elvetélt gyermek a tartás,
beárazott húsok az emberek,
amott meg épp máglyát raknak,
ami bevilágítja az összeérő házak
mennyboltját. eltakartuk az eget
függőleges betonkoporsóinkkal,
s most sírunk, mert nincs napunk,
éjjel van, csakis éjjel, kések metszette
sebek hegednek a testeken. lassan
már a születés is főbűnné emelkedik,
de azért élni kell. hová? meddig? miért?
belenyúl a gyertyalángba, felhólyagosodik
az ujj, lefoszlik a bőr, felszakadt, bűzlő,
égett seb. de hová tették a lelkeket? kútba
talán, vagy szemetesbe? valaki szétverte fejét
az egyik betonfalban. ő eddig bírta. csak egy
vértócsa terjeng körötte, ez volt éltetője, de
hol van a lelke? amott valaki kötéllel ugrik már
a szabadságba, más pedig a folyónak megy.
déltájban harangoznak. minek örülünk, hisz
siratni kéne, elsiratni lelkeinket, mert pokolra
jutunk mi mind, emberek, s az örök megsemmisülés
igazságossága fog ölébe zárni, de az is csak azért,
mert az Isten kegyelmes. van, aki magának tépi ki
gerincét, van, akinek más, de szép lassan féreg lesz
itt mindenki. felzabáltatunk, megsüttetünk, és a végtelen
emészt el sötét bendőjében.
