A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hacsek Zsófia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hacsek Zsófia. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. április 17., szombat

Hacsek Zsófia: húsvét után

húsvét után
(impresszió)

vöröshagymahéjjal festettem a tojást,
tésztaszűrőn szűrtem a megfonnyadt héjat,
vörös vízzel öntöztem a kiszáradt földet.

a hagymahéjak ott maradtak a tésztaszűrőben.

tegnap feltörtem két tojást, megettem
kenyérrel,
tormával,
kétféle ízesített hummusszal,
sültpaprikással és sülthagymással.
ma öntöttem a héjszilánkokat a tésztaszűrőbe.

hagymahéj, tojáshéj együtt megy holnap
a barna fedeles bioszemétgyűjtő kukába.

mind ugyanott végezzük.


2021. április 6.




2020. december 24., csütörtök

Hacsek Zsófia: Karácsonyi haibun

Tavaly, amikor még sehol sem volt a járvány, december 24-én este tizenegy után végigsétáltam a templomba vezető úton a félhomályban, amelybe csak az utcai lámpák vittek egy kis sárga fényt. Metszően hideg volt, mindenkinek látszott a lehelete a plébánia előtti parkban, ahogy lassan gyülekeztek, lépdeltek befelé az emberek, töltötték fel a sorokat. Mint minden évben, a templom aprócska kórusa karácsonyi dalokkal várta a gyülekezőket, ezt hallgattuk némán és magunkba fordulva, mígnem pontban éjfélkor elkezdődött a mise. Ám ekkor valami megzavarta a gyülekezet nyugalmát. Három sorral mögöttem egy részeg férfi ült, aki folyamatosan és hangosan beszélt maga elé. Éppúgy beleszólt a pap köszöntőjébe, mint a csendbe, majd az imákba, a dalokba is. A körülöttem ülők egy ideig eltűrték, de aztán egyre többen fordultak hátra, volt, aki dühös suttogással kommentálta mindezt, és egyre többekkel néztünk össze. Talán húsz perc után a részeg magától kiment, visszaállt a várt és megszokott nyugalom. Nekem pedig ez a haiku formálódott a fejemben:

nagyobb szüksége
van neki Istenre, mint
nekem a csendre?
 

 

2020. január 15., szerda

Rebeka Tamási: Auch mit Glitzer

Diese Kurzgeschichte wurde zum ersten Mal hier auf Ungarisch veröffentlicht. Geschrieben von Rebeka Tamási, ins Deutsche übersetzt von Zsófia Hacsek.

Itt találhatjátok a novella eredeti, magyar verzióját. Tamási Rebeka írását Hacsek Zsófia fordította németre.

****

Der Opa hat Krebs. Mutti sagt, dass es schlecht sei. Ich sage, dass es cool ist. Ich wollte nur eine Schildkröte, aber sogar sie hab ich nicht bekommen. Kleine Mädls können nicht auf Schildkröten aufpassen, sagte Mutti. Mit sieben bin ich ja eh nicht mehr klein. Trotzdem hab ich die nicht gekriegt.

Opa will mir seinen Krebs nicht zeigen. Er sagt, er würde von mir zurückzucken, da er ein sehr schüchterner und ängstlicher Krebs sei. Vielleicht wird er ihn später doch zeigen.

Mutti ist ständig nervös. Sie erlaubt dem Opa nicht, Schoki und Brot zu essen. Schaust du, hat mir der Opa beim Mittagessen gesagt, deine Mutter will, dass ich verhungere. Ich hab ihm gesagt, dass er auch meinen Gemüseeintopf essen darf, da ich ihn eh nicht mag, aber er hat nur gelacht. Mutti hat nichts gesagt, aber sehr viel mit dem Geschirr beim Spülen geklirrt.

Es ist ein bisschen besser, wenn Vati zu Hause ist und nicht in Österreich. Nachdem ich schlafen gehe, reden sie noch sehr lange im Wohnzimmer. Ich denke, dass Mutti auch heimlich weint. Sie erwähnen immer die LKW-Firma und Opas geheimnisvollen Krebs.

Er ist in meinem Bauch, hat der Opa gesagt, ich kann ihn nicht zeigen. In deinem Bauch? Geht das nicht nur bei Mädchen? Schaust du, es gibt spezielle Fälle, hat der Opa gesagt und meine Haare gestreichelt.

Sein siebzigster Geburtstag hat sehr schön angefangen. Wir haben Brathendl mit zuckerfreier Torte gegessen. Opa war ein bisschen traurig und hat gesagt, warum er so viele Geschenke bekommt, aber ich weiß, dass er nur bescheiden ist. Er hat ein neues Hemd und einen dicken Roman bekommen. Wohin, für wann, hat er gefragt. Ich war die letzte, die ihm sein Geschenk gegeben hat.

Ich habe den Opa gezeichnet, mit dem Krebs in seinem Bauch. Ich habe ihn ein bisschen dicker gezeichnet, damit der Krebs genug Platz hat. Ich habe einen sehr großen Krebs gezeichnet, einen speziellen: Sein Bauch ist gelb-grün, seine Beine sind blau, und ich habe ihm auch einen Rahmen mit Glitzer-Stift gemacht, damit er noch schöner wird. Der Opa hat meine Zeichnung lange angeschaut und am Ende zu weinen angefangen. Gefällt's dir nicht, hab ich gefragt und am Ende fast selber geweint.

Mein Gretchen, du hast meinen Krebs so wunderschön gezeichnet, aber du hast ihn nicht mal gesehen, hat der Opa gesagt und mich sehr fest umarmt. Ich habe ihm gesagt, ich weiß's, weil man nur mit dem Herzen gut sieht.


2020. január 8., szerda

Hacsek Zsófia: Olvasópróba


A szerző megjegyzése:

Ennek a történetnek (is) története van... 😊 Immár harmadik éve vettem részt a bloggerkarácsony nevű játékban, vagyis készítettem ajándékot egy nekem kisorsolt másik játékosnak (ezt írtam 2017-ben, ezt pedig 2018-ban). Idei ajándékozottam, Hazel azt írta magáról a rövid bemutatkozásban, hogy színházrajongó, illetve sok más mellett A kőszívű ember fiait is szereti. Volt gyerekszínészként (fun fact: a bloggerkarácsony egyik szervezőjét, Lylát is egy színjátszókörben ismertem meg), illetve a fent említett regény köztudott rajongójaként nagyon boldog voltam, és lelkesen írtam az alábbi történetet, amely számomra nagyszerű lezárása lett a 2019-es évnek. Yriunk sokat 2020-ban is!



****


Julcsi próbálta elrejteni az arcáról a rosszkedvet, amikor meglátta, hogy Dávid és Panka együtt érkeznek meg a díszterembe. Ő már vagy öt perce ott üldögélt egyedül, még a tanárnál is előbb érkezett, ha már más dolga úgysincs. Mert hát nem őt kíséri le egy ilyen srác a büfébe, hogy melegszendvicset vegyen neki, mielőtt elkezdődik az olvasópróba. Hogy ennéd le magad, gondolta a lány, de persze Panka nagyon óvatosan evett, csak akkor harapott a szendvicsbe, amikor már leült a körberakott székek egyikére, Julcsival szemben.
- Szia, Julcsi! Remélem, jól telt a szünet!
És még kedves is. Még amiatt is rossz lelkiismeretet kelt az emberben, gondolta Julcsi, hogy kénytelen vagyok utálni, amiért ő kell Dávidnak, nem én.
Az egész téli szünet úgy telt, hogy megpróbálta kiverni a fejéből a srácot, aki úgyis elballag év végén, és akkor már könnyebb lesz, mert kit érdekel, hogy az iskolán kívül kivel randizik. Úgyse maradnak együtt, győzködte magát, az osztályban is van több lány, akiknek egyetemre ment a pasija, és egyik kapcsolat sem élte ezt túl. És akkor talán, ha mindketten a Színművészetire megyünk, ábrándozott tovább a lány… Panka úgyis más irányba tanul tovább, meg hát őt amúgy sem vennék fel a béna hangszíne meg hangsúlyozása miatt. Nem véletlen, hogy a tanár is mindig picsaszerepeket ad neki, ahol lehet affektálni. Most például Plankenhorst Alfonsine-t fogja játszani.
Dávidot viszont tuti felveszik, gondolta Julcsi. És ha ő már odabent van, akkor még van egy évem olyan szinten felkészülni a felvételire, hogy engem is felvegyenek. Ha kell, egy évig nem alszom, csakis monológokat memorizálok, musicalslágereket dalolok, és minden költő minden nagy kötetét oda-vissza megtanulom.
Persze megint Miki bá érkezett legkésőbb, elég elszállt egy figura volt. Ő volt az egyetlen az egész tanári karban, aki már a ballagás előtt is megengedte a színjátszós diákjainak, hogy tegezzék.
- Szép napot kívánok, kezdjük a munkát! – Mindig így köszönt, majd rögtön szét is osztotta a nyolc lefénymásolt paksamétát a diákok között. Hagyott nekik pár percet, hogy átlapozzák, ismerkedjenek vele.
Több értelme lett volna, gondolta Julcsi, ha már a téli szünetben szétküldi e-mailen. Persze nyilván azért nem tette, mert akkor még bőven nem volt kész maga a szöveg. Csak annyit írt, hogy a március 15-i ünnepségen A kőszívű ember fiaiból adnak majd elő egy rövidített, dramatizált verziót, már amennyi nyolc emberrel lehetséges, és a szerepeket is rögtön kiosztotta. Julcsi nagyon örült Edit szerepének, de annak már kevésbé, hogy Dávid nem Richárd lett, akivel Edit összejön a végén, hanem Ödön. De legalább Ödön feleségét kiírta Miki bá a rövidített verzióból, mert nincs annyi lány. Richárd szerepét a bamba Attila kapta, aki még csak kilencedikes, és semmi katonás vagy szexi nincs benne.
És az egy dolog, de Julcsi hallotta, ahogy félhangosan motyogja a szöveget maga elé, és meg-megakad a bonyolult, idegen szavaknál. És nemcsak Attila, hanem Panka is, Sanyi is, sőt, még Dávid is. Julcsi hirtelen úgy érezte, megveti ezt az egész társaságot, akiktől annyi nem tellett, hogy legalább elővegyék a regényt a téli szünetben, amint Miki bá szólt. Ő újraolvasta az egészet, biztos ami biztos, és most még talán jobban is tetszett neki, mint hetedikben, pedig már akkor is ez volt a kedvenc kötelező olvasmánya.
Itt mindenki tényleg mindenki lusta és hülye, döbbent rá szomorúan. Még az eszméletlenül jóképű Dávid is. És nyilván az egész próbafolyamat azzal fog telni, hogy a srácok egymásra licitálnak, mennyire utálják ezt a regényt és Jókait, és milyen szörnyűek ezek a hosszú, régies mondatok. Ő meg magányosan öleli majd magához ezt az egész csodaszép, talán sosemvolt, de mindenképpen szívdobogtató, romantikus regényvilágot. Még soha ilyen magányosnak nem érezte magát, mint amikor megint végiggondolta, mennyire nincs semmi köze ehhez a csoporthoz.
A darab Miki bá nagymonológjával kezdődött, aki magára osztotta az úgyis csak egyszer szereplő öreg Baradlay szerepét. Luca, alias Baradlayné, már most kapott pár rendezői instrukciót: ugyan nem fog belebeszélni Miki bá szövegébe, de arcjátékkal, testbeszéddel, meg a toll leejtésével azért reagál majd rá, mennyire hülyeségnek tartja, amiket az öreg haldoklás közben mond. Luca lelkesen jegyzetelt a margóra, a többiek figyelme viszont már most lankadt. A fiúk suttogva beszélgettek, Panka megint harapott a szendvicsből – és még mindig nem ette le magát! –, Dávid pedig odahajolt hozzá, és adott egy apró puszit az arcára. Panka vihogott. Julcsi legszívesebben megtépte volna.
- Most pedig a ti közös jelenetetek jön, Dávid és Luca – mondta Miki bá. Dávid összerezzent, de rögtön figyelmet erőltetett magára. – Te, mint Ödön, most érkeztél haza Oroszországból, ahol fényes karrier várt volna rád, hátrahagytad hű barátodat, meg a jó nőket a kuplerájban… mit röhögtök, gyerekek? Szóval hazajöttél, hogy átvedd a főispáni széket egy kis kelet-magyarországi vármegyében…
- Ez az Ödön teljesen hülye – szúrta közbe Sanyi, akiről mindenki tudta, hogy külföldön akar továbbtanulni.
- Dehogy hülye! – torkollta le Miki bá. – A reformkorban nagyon nem volt mindegy, hogy a tanult emberek külföldön maradnak enpluszegyedik hivatalnokok, vagy hazatérnek, hogy kiemeljék a porból az elmaradott, szerencsétlen kis Magyarországot. És különben is, Ödönnek Magyarországon volt a szerelme, Aranka. Nem emlékszel a könyvre?
Inkább Leoninnal kellett volna maradnia, gondolta kajánul Julcsi. Ilyen szuper homoromantikus bromance-t még a mai írók sem tudnának kitalálni. De azért ezt nem kötötte a többiek orrára. Szegény Miki bá még a szavakat sem értené.
- Szóval Dávid. Most érkeztél haza, anyukád kiment eléd az állomásra, hazamentek… – Mindenki jót vigyorgott azon, hogy a tizedikes Luca most a végzős Dávid anyukája lesz. – És megpróbál rávenni, hogy nősülj meg. Neked nem esik le egyből, hogy ő is azt szeretné, hogy Arankát vedd el, azt hiszed, hogy valami idegen nemeskisasszonyt szán neked, ezért az egész ötletet visszautasítod. De aztán megtudod, hogy Aranka az, és boldogan beleegyezel. Ennyi az első jelenet. Mehet?
Luca kezdte az olvasást.
- Fiam! Milyen nagyon megrémítettél baleseteddel!
- Már túl vagyunk rajta. Csakhogy látjuk egymást!
- Itt megöleled és puszit adsz neki – szúrta közbe Miki bá. Többen felröhögtek, Dávid viszont komoly arccal írta a papírra, amit a tanár kért.
- Itt szálljunk ki, anyám. Meg kell látogatnom atyám sírját.
- Pár másodpercig lehajtott fejjel álltok egymás mellett – instruált a tanár –, aztán továbbmentek a kastélyba, amit majd megcsinálunk papírmaséból, és ott mondod majd a következőt, Luca.
- Várj, Miki bá, még fel kell írnom… Igen. Házunk nagy nevezetességgel bír e megyében. Határoznod kell, mely állást foglalj el magad, kiket gyűjts magad körül, kiknek légy vezetője.
- Tanácsodat fogom kérni, anyám.
- Nehezedre esett hazajönnöd?
- Abban az órában készültem az útra, melyben leveledet kaptam.
- Nem gondoltál arra, hogy mint legidősebb Baradlay, az örökös főispáni szék elfoglalására vagy hivatva?
- Úgy tudom, hogy ebben a székben most egy adminisztrátor ül.
- Atyád végakaratában kijelenté, hogy halála után hat hétre nyújtsam kezemet ennek az adminisztrátornak. Azt akarta, hogy házunknak új oszlopa támadjon, ki elbírja azt a terhet, amit egykor ő viselt. Tudod, hogy ez a teher egy ország gondja.
- Ha atyánk végakarata ez volt – s ha te is úgy akarod…
- Hát teneked parancs az, amit én akarok?
Julcsi, amikor még a téli szünetben elképzelte, milyen lesz a március 15-i előadásra készülni, mindig úgy gondolta, hogy Dávid majd tökéletes romantikus hős lesz, és ő olvadozni fog, amikor csak megszólal. Ehhez képest a fiú olyan döcögősen olvasta ezeket a rövid mondatokat, olyan sokszor kellett visszaugrania az elejére, meg kisiskolásan szótagolnia, hogy az valami borzasztóan kiábrándító volt. Julcsi látta Miki bá arcán, hogy neki sem tetszik a dolog. Luca, aki sokkal hosszabb mondatokat kapott több idegen szóval, sokkal gördülékenyebben haladt velük.
Biztos ez az, amit mondanak, gondolta Julcsi, hogy a nők verbális képességei jobbak. Vagy talán csak arról van szó, hogy Dávidot ez az egész nem érdekli. Megcsinálja, mert feladat, de nem érzi magát Ödönnek. Nem is érti az egész karaktert. Julcsi szíve iszonyatosan megfájdult. Bezzeg én annyira Editnek érzem most magam… egy lánynak, aki mindent, az életét, a biztonságát, mindenét feltette a férfira, akit szeret, és aki végül el is nyerte a boldogságot Richárd oldalán… Vajon ki az én igazi Richárdom, ha nem ez a jóképű, de buta gyerek itt? Akinek még a butaságát is megbocsátanám, ha engem szeretne, és nem azt a folyton nyavalygós Pankát…
Ekkor vette észre, hogy valaki más is van a teremben rajtuk kívül. A díszterem másik felén, a színpad fekete függönye mögül integetett felé valaki. Először azt hitte, hogy valamelyik hülye osztálytársa ült be leskelődni, de aztán ráébredt, hogy egyetlen srác sem hord madártollas, nagy karimájú kalapot. És még a legdurvább matekdolgozatok előtt sincs senkinek ilyen beesett, hamuszürke arca. Ez a gyerek konkrétan úgy nézett ki, mint aki vagy egy hete nem evett, csak aggódott, menekült, rejtőzködött.
- Kimehetek, Miki bá? – suttogta Julcsi a tanár felé. Az csak biccentett, különben le sem vette a szemét Lucáról és Dávidról. Julcsi felpattant, kiment a díszteremből, de csak akkor csukta be maga után az ajtót, amikor már a fiatalember is kislisszolt mögötte. Sokkal idősebbnek tűnt az arca, mint bárkinek az iskolából, legalább huszonnyolc éves lehetett. Vagy csak a sok szenvedés miatt néz ki ilyennek? Julcsi észrevette, hogy sötét foltok borítják a ruháját, bármi lehetett, de leginkább – kicsit megborzongott – vér. Belenézett a férfi szemébe, és megdöbbent, milyen öreg a tekintete. Ha az arca huszonnyolc éves, akkor ez a szempár meg legalább száznyolc. Tényleg rengeteget szenvedhetett szegény! És tényleg, úgy ragadta meg Julcsi két vállát, mintha rögtön el akarna dőlni.
- Júlia kisasszony? – lihegte. – Azonnal velem kell jönnie!
Még soha senki nem hívott így, futott át a lány fején. Mit akar ez?
- Ki vagy te?
- Andreas Beckmann vagyok. Harmadik zászlóalj. Vagyis már összevont második-harmadik. Iszonyatos…! Úgy hullunk, mint a legyek, most lőtték el mellőlem a legdrágább cimborámat, már szegény Fritz Goldner barátunk is halálos sebet kapott…
- Várj, várj, lassabban! – Julcsi a karját nyújtotta Andreasnak, aki szinte rároskadt a teljes súlyával. – Kérsz egy pohár vizet?
- Vizet?! – hördült fel Andreas. – Hát van most idő vizet inni?! Azonnal vissza kell mennem, és a kisasszonyt is vinnem kell, mert meg van írva, hogy csak a kisasszony menthet meg minket!
- Vinni? Hova?
- 1848. október 31-e van, most zajlik az utolsó nagy csata Bécsben, most esik el a város. – Andreas fojtott, drámai hangon beszélt. – Mint mondtam, Goldner kapitányunk már halálán van. De Mausmann, a mi drága Mausmann barátunk még megmenekülhet. Meg kell menekülnie! Mindig mindenkiben ő tartotta a lelket. Aki mellett ő harcol, az elfelejti, hogy meghalni állt oda. Neki túl kell élnie ezt a poklot! És meg van írva, hogy maga fogja megmenteni, Júlia kisasszony.
- Hogyan? – hebegte Julcsi.
A fiatalember egy apró, bőrkötéses piros könyvecskét vett elő a zsebéből. Már azt is átitatta az izzadság és a vér.
- Ez az én legnagyobb titkom, Júlia kisasszony. Családomban apáról fiúra öröklődött. – Felcsapta a könyvet egy oldalpáron. – Ha az ember a jobb oldalára ír, teljesülhet egy kívánsága. Ha pedig balra ír egy kérdést, megkapja rá a választ. Szeszélyes varázserő, rébuszokban beszél, és mindig csak a következő lépéshez vezet el… de tényleg működik.
Julcsi megnézte a két oldalt. Bal oldalon szép gyöngybetűs írással ez állt: Was wird mit uns passieren? És alatta más írással: Bevor alles verloren geht, ruf Fräulein Julia zu dir! Még szerencse, gondolta Julcsi, hogy figyelek németórán. A másik oldalon pedig a szép írásnak a sebesen, hektikusan írt, jóval nehezebben olvasható változata: Bring mich zu Fräulein Julia!*
Úgy látszik, azt nem mondta neki a könyvecskéje, hogy a huszonegyedik századig kell értem jönnie, gondolta a lány. Andreas megragadta a karját, és mintha magától értetődő lenne, pennát és tintatartót kapott elő a zsebéből, és valamit firkált a jobb oldalra, nyilván valami olyasmit, hogy vigyél vissza minket. Ugyanis még mielőtt Julcsi tiltakozhatott volna, furcsa émelygés kerítette a hatalmába, forgott a világ, és mintha vákuummal szívta volna magához az a titokzatos kis piros könyv. Óriási hangzavar robbant a fülébe, és amikor megint kinyitotta a szemét, a legborzalmasabb kavalkádot pillantotta meg, amit életében láthatott.
Nehéz, iszonyú büdös köd a levegőben, azoknak a puskáknak a lehet ez a tömény füstje, amellyel folyamatosan lövi egymást a két tábor: a fehér egyenruhás katonák és a szedett-vedett forradalmárok. Mind olyasformák voltak, mint maga Andreas – tollas kalap, véráztatta ruha, beesett arc. Újabb és újabb férfi kiáltott fel a szívéhez kapva és hullott alá a barikádokról. Julcsi végignézett magán – ő még mindig a hétköznapi farmergatyáját és a kedvenc coldplayes pólóját hordta, nem vált belőle automatikusan bécsi felkelő csak azért, mert átkerült a tizenkilencedik századba.
De most mi a franc legyen?
Andreas eltűnt mellőle a könyvecskéjével együtt, és Julcsin hirtelen eluralkodott a pánik. Nem ragadhat ebben a korban! Pláne nem egy lövöldözés kellős közepén! Ösztönösen levetette magát magzatpózba, és odagurult a legközelebbi barikád alá. Nekiütődött egy hullának, jobb híján az ő véráztatta testét húzta magára, és úgy érezte, menten elájul. Úristen, mibe keveredtem?!
Csak egy részét látta annak, ami felette történik, de azt kívánta, bár egyáltalán ne látna semmit. Egy férfi egyensúlyozott a barikádon, testsúlya a fél lábán, kezében valami fegyver, nem látta pontosan, hogy mi, és csak úgy vaktában lőtt mindenfelé, hiszen a szürkületben és a füstben szinte semmit sem lehetett már látni. Olyan volt, mintha transzban lenne, és maga Julcsi is érezte, hogy valami sajátos tudatállapotba kerül, ezt a vérengzést nem lehet ép ésszel kibírni. Mindjárt lelövik ezt a szerencsétlent, és akkor majd pont őrá esik, és…
- Száz golyó, és egy sem talál! – rikkantotta ekkor a férfi, és még peckes pózba is vágta magát, hogy még jobban provokálja a támadóit. – De ha talál? Az szép halál!
Hol hallottam már ilyesmit? Julcsi félig-meddig kiszabadította magát a holttest alól, és ahogy mocorgott, a férfi észrevette. Lekiáltott neki:
- Csak nem a mi Andreas barátunk Júlia kisasszonya? Isten hozta! Sőt, Isten küldte! Hát itt tartunk, hölgyek a barikádokon? Most pedig tessék szíves lenni megmenteni minket.
- Megmenteni? Hogyan?
- Tudja az ég. Nekem Andreas barátom mondta, hogy maga fog minket megmenteni. Vigyázz!
A férfi még pont az utolsó pillanatban hajolt el egy golyó elől. Elvesztette az egyensúlyát, és lebucskázott a barikádról, Julcsi és a szerencsétlen halott fickó pont felfogták a zuhanását. Egymásba gabalyodva csúsztak a véres, poros földön, Julcsi érezte, ahogy végighorzsolódik az arca, szakad a nadrágja, mocskolódik a ruhája, teste.
- Nincs is szebb annál, mint a szép asszonyt ölelni! – vigyorgott rá a harcos. – Bár ennél nyugodtabb körülményeket is el tudnék képzelni.
- Ez nem vicces – morogta Julcsi. – Inkább koncentráljon, mielőtt tényleg lelövik.
Hogy mentsem meg ezt a maradék szerencsétlent?! Nem tudta összeszámolni, hányan élhetnek még közülük, csak az egymásba olvadó kavarodást érzékelte. Andreas könyvecskéje kéne ide, csak beleírná, hogy az egész kis csapat repüljön valahová máshová. De nincs nála toll. Meg különben is mondta, hogy szeszélyes varázserő, lehet, hogy neki nem is működne. Meg aztán a szabadsághősök is utálnák, ha méltatlanul megmentené őket az áldozatuk elől, amit a nagy eszméért hoznak. Ezek igazából meg akarnak halni.
Csak Mausmann nem halhat meg! Julcsi megszorította a férfi elrongyolódott kabátujját, mert hát tudta ő végig, hogy egyetlen ilyen őrült lehet az egész forradalmi ifjúságban, aki még ebben a helyzetben is csak humorizál meg versel. Őt tényleg meg kell menteni! Mert ha lelövik itt, akkor később, Buda ostrománál nem lesz, aki feláldozza magát Ödön helyett. És ha Ödön meghal, akkor Richárd azzal a tudattal végzi be a csatát, hogy soha nem kérhetett tőle igazán bocsánatot, és keserűségében nyilván elborul az agya, és még a szabadságharc vége előtt levágatja magát valamelyik csatában… És akkor Editet sosem veszi el senki, a gyerekeik sosem születnek meg, a kis Károlyka meghal a dajkanőnél, talán Jenő is öngyilkos lesz, amilyen érzékeny hülye, ki tudja, mi lesz Baradlaynéval, Arankával, a gyerekekkel… Julcsi megborzongott. Egy egész család, sőt, egy egész regény sorsa múlik most azon, hogy ő mit tesz!
- Mi a fene?! – kiáltott fel fölöttük valaki. – Egy asszony, itt?!
Julcsi féltérdre ereszkedett, és minden létező színészi kvalitását beleölte a rekedt hangba, a villogó szembe.
- Nem asszony vagyok én, fiam, hanem a dédunokád dédunokájának szelleme! Jobb, ha tőlem tudod meg, mint mástól: megölhetsz akár száz embert is itt, de végül úgyis a szabadság eszméje fog győzni!
A fehér egyenruhás katonák riadtan hátráltak, amitől Julcsi még jobban felbátorodott.
- Igen, igen! Menjetek csak, és mondjátok el a bajtársaitoknak is! Aki ma leteszi itt a fegyvert, azt áldani fogja az utókor!
Már majdnem teljesen berekedt, tudta, hogy pár másodpercig bírja már csak, utána mindenképpen kiesik a szerepből. De szerencsére ennyi is hatott: a katonák tényleg visszavonultak. A férfi, aki Hugo Mausmann-nak tűnt, döbbenten lesett utánuk, aztán Julcsira nézett, kicsit hitetlenkedve, de elismerően.
- El kell tűnnie innen – mondta a lány. – Biztosan erősítésért mennek. Szedje össze az embereit, és szökjenek ki a városból, ahol tudnak.
Más elrongyolódott, véres alakok közeledtek, akik ugyan semmit sem értettek abból, ami az előbb történt, de azt így is megértették, hogy Julcsira érdemes odafigyelni.
- Azt akarja a kisasszony, hogy szökjünk? – szólt az egyik. – Az gyávaság!
- Nem. Azt akarom, hogy hagyják el ezt az elesett várost, ahol a biztos halál vár magukra, és menjenek Magyarországra, ahol nagy szükség lesz minden harcképes emberre.
Valaki megérintette Julcsi vállát. Andreas állt mögötte. A lány hirtelen zavarba jött, maga sem értette, miért.
- Júlia kisasszony… amit az imént a szabadságról mondott… az tényleg úgy lesz?
Julcsi sóhajtott.
- Hát bizonyos értelemben igen. A lényeg az, hogy ne adják fel a harcot, mert van miért!
- Igen! – kiáltotta az egyik ifjonc, és a többiek is lelkesen emelték fel a szedett-vedett fegyvereiket.
Mausmann odaperdült Julcsihoz, és megragadta a kezét.
- Ezt soha nem felejtjük el önnek, kisasszony. – Julcsi érezte, amint a férfi puha ajka a kezét érinti. Elpirult, még zavartabban érezte magát.
- Hát, jó a huszonegyedik századi ember a háznál…
Andreas még a szavakat sem találta. Julcsi egy forró, őszinte ölelést kapott tőle, ami mégis többet mondott, mint akárhány szó. Milyen kellemes az illata, gondolta a lány, még a harc vér-, izzadság- és félelemszaga közepette is. Bárcsak maradhatna még ebben az ölelésben órákig, vagy az idők végezetéig…
- Nincs időtök – motyogta Andreas fülébe. – Mennetek kell.
A fiatalember kibontotta az ölelésből. Előkapta a zsebéből a könyvecskéjét.
- És önnek is haza kell térnie, Júlia kisasszony. – Kitépett egy lapot a könyvből, valamit ráfirkált, majd kétrét hajtotta és átnyújtotta Julcsinak. – Ezt majd akkor nézze meg, ha már visszatért a maga századába.
Julcsi nem bírt többé Andreasra nézni, aki mindjárt hazaküldi őt ugyanúgy, ahogyan idehívta, sem a reményteljes fiatalok arcába, akiknek nem árulhatja el, hogy az ügyük az ő idejükben még semmiképpen nem fog győzni. Vajon elég volt, hogy ennyit tettem? Nem akart ezen gondolkodni, inkább az ujjai közül kikandikáló lapszéleket nézte.
- Julcsi!
Felkapta a fejét. A díszterem előtti folyosón állt, Attila kiáltott rá az ajtóból.
- Siess már egy kicsit, a mi jelenetünk jön, mindenki rád vár!
- Jó, jó, bocsi.
- Leejtettél valamit – mutatott a földre a fiú. Julcsi felkapta a cetlit, és átfutotta a szöveget.
Aufs baldige Wiedersehen, Fräulein Julia! A mielőbbi viszontlátásra, Júlia kisasszony. És alatta egy apró szív. Julcsi egész arcát, egész testét elöntötte a forróság.
- Jaj, tényleg, köszi.
Attila is rápillantott a cetlire, és elvigyorodott.
- Üzenet a barátodtól? – kérdezte, miközben már a díszterem ajtaját nyitotta, és előreengedte Julcsit. Ott ült az egész csapat, ugyanúgy, ahogyan pár percre magukra hagyta őket, kezükben a papírkötegekkel, ő pedig rájuk mosolygott.
- Elnézést, Miki bá, már itt is vagyok.
- Nagyon helyes. Akkor nézzük a második jelenetet…
Amikor Julcsi leült, egy pillanatra meglátta, hogy Dávid különösen néz rá, úgy, ahogyan még soha. Bizonyára meghallotta Attila megjegyzését a barátjáról, aki üzent neki. Az eddigi udvarias érdektelenségét felváltotta valami új: mintha Julcsi valami megfejtendő titok lenne, ő pedig nem is találna érdekesebbet annál, minthogy utánamenjen ennek.
Julcsi nem nézett vissza a fiúra. Valahogy már egyáltalán nem érdekelte, mit gondol róla Dávid. Nem is értette, hogyhogy nem látta még tíz perccel ezelőtt sem, hogy ő is csak egy a sok érdektelen gyerek közül ebben az iskolában, aki ugyanazokkal az érdektelen dolgokkal foglalkozik, mint mindenki más is itt. Úgy látszik, gondolta, még tíz perc is sok mindent meg tud változtatni az ember életében.
Rámosolygott a tanárra, aztán az orra elé emelte a szövegkönyvet. Attila olvasni kezdte az első pár sort, ő pedig várta, hogy jöjjön a végszó.






* A német sorok jelentése: „Mi lesz velünk?”; „Mielőtt minden elveszik, hívd magadhoz Júlia kisasszonyt!”; „Vigyél Júlia kiasszonyhoz!”





2019. szeptember 29., vasárnap

Rebeka Tamási: Belohnung


Ennek a novellának az eredeti, magyar verzióját megtalálhatjátok a Felszabtér blogon. Tamási Rebeka írását Hacsek Zsófia fordította németre.

Diese Kurzgeschichte wurde zum ersten Mal auf dem Blog Felszabtér auf Ungarisch veröffentlicht. Geschrieben von Rebeka Tamási, ins Deutsche übersetzt von Zsófia Hacsek.

****

Als Mária Gaál verstarb, war das für ihre Schwiegersöhne eine Art Erleichterung.
- Endlich hat die Inquisitorin den Löffel abgegeben.
- Aufgefahren ins Himmelreich.
Mária Gaál, die auch für ihre Enkel Oma Mária war, da der Name der Gottesmutter keine Kosenamen haben soll, brach eines Tages in ihrem Garten zusammen. Sie wurde ins Krankenhaus geliefert und kehrte nie mehr nach Hause zurück. Ihre Töchter organisierten alles mit traurigem Pflichtgefühl, und bald lag Márias Körper unter dem Kreuz, das sie in ihrem ganzen Leben so tief respektiert hatte. Bei der Agape nach der Trauerfeier wagte niemand auszusprechen, dass das “Vergehen” der Tante Mária eigentlich für alle besser sei.
Auch die Tote hätte sich damit abgefunden, da Mária Gaál total begeistert von ihrem eigenen Tod war. Endlich kommt die lang ersehnte Belohnung nach einem Leben voller Quälereien! Sie hoffte heimlich sogar, dass sie von Engeln abgeholt werden wird, die der ganzen Welt mit Wundern zeigen, was für eine heilige Frau sie war.
In der Wahrheit passierte jedoch nichts Besonderes. Nach ihrem Tod spazierte Mária Gaál auf einer Alm auf irgendeinem Gebirge, ganz alleine. Das sieht so aus wie die Schweiz, dachte sie. Sie wollte eigentlich nie in die Schweiz fahren, weil dort der Käse stinkt und das Leben teuer ist. Sie war sowieso nur dreimal auf Urlaub gewesen. Einmal beim Plattensee als Kind, einmal in Rom mit ihrer eigenen Familie, und einmal auf Pilgerreise nach Częstochowa. Naja, das war kein echter Sommerurlaub gewesen. Aber sie hatte dort einen schönen Rosenkranz gekauft.


Sie sah eine Bank mitten in der Alm, setzte sich hin und atmete tief die frische Bergluft durch. Als sich ein mittelgroßer Mann mit dunkler Hautfarbe genau neben ihr hinsetzte, presste Mária Gaál nervös ihren Mund zusammen. Warum muss ja so ein Flüchtling auf der ganzen leeren Alm auf die einzige besetzte Bank Augen werfen?! Vielleicht hat er sogar Läuse, zog sie erschrocken zusammen. Der Mann sprach sie an:
- Sei nicht zu entsetzt, Mária, ich bin Jesus.
Mária Gaál fühlte, wie ihr Magen zusammenkriecht.
- Du? … Mein Herr? - fügte sie unsicher hinzu.
Der Mann, der sich Jesus nannte, lachte auf.
- Jetzt sagst du mir nimmehr ‘komm, Herr Jesus, sei unser Gast’, gell?
Mária Gaál schaute heimlich herum, nur zur Sicherheit. Vielleicht kommen doch die Engel. Sie versuchte, ihrer Enttäuschung zu entkommen.
- Ist das der Himmel? - fragte sie, damit etwas endlich geschieht.
- Nein, das ist die Schweiz - antwortete Jesus. - Es gibt ein buddhistisches Kloster nicht weit von hier. Ich mag ihre kleinen Gebetsflaggen.
Mária Gaál konnte mit diesem Typen nicht zurechtkommen.
- Bin ich ja nicht gestorben? - fragte sie ängstlich.
- Doch, doch. Wir haben gedacht, du verdienst einen schnellen und schmerzlosen Tod, nachdem dein Leben so voll mit Elend war.
Mária Gaál zuckte gehemmt mit den Schultern.
- Naja, mein Leben war eben voll mit Elend - seufzte sie theatralisch.
Jesus zog seine Augenbrauen hoch. Mária Gaál fuhr verärgert fort:
- Hast du ja nicht all das Fasten und all die Ergebung gesehen, die ich der Liebe wegen zu dir getan habe? Und die Kinder? Ich musste so viel für sie aufgeben, und wie viel ich mich mit ihnen leiden musste, oh mein Gott!
Sie wich für einen Moment zurück, aber Jesus winkte interessiert, also bekam sie echt den Schwung.
- Und mein Mann? Jessus! Mit ihm war das eine echte Qual! So einen unmännlichen Typen… aber soll ich’s gerade dir erzählen? Ich habe ihn geheiratet, und wenn ich etwas verspreche, das steht ewig fest, ich habe meinen Eid geschworen. Ich habe ihn nie betrogen, nie verlassen! Aber weißt du, dass ich jede Nacht weinend eingeschlafen bin? Für 40 Jahre!
- Warum hast du dich denn nicht scheiden lassen?
Mária Gaál verstummte plötzlich.
- Mich scheiden lassen?
- Naja, ich weiß, bei euch ist es noch immer nicht einfach. Aber warum hast du ihn überhaupt geheiratet? - fragte Jesus. - Du hattest ja auch den pummeligen Jossi. Er hat dich sehr geliebt.
- Geliebt, geliebt, na und. Ich habe ihn auch geliebt. Aber der Jossi wollte nie in die Kirche. Und er konnte mich nicht küssen, ohne mich… auch woanders zu berühren. Hätte ich mein ganzes Leben mit so einem gottlosen Mann verbringen müssen?
Jesus seufzte.
- Und dann ist der Pista gekommen…
Mária Gaál hatte schon rote Ohren vor Wut.
- Er hat mich ja nicht so angefasst! Und ist jeden Sonntag in die Kirche mitgekommen! Und sowieso… der Herr Pfarrer hat eh gesagt, dass die Ehe Anstrengung ist, oder?
Jesus stellte eine neue Frage:
- Und deine zwei Töchter?
- Ich habe alles gemacht! - schrie Mária Gaál auf. - Ich wollte respektvolle, sittliche Frauen aus ihnen erziehen! Vergeblich habe ich ja gesagt, dass sie nichts Schlimmes antun sollen, da der Herrgott alles sieht. Sie wurden doch nicht sittlich genug.
- Nicht wie ihre Mama - lachte Jesus, dann bemerkte er, dass Mária Gaál weint.
- Meine Enkel sind ja nicht mal getauft, weil’s meine fiesen Schwiegersöhne nicht wollten. Sie entscheiden schon, wenn sie erwachsen sind! Naja! Und was ist, wenn etwas mit ihnen passiert? Sie werden verdammt wie die Heiden?
- Mach dir keine Sorgen, sie werden nicht verdammt. Aber du…
Mária Gaál erschütterte.
- Ich… was? Was wird mit mir passieren?
Jesus seufzte.
- Mária, weißt du, wie viel Kummer du mir verursacht hast? Wie viel ich für dich geweint habe? Ich war so glücklich, dich mit dem Jossi zu sehen, dann hast du mit ihm Schluss gemacht und den Pista gewählt. Wie konntet ihr so lange übersehen, dass ihr nicht zusammenpasst? Und deine Töchter hättest du auch nicht so quälen müssen. Warum warst du nicht einfach froh, dass sie leben? Weißt du, wie viel Arbeit war um zu organisieren, dass sie überhaupt empfangen werden?
Mária Gaál fühlte nur, dass die Bank sehr hart ist; ihr Hintern tat weh.
- Mit so viel Schimpfen hast du nur erreicht, dass sie die Kirche vermeiden. Nicht dass ich gerne hingehen würde, immer nur diese Elend, diese Ergebung…
Mária Gaál sprang aus der unbequemen Bank auf.
- Es kann hier wohl die Schweiz sein, aber du bist ja sicher nicht der Herr Jesus. Er würde all die Opfer gerne annehmen, die ich für ihn gegeben habe!
Jesus stand auch auf.
- Ich nehme es an. Ich bin nur sehr traurig. So viel Kraft um nichts. Wer wollte, dass du leidest? Habe ich nicht genug für euch gelitten? Ist das nicht schrecklich, dass ihr nach falschen Entscheidungen lebenslang vorhabt, um darunter zu leiden, und ich soll dann euer Leid als Opfergabe bekommen. Nein danke, euer unsinniges Leiden bringt mir ja nicht so viel!
Jesus atmete tief durch.
- An jenen Abenden weinte ich mit dir über den Pista, und ich teilte mit dem Pista sein stummes Jammern über dich, und ich habe deine Töchter getröstet, damit sie nicht denken, dass sie so schlimm sind wie ihre Mutter ihnen sagt. Du wolltest leiden, eben, aber wieso wolltest du auch, dass die anderen auch leiden?
Mária Gaál stürzte wieder auf die Bank.
- Aber ich nur… der Liebe wegen… für dich…
- Ach, lass ma das.
Sie schwiegen lange. Am Ende sammelte Mária Gaál all ihren Mut und stellte eine letzte Frage an Jesus.
- Und was soll ich jetzt tun?
Jesus stand auf, gab der Frau ein stinkendes Päckchen und brich in Richtung der Berge an.
- Probier mal den Käse aus.

2019. szeptember 26., csütörtök

Hacsek Zsófia: Hiba a tervben


Hazafelé sétálok a sötétben. Meglátom a házat, odabent ég a villany. Égve hagytam volna? Nem, az üvegen kirajzolódik egy férfi sziluettje. Hát megtörtént, amire persze mindig volt esély, de azért reméltem, hogy sikerül majd elkerülnöm. Betörtek.
Nem megyek közel, nem akarom, hogy észrevegyen a betörő. Észrevétlenül átsurranok a szomszéd kiskertjén, akinek a házától még pont rálátni az enyémre, és bekopogok. Elnézést a zavarásért, ott lakom a szomszédban, és betörtek hozzám… Jaj, semmi gond, jöjjön csak be, mindjárt hívjuk a rendőrséget. Üljön le, nyugodjon meg, és maradjon itt, nehogy meglássák odakint.
Meg is jön a rendőr, villogó szirénákkal ügyködnek a háznál, de nem tudom, hogy mi történik. Azért ennek így semmi értelme, hogy nálam van a betörő, mégsem informálnak semmiről! A szomszédok se, a rendőrök se, senki. Egy idő után kimegyek, és csak odakint tudatosul bennem, hogy hiszen mondták, hogy meg ne lássanak… És ott áll előttem a betörő, tényleg, visszavonhatatlanul megláttuk egymást…
Ekkor ébredek fel. Ágyban fekszem, sötét van bent, alig világosodik kint, nem járt itt semmiféle betörő, a kiskertes szomszédok nem léteznek, nincs is kiskert ebben az utcában. Rettenetesen sajog a lábam. Mindig ez van, a rémálmok egy csomó adrenalint juttatnak oda, ez valami evolúciós maradvány lehet, hogy el tudjak futni az ellenség elől. Menetrendszerűen így szoktam felébredni a rémálmokból: a fejem, a szívem még tele van velük, a lábam meg kurvára fáj.
Milyen hülyeség, hogy itt fekszem, és azért fáj a lábam, mert az agyam azt akarja, hogy elfussak egy ellenség elől, aki maga is csak az agyamban létezik. Szegény materialisták hogy küszködnek, hogy minden transzcendens ideát visszavezessenek a mérhető, bizonyítható, felfogható anyagra. Aha, persze. Ennél még a szolipszistáknak is előbb tudok hinni, mert a franc tudja igazából, lehet, hogy ez a szoba ugyanúgy nem létezik, mint az álombeli betörő, és lehet, hogy az álombeli betörő is ugyanúgy létezik, mint ez a szoba.
Agy. Kussoljál már. MOST!
Visszaaludni nem tudok, hát beletörődve ránézek az órára. 06:04, és ki tudja, hány perc telhetett el már. Öt? Tíz? Húsz? Vagyis öt óra valamennyi volt, amikor felébredtem. A lábfájás közben elmúlt, álma válogatja, hogy mennyi idő kell neki. Olyan is volt már, hogy sose tudtam meg, mi volt maga az álom, de a lábfájás kedélyesen eligazított a maga módján, hogy hát ez, aranyom, valami rettenetes fos volt, inkább örülnél, hogy csak én vagyok itt, és másra nem emlékszel. Most viszont egészen szerencsésen sült el a dolog.
És persze mikor történne ez az egész, mint a hét egyetlen olyan estéje után, amikor már előre örültem, hogy na, most elmegyek aludni éjfélkor, és ha nyolckor csörög majd az óra, akkor elégedetten gondolok arra, hogy végre egyben aludtam nyolc órát, és még az alvásfázisfigyelő karkötő is meg fog dicsérni ezért.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

2019. szeptember 12., csütörtök

Hacsek Zsófia: Átmeneti rítus

Fogd a telefont és töltsd le az appot
Tartsd az útlevél képes oldalához
Add meg a számod és várd meg a kódot
Nyisd meg az SMS-t, írj be hat számot
Tedd rá a telefont az útlevélre
Tartsd a telefont, szkenneld be az arcod
Majd fotózd is le, a szemed is látsszon
Lefagy? Újraindul? Kezdjed elölről
Kis szerencsével tizedszerre meglesz
Akkor talán maradhatsz az országban.



2018 december - de most aktuálisabb, mint valaha

2019. június 21., péntek

Hacsek Zsófia: A város tetején


Meglepően kevés dolog hiányzik a régi, nagyvárosi életemből. Ez nem azt jelenti, hogy maga Bécs ne hiányozna folyamatosan, de azt egyáltalán nem sajnálom, hogy Coventry nem egy császárváros-másolat, hanem olyan, amilyen.
Sem a magyarok, sem az osztrákok nem szokták érteni, amikor kisvárosként hivatkozom rá, hiszen papíron háromszázezres lakossága van. Ez volt az egyik első nagy különbség, amivel szembesültem: Bécsben az életemnek csak egy töredéke zajlott a Ringen belül. Hiszen ott volt a pezsgő élet a külső kerületekben, és ott volt a villamos, a metró és a busz is, hogy bárhová eljuthassak fél-egy órán belül. Itt viszont az életem jelentős része zajlik a Ring Roadon, a történelmi belváros köré épített autópálya-körgyűrűn belül. A buszok elvisznek ugyan a külvárosba, de sok értelme nincs odamenni, amennyiben nem ott lakom (és nem). Sok külvárosi egyébként utálja is ezeket a buszokat, mert az egyes külkerületek között nincs is rendes átjárás, csak a központ érintésével lehet eljutni akárhová, ami sokaknak óriási kerülő. Abba meg már ne is menjünk bele, hogy milyen menetrendek vannak, mind az időintervallumok, mind az azokon feltüntetett három-négy megálló (az ötvenből) tekintetében.
Meg hát Coventry nem aranyló császárváros. Valamikor volt ugyan főváros is, de a történelmi emlékezet nem pont ezt tartja számon. Ott van egyfelől a „to send someone to Coventry” mondás, ami azt jelenti, hogy akit ide küldenek, az ki van közösítve, mentális tömlöcbe zárva, kivégezve. Aztán ott van a német ige is, a „coventrieren”, ami meg azt jelenti, hogy a földdel tenni egyenlővé – ahogy a második világháborúban történt Coventryvel az egyik és Drezdával a másik oldalon. Coventry és Drezda indította el a testvérvárosi mozgalmat, és rendszeresen megemlékeznek arról, hogyan épült vissza mindkét tönkrebombázott város. Csakhogy amíg Drezdában nagyjából azt építették vissza, ami előtte is ott volt, addig Coventryből valami egészen bizarr betonvárost csináltak, hajmeresztő megoldásokkal és a mai napig fennálló bősz átalakítási kedvvel. Egy ismerős nemrég jegyezte meg, hogy amúgy a városvezetés már több épületet tüntetett el, mint annak idején a bombázás. Ja, és ha mindez nem lenne elég: ezt az egész környéket fekete országnak hívják, az évszázados szénbánya-tradíció miatt.
Boldog vagyok itt. Olyan munkahelyem van, ami sehol máshol nem lehetne, annyira kötődik a város hányattatott történelméhez. Nagyszerű közösségek vesznek körül, és imádom ezt az átjárhatóságot, hogy egy eseményen összefutok három különböző helyről ismert emberrel, vagy az ismerős házába egymás után érkező vendégekre úgy kurjantok rá, hogy „Jé, tegnap találkoztunk a koncerten!”, „Jé, pár hete meg tetszett szólítani az utcán!” (True story.) És tényleg, halálosan komolyan mondom, hogy nem hiányzik a nagyvárosi életérzés.
Illetve egy apróság azért igen.
Bécsben a NIG nevű egyetemi épület volt a második otthonom, amelynek a legfelső emeletén remek menza van. Tavasszal és nyáron ki lehetett ülni a tetőteraszra, és ebéd közben rálátni a város nagy részére: hogy magaslik ki az AKH, a különféle templomok, az Uno City, a Duna-menti tornyok, hogy zöldellnek a parkok és a Prater. Coventryben ennek az elemeit csak morzsánként tudom összeszedegetni. Itt is van menza, ahol ebédelni szoktam, de annak nincs tetőterasza. Vannak magas egyetemi épületek, amelyekről szép a kilátás, de ezek olyan karoknak, szakoknak adnak otthont, amelyekhez nem tartozom, így nemigen járok arra. Egyszer felcipeltem két kollégát a Hub nevű diák-főhadiszállás munkaidőben nyitva álló tetőteraszára, hogy ott biztos milyen jól lehet kávézni meg dolgozni, de rá kellett jönnöm, hogy nincsenek is rendes asztalok, csak támlátlan padok, egyébként meg a kilátás sem túl nagy szám.
Szóval néha előtört belőlem ez a furcsa érzés, hogy milyen jó lenne most felülni valahová egy itallal, egy tál étellel vagy egy könyvvel, és egy magaslatról lenézni a városra.
Namármost a minap éppen a Greyfriars Walk mellett sétáltam el. A Greyfriars Walk számomra a város egyik legijesztőbb eleme, pedig amúgy egy hangulatos átjáró-sétálóutca lehetne, ha kicsit kipofoznák. De esténként, amikor a boltok már bezártak és amúgy is sötét van, nem szívesen lépek be egy keskeny, rosszul megvilágított, fedett utcába – és egyébként nappal is csak egy fokkal jobb. Szóval eleve nem is szándékoztam besétálni ide, viszont észrevettem valamit, ami korábban nem tűnt fel: hogy a sétálóutca bejárata mellett van egy lépcső, és valahová fölfelé vezet. Tetején nyitott ajtó.
Hirtelen ötlettől vezérelve felsétáltam.
Kitalálhatjátok, mit találtam: egy töküres parkolót. A szürke egyetlen árnyalata, rajta néhány fehér csík, amely mutatja, hogy merre menjenek, álljanak az autók. Beton beton hátán. Körbejártam, nézelődtem, melyik környékbeli épület hogy néz ki ebből a szögből. Valahogy minden más volt, mint lentebbről, távolabbról, közelebbről, ahogyan már megszoktam őket. Minden épület új arcát vette fel: az IKEA, a kupolás vásárcsarnok, a különféle templomok, tornyok és égbenyúló lakóházak, még a Greyfriars parkocska is, meg a háttérben a távolabbi parkok.
És ekkor elképzeltem, hogy valakinek titokzatosan a fülébe súgom: „Gyere velem!”, kézen fogom, és magammal húzom ide. Hová megyünk? Majd meglátod. Odafent megkérdezi, hogy mi a fenéért jöttünk fel ide, hát nincs itt semmi, én pedig a háta mögé állva, a válla felett kinyújtott kézzel mutogatom neki, mennyi mindent lehet innen látni. Amit persze amúgy is látunk, de mégis. Nem így.
Elsétálok a parkoló egyik végéig, felhágok a peremre, lenézek. Nabasszus, ott szoktam sétálni szinte minden nap. Milyen kicsi innen a boltok ajtaja, milyen fura látni az emberek feje búbját, amint elgyalogolnak alattam, meg a hajléktalanokat a szokásos fekvőhelyükön, és elképzelni magamat, hogy festhetek felülnézetből, amikor odalent megyek. Ha nem csupán ez a három dimenziónk lenne, plusz az egyetlen idősík, akkor most állhatnék itt úgy is, hogy közben magamat nézem, amint lent sétálok tegnap. Vagy sétálnék úgy, hogy holnap fentről nézem magamat. Legközelebb majd integetek, ki tudja, mi van a mi unalmas dimenzióinkon és idősíkjainkon túl.
És mi van azon a fán túl? Hát a parkolóház. Nabasszus, hát amellett lakom. Milyen messzinek tűnik innen az otthonom, pedig csak pár perc séta. Coventryben gyakran csodálkozom rá, hogy valójában milyen messze esnek egymástól azok az épületek, amelyek a fejemben egymás mellett, pár másodpercnyi sétára vannak. Bécsben soha nem éreztem ilyet, ott mindig minden közel volt. Viszont Budapesten igen. Amikor egyszer a Várban a kilátóból ránéztem a Blahára és az Oktogonra, amelyek között naponta sétáltam végig, és leesett az állam, mekkora a távolság közöttük. Oké, torzított a perspektíva a Várból, de akkor is.
Szóval ott álltam a parkoló közepén, és néztem, hogy miképpen kapcsolódik össze más parkolókkal, mert van ám ilyen parkolója a bevásárlóközpontnak, a csarnoknak, a mindenféle egyéb boltoknak, tulajdonképpen az egész labirintusszerű úthálózatnak, amely elvezet a város főterére, fákkal, galambszarral és a régi városfal emlékével szegélyezve. Van itt obeliszk, szökőkút, emitt Peeping Tom kukkol (aki megleste a meztelen Lady Godivát és megvakult), amott szocreál jellegű domborművek a falon. És mindennek a belvároson belüli belvárosnak van egy második szintje is. Mintha egy várfalon állnék. Vagy mintha létezne még a régi városfal, amelynek a szürke peremére könyökölve lenéznék a domíniumra. Vagy mintha egy emberméretű pókhálón egy magasabb szálba kapaszkodnék (nem a keresztespók kerek hálójára gondolok, hanem a házi zugpókéra, ami olyan, mint egy kis palota). Vagy egy nyüzsgő hangyabolyt vagy méhkaptárat néznék úgy felülről, hogy magam is hangya vagy méh vagyok.
Egy fantasyvilágban én lennék a varázsló, aki a kezében tartja az eseményeket, és akinek a tudta nélkül semmi sem történik itt. Tulajdonképpen ebbéli minőségben írtam bele magam abba a „regénybe”, amit kilencévesen írtam. Ha az a girbegurba gyerekbetűkkel teleírt kék füzet egy idegen kezébe kerülne, azt látná, hogy nemhogy rendes cselekmény sincs, de a mondatok sem kapcsolódnak egymáshoz. Én viszont emlékszem az egész világra, ahol ébren és álmomban jártam, és amit pont ezzel az összevisszasággal, egymás hegyére-hátára dobált részletekkel őriztem meg a mostani énemnek, és vele együtt azt a környezetet, amelyben akkor éltem, a házat, a kertet, a kisállatokat, a családi viszonyokat, amelyek ma már nincsenek, és a könyveket, amelyek körülvettek.
Az én világom, ahol ébren és álmomban jártam, egy mesebeli birodalom volt egy felhőn, közepén egy gondosan védett várral, amelyet erős – bár nem áthatolhatatlan – falak vettek körül. Semmi olyasmi, aminek akár minimális köze lett volna a házhoz, a kerthez, a biztonságos kislányéletemhez, amelyet akkor éltem.
És talán azért vagyok ilyen boldog ebben a csúf, rossz emlékű betonvárosban, a szénporos fekete ország közepén, mert megtaláltam a mesebeli birodalmamat a gondosan védett várral, amelynek a fentebbi szintjéről éppen kihajolok, és amelyet körbeölel egy városfal? Lehet, hogy ez az én igazi fellegváram, ahová a végső kétségbeesés pillanatában érkeztem, miután hosszas tagadás után el kellett fogadnom, hogy a csodaszép, ragyogó császárvárosban most éppen nincs jövőm?
Tényleg nem tudom, miért van rám ilyen hatással egy ronda betonbunker teteje. Biztos begolyóztam már a kisvárosi ingerszegénységtől, és összevissza csapong az agyam. Szóljatok rám, ha hülyeségeket hordtam össze.
Még csak annyit, hogy Coventry jelképe a főnix, és a város tetején állva akár azt is el tudom hinni, hogy egy madár feltámadjon a saját hamvaiból, kicsit megrázza magát, eligazgassa a tollait, aztán felszegje a fejét, és szárnyat bontson. Fel a felhők közé, a csillagok közé, ahol nincs határ.

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.

Ajánlott zene:


Benesóczky László: Látlelet a paradicsomból

Kis csoportunkat hatéves fennállása alkalmából Isten éltesse sokáig! A versem közlése előtt egy szemelvényt is hoznék ide Adorno Derűs-e a ...