mint egy vegzált brokkoli, zöld kabátban hajolni el,
sárgálló villamos tapodja mánkat, de pirosan csilingel
az óévek ritkásra eresztett redőnyének mohos emléke.
eldobnak egy gombot, és nem varrják fel, pedig újra,
minden évben ott lesz, süllyed, sikkad, elmállik, ugyanott.
varázsdobozban látott elmosódásokba vetett hitet vallunk,
s mégis, a tisztán láthatatlan nagyság előtt leborulni nem tudunk?
álmos légyottok pillazuhanását bámuló faliórák konganak,
mert nincs szerelem minden lehúzott redőny mögött,
és a halál árnyéka sem vetül csak rideg éjeken. felfogják
esőcskéit az égnek, valami korhadó favályú szálkái közt.
csizmatalpra ragadt fecni, összetépett képeslapok, fájó
sorokban fürösztött pennavég. nem én vagyok az, aki először
mondja ki, és nem én vagyok az, aki utolszor írja le. hiába
visz el a jelen, ha semmi másból nem állsz, csak múltból!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése