épületekbe is. Abdul az ablakból látott néhány indiai fejedelmet, akik nagy csinnadrattával, fényképészek, újságírók és bámészkodók karéjában megérkeztek valahová, vagy végighajtottak az utcán. Abdul és Mohammed felváltva próbálták kitalálni, melyik ki lehet, felidézve a hajón a Tylertől hallott és gondosan listába szedett neveket, aztán többnyire az angolt faggatták, tegyen igazságot, Kocs-Bihar maharadzsájának kíséretét látták-e az imént vagy Narodáéét. Abdul sosem mulasztotta el megkérdezni, van-e már valami hír Őfelségéről, de Tyler persze még mindig nem szolgált semmilyen újdonsággal.

– Öltözzenek, barátaim – nyitott be egyik reggel –, de jó melegen! Elviszem önöket egy különleges helyre.

A szálloda környékén már járkáltak az elmúlt napokban, de Tyler most messzebbre vitte őket. Egy park mellett, amely magán viselte a zöld mindenféle ragyogó árnyalatát, megálltak. Vonatfüttyöket és szénporszagot sodort feléjük a szél. Abdul először azt hitte, a parkba mennek, de Tyler egy gombakupolás, furcsa kis épületbe vezette őket. Mindhármuknak vett egy-egy belépőt, aztán termeket jártak végig, amelyekben híres európaiak viaszból formált szobrai álltak. Mohammed hangosan csodálkozott rá szinte mindegyikre, nem értette, miért fehér azoknak is a haja, akik olyan fiatalnak tűnnek.

– Ezek történelmi alakok, régen éltek – világosította fel Tyler. – Akkor Európában így hordták a hajukat az emberek.

Abdulnak nem igazán tetszettek a viaszarcok, bárgyúnak és semmilyennek találta őket, de egy fehér hajú királyi családnál azért sokáig bámészkodott. Ők franciák voltak, magyarázta Tyler. Abdult elbűvölték az aprólékos ruhák, főleg a csipkék és a tolldíszek, aztán elértek a jelenleg regnáló királyi család szobraihoz, és a két indiai örömmel csodálkozott rá Albert Viktor viaszmására.

– Vele találkoztunk a hajón!

– Szeretetreméltó, nagyszerű ember.

– Azért élőben jobb volt látni, mint így, hogy se nem beszél, se nem mozog! – Összenevettek.

Tyler mosolygott a lelkesedésükön, és gyorsan elmagyarázta, melyik viaszfigura kicsoda azok közül, akiket még nem láthattak személyesen. Abdul azt hitte, körbeértek, de ekkor Tyler a vállánál fogva visszafordította, és egy fekete pincelépcső felé terelte. Csak ekkor vette észre, hogy még az is valami terem felé vezet. Mohammed majdnem előrebukott a sötét lépcsőn, de két oldalról elkapták.

Sejtelmes zene búgott fel, amikor leértek, és Abdul hátán a hideg futott végig. Mohammed feljajdult, és ahogy elkapta a karját, egyben a lábára is rálépett. Körülöttük mindenfelé eltorzult tekintetű viaszemberek kínoztak más viaszembereket, néhányra meg olyan maszkot húztak, hogy csak a szemeknek kivágott résekből villogtak elő azok az élettelen, fekete szénszemeik. Csak fél méterre álltak egy akasztott embertől, és Abdul akaratlanul is felnyögött. Elégszer hallotta már az apját ordítva felriadni az álmából, mert újra látta azokat az indiaiakat, akiket a britek a levert lázadás végén fellógattak.

– Ne félj, barátom – duruzsolta maga elé Mohammed –, ez nem valós… ez szemfényvesztés… nem valós…

A piros festék híven utánozta az alvadt vért, és ördögi terv szerint kitalált mechanikus kerekek csikorogtak a viaszhóhér gépies mozdulatai nyomán, borzasztó kínok között mutatva az arra feszített viaszáldozatot. Egy másik beesett, hullaszerű arccal ült egy képzeletbeli börtön mélyén, és fel-felemelte a karját, hogy csörögjenek a láncai. Mohammed már annyira ránehezedett Abdul karjára, hogy akár azt hihette volna, elájult, ha nem nyöszörög időnként a fülébe:

– Eleget láttunk itt… Menjünk már ki…

Tyler megbökte Abdul oldalát, és előremutatott.

– Ott vannak a franciák, akiket odafent látott.

Pontosan velük szemben, a terem szemközti oldalán, karóra felszúrt levágott fejek álltak. Orrlyukaik, szájuk és a borzalmas, elmetszett nyakuk körül vöröslött a rászáradt vér. Az egyik ráadásul valóban annak a nőnek a feje volt, aki odafent még teljes királynéi ornátusban, habos szoknyával állt a viaszgyerekei mellett. Abdul gyomra annyira felkavarodott, hogy ehhez képest még az a több napos tengeribetegség a hajón is semmiségnek tűnt.

– Menjünk innen, Dr Tyler, kérem… – hebegte. – Azt hiszem, Mr Buks rosszul van.

Amikor felértek, egészen visszariadt barátja hófehér arcától, a beesett szemek alatti sötét karikáktól, és sejthette, hogy ő sem nézhet ki sokkal jobban. Tyler mondott még néhány érdekesnek szánt információt a viaszfigurák készítőjéről, egy európai asszonyságról, aki sok kortársa kivégzését maga is végignézte, majd a halotti maszkok alapján készítette el a lent látott figurákat, de amikor látta, hogy a két indiai hallgatásba burkolózik, tapintatosan kivezette őket a viaszmúzeumból. Még a parkban is sétáltak egy kicsit, de Abdul utólag semmire sem emlékezett, mit láttak a napfény alatt. A tudata egy része odalent maradt a halottak és kínzottak sötét birodalmában, és a füléből még este sem tudta kiverni azt a vidám dalocskát, amelyet a kijáratnál játszott egy lisztes arcú verklis.