Bódy Bence: Ősz előtt és ősz után

ágyban lüktető távozás, pirosat köhögni a tiszta lepedőre,
gyűrött kendőben az élet, arcba bámuló pisztolycső, jéghideg,
feltámasztott karosszékben trónoló múltfoszlányok, jobbról,
balról, kék-ezüst, vörös-arany. átfordult évszázadok, frissen ásott
föld, nehéz szívek sóhajos összebújása a nagy dunna alatt.
közös feledés, háton végigkönnyező izzadságcseppek. szeretni,
mert nem szeretett az élet. feltörő jajszavak közt belépő palást,
bibliaillatú szavakban mártózni utolsó tisztulást, mielőtt kinyílik
az ajtó. kövezett életen átszakadó villamossínek, nevetgélő babmérőn
a gomb. zálogba adott hajtincs egy nőtől, akivel végre örökké, s
a szálló emeletén szívbedördülő rettenet. hálóingben koporsóba tett
házasságok reccsenő padlóinak jajszavára főt hajtó család. óraműpontossággal
lépni a fekete lepel után. többen vannak, mint karácsonykor.
felkapott tekintetben meredő kérdés siklik a levegőben, de válasz
sosincs, válasz nem is volt. forró nyári éjen őrülten egymásba fonódó
karok, préselik egymásból a fájdalmat, egymásba menekülnek, hátha.
nincs felejtés az életben, csak a hit, hogy nem emlékszünk. zubbonyról
szakadt gomb koppanása, egy virágillatú mozgósítás, teaillatú falevelek
borította kocsiút, de még nem jöhet haza. vagonokba zsúfolt szürkeség,
itt-ott még schwarzgelb, itt-ott még vijjognak a sasfejek, nincs feledés.
hazatérés, de az ölelés már nem forró, nem tépnek testet, szaggatnak
lelket és reszketnek egymásnak, már simogatnak, csöndesen borulnak
össze. apu lábnyoma véres, a szeme ugyanaz, de a talpa véres. nagyapa
neve nem ismert, leborított kép az asztalon. falra néző évforduló, kitépett
naptárlapok, apu talpán mások vére van. még szerencse, hogy mások talpán
nincs ott apu vére. mégis jönnek, dörömbölnek, el kell menni itthonról, rosszat tettünk,
mert megszülettünk erre a földre.

(In: Könnyek egy címer peremén)