Tamási Rebeka: A kabin története - alulról

Bólogatunk a szélnek. Meghajolunk előtte és jól tesszük. A szél nagy úr. Nagy úrnő. Nem tudjuk sose, honnan jön és hová megy. Néha gyengéden végigsimít rajtunk, hogy beleborzongunk, néha meg dühödten tapos rajtunk, a földbe döngöl minket. Messzi vidékek illatát hozza hozzánk, idegen port szór ránk. Néha leszalad a hegygerincen, máskor táncol a mélység fölött. Önkényes úr-nő. Minket sem kímél, de mi már ismerjük, szeretjük. Az emberek félik, főleg, ha megcibálja a kabinokat, csak úgy játékból, kilengenek jobbra-balra, előre-hátra, az emberek meg rémülten hallgatnak, vagy rémülten sikítanak. Sosem tudjuk, mikor kezd bele, lehet, hogy csak unatkoz
ik, de lehet, hogy a vastag drót ingerli fel, amely a csúcsot a völggyel összeköti. Az emberek mindig elfelejtik, hogy nem tanácsos felbosszantani a szelet. Kiépítik a felvonót, fellibegnek vele a csúcsra, és onnan élmélkodnak körbe: milyen hatalmasak a hegyek! Ez az arrogancia bosszantja a szelet, meg a naivitásuk. Mi nem szólunk bele. Az embereknek nem hajolunk meg, hagyjuk, hadd tapossanak rajtunk, a fáradtaknak és szerelmeseknek puha ágyává leszünk. Sajnáljuk az embereket, mert semmit sem tudnak. Minket sem ismernek, a szelet sem tisztelik. Évtizedek óta lebegnek föl-le a hegy és a völgy között, mégsem ismerik egyiket sem. 

Igazából nem lepődtünk meg, mikor a kabin zuhanni kezdett, ideje volt már. A szél ott kerengett körülötte, kacagva nézte végig, ahogy az emberek kirepültek belőle. Mind ott haltak. Mi engedelmesen feküdtünk el alattuk. Utána napokig erről beszéltünk, olyan izgatottak voltunk, mint amikor tavasszal kiolvadnak a télen elveszett túrázók. A szél leszaladt a völgybe a mentőcsapatok után, és végül elárulta, hogy egy gyerek túlélte. Szívesen láttuk volna ezt a gyereket a hegyoldalon, de sosem tért vissza. Az emberek magukkal vitték a bűzös városukba, és a gondjaikba vették. Tragédiáról fecsegnek, holott semmi se történt. A hegy továbbra is a völgy fölött áll, a szél továbbra is akkor fúj, amikor akar, és mi, füvek, továbbra is meghajolunk előtte. Állítólag összeborzolta a gyerek haját, hátha megérti, hogy nem történt semmi rendkívüli. Az emberek olyan törékenyek, mint az építményeik. Mi viszont mindig itt vagyunk, évezdredek óta. 

Bódy Bence: Jövőkép

elvetélt gyermek a tartás,

beárazott húsok az emberek,

amott meg épp máglyát raknak,

ami bevilágítja az összeérő házak

mennyboltját. eltakartuk az eget

függőleges betonkoporsóinkkal,

s most sírunk, mert nincs napunk,

éjjel van, csakis éjjel, kések metszette

sebek hegednek a testeken. lassan

már a születés is főbűnné emelkedik,

de azért élni kell. hová? meddig? miért?

belenyúl a gyertyalángba, felhólyagosodik

az ujj, lefoszlik a bőr, felszakadt, bűzlő,

égett seb. de hová tették a lelkeket? kútba

talán, vagy szemetesbe? valaki szétverte fejét

az egyik betonfalban. ő eddig bírta. csak egy

vértócsa terjeng körötte, ez volt éltetője, de

hol van a lelke? amott valaki kötéllel ugrik már

a szabadságba, más pedig a folyónak megy.

déltájban harangoznak. minek örülünk, hisz

siratni kéne, elsiratni lelkeinket, mert pokolra

jutunk mi mind, emberek, s az örök megsemmisülés

igazságossága fog ölébe zárni, de az is csak azért,

mert az Isten kegyelmes. van, aki magának tépi ki

gerincét, van, akinek más, de szép lassan féreg lesz

itt mindenki. felzabáltatunk, megsüttetünk, és a végtelen

emészt el sötét bendőjében.

Rebeka Tamási: Auch mit Glitzer

Diese Kurzgeschichte wurde zum ersten Mal hier auf Ungarisch veröffentlicht. Geschrieben von Rebeka Tamási, ins Deutsche übersetzt von Zsófia Hacsek.

Itt találhatjátok a novella eredeti, magyar verzióját. Tamási Rebeka írását Hacsek Zsófia fordította németre.

****

Der Opa hat Krebs. Mutti sagt, dass es schlecht sei. Ich sage, dass es cool ist. Ich wollte nur eine Schildkröte, aber sogar sie hab ich nicht bekommen. Kleine Mädls können nicht auf Schildkröten aufpassen, sagte Mutti. Mit sieben bin ich ja eh nicht mehr klein. Trotzdem hab ich die nicht gekriegt.

Opa will mir seinen Krebs nicht zeigen. Er sagt, er würde von mir zurückzucken, da er ein sehr schüchterner und ängstlicher Krebs sei. Vielleicht wird er ihn später doch zeigen.

Mutti ist ständig nervös. Sie erlaubt dem Opa nicht, Schoki und Brot zu essen. Schaust du, hat mir der Opa beim Mittagessen gesagt, deine Mutter will, dass ich verhungere. Ich hab ihm gesagt, dass er auch meinen Gemüseeintopf essen darf, da ich ihn eh nicht mag, aber er hat nur gelacht. Mutti hat nichts gesagt, aber sehr viel mit dem Geschirr beim Spülen geklirrt.

Es ist ein bisschen besser, wenn Vati zu Hause ist und nicht in Österreich. Nachdem ich schlafen gehe, reden sie noch sehr lange im Wohnzimmer. Ich denke, dass Mutti auch heimlich weint. Sie erwähnen immer die LKW-Firma und Opas geheimnisvollen Krebs.

Er ist in meinem Bauch, hat der Opa gesagt, ich kann ihn nicht zeigen. In deinem Bauch? Geht das nicht nur bei Mädchen? Schaust du, es gibt spezielle Fälle, hat der Opa gesagt und meine Haare gestreichelt.

Sein siebzigster Geburtstag hat sehr schön angefangen. Wir haben Brathendl mit zuckerfreier Torte gegessen. Opa war ein bisschen traurig und hat gesagt, warum er so viele Geschenke bekommt, aber ich weiß, dass er nur bescheiden ist. Er hat ein neues Hemd und einen dicken Roman bekommen. Wohin, für wann, hat er gefragt. Ich war die letzte, die ihm sein Geschenk gegeben hat.

Ich habe den Opa gezeichnet, mit dem Krebs in seinem Bauch. Ich habe ihn ein bisschen dicker gezeichnet, damit der Krebs genug Platz hat. Ich habe einen sehr großen Krebs gezeichnet, einen speziellen: Sein Bauch ist gelb-grün, seine Beine sind blau, und ich habe ihm auch einen Rahmen mit Glitzer-Stift gemacht, damit er noch schöner wird. Der Opa hat meine Zeichnung lange angeschaut und am Ende zu weinen angefangen. Gefällt's dir nicht, hab ich gefragt und am Ende fast selber geweint.

Mein Gretchen, du hast meinen Krebs so wunderschön gezeichnet, aber du hast ihn nicht mal gesehen, hat der Opa gesagt und mich sehr fest umarmt. Ich habe ihm gesagt, ich weiß's, weil man nur mit dem Herzen gut sieht.

Bódy Bence: Emléktelenül

mint egy vegzált brokkoli, zöld kabátban hajolni el,

sárgálló villamos tapodja mánkat, de pirosan csilingel

az óévek ritkásra eresztett redőnyének mohos emléke.

eldobnak egy gombot, és nem varrják fel, pedig újra,

minden évben ott lesz, süllyed, sikkad, elmállik, ugyanott.

varázsdobozban látott elmosódásokba vetett hitet vallunk,

s mégis, a tisztán láthatatlan nagyság előtt leborulni nem tudunk?

álmos légyottok pillazuhanását bámuló faliórák konganak,

mert nincs szerelem minden lehúzott redőny mögött,

és a halál árnyéka sem vetül csak rideg éjeken. felfogják

esőcskéit az égnek, valami korhadó favályú szálkái közt.

csizmatalpra ragadt fecni, összetépett képeslapok, fájó

sorokban fürösztött pennavég. nem én vagyok az, aki először

mondja ki, és nem én vagyok az, aki utolszor írja le. hiába

visz el a jelen, ha semmi másból nem állsz, csak múltból!

Tamási Rebeka: Csillogóssal is

A nagypapának rákja van. Anyu szerint ez rossz. Szerintem menő. Én csak egy teknősbékát akartam, de azt se kaphattam. Kislányok nem tudnak még teknősbékára vigyázni, ezt mondta anyu. A hét, az már nem kislány. De azért nem kaptam.

A nagypapa nem akarja megmutatni a rákját. Azt mondja, megijedne tőlem a rák, merthogy félénk meg visszahúzódó. Hátha később mégis megmutatja.
Anyu állandóan ideges. Nem engedi a nagypapának, hogy csokit egyen, meg kenyeret. Látod, kérdezte a nagypapa ebédnél, anyád ki akar éheztetni. Mondtam, hogy megeheti az én főzelékemet is, úgyse szeretem, de csak nevetett. Anyu nem szólt semmit, de nagyon csörömpölve mosogatott el.
Kicsit jobb, ha apu itthon van, ha nem Ausztriában. Akkor, miután lefeküdtem, sokáig beszélgetnek a nappaliban. Szerintem anyu titokban sír. Mindig a kamionos céget meg a nagypapa titokzatos rákját emlegetik.
A hasamban van, mondta a nagypapa, nem tudom megmutatni. A hasadban? Azt nem csak a lányoknak lehet? Vannak különleges dolgok, látod, mondta a nagypapa és megsimogatta a hajam.
A hetvenedik szülinapja nagyon jól indult. Sült csirkét ettünk meg cukormentes tortát. Aztán ajándékoztunk. Nagypapa kicsit elszomorodott, és azt mondta, minek annyi ajándék, de tudom, hogy csak szerénységből mondta. Kapott egy új inget meg egy vastag regényt. Hova, mikor, kérdezte. Én adtam oda utoljára az ajándékomat.
Lerajzoltam a nagypapát, hasában a rákkal. Kicsit kövérebbre rajzoltam, hogy beleférjen a rák. Jó nagy rákot rajzoltam, különlegeset: sárga-zöld a hasa, a lábai kékek, és csillogóssal is körberajzoltam, hogy még szebb legyen. A nagypapa sokáig nézte a rajzomat, és a végén sírni kezdett. Nem tetszik, kérdeztem, és már én is majdnem sírtam.
Grétikém, olyan gyönyörűen lerajzoltad a rákomat, pedig nem is láttad, pont így néz ki, mondta a nagypapa, és nagyon megölelt. Mondtam neki, hogy tudom, mert jól csak a szívével lát az ember.

Rebeka Tamási: Belohnung

Ennek a novellának az eredeti, magyar verzióját megtalálhatjátok a Felszabtér blogon. Tamási Rebeka írását Hacsek Zsófia fordította németre.

Diese Kurzgeschichte wurde zum ersten Mal auf dem Blog Felszabtér auf Ungarisch veröffentlicht. Geschrieben von Rebeka Tamási, ins Deutsche übersetzt von Zsófia Hacsek.

****

Als Mária Gaál verstarb, war das für ihre Schwiegersöhne eine Art Erleichterung.

- Endlich hat die Inquisitorin den Löffel abgegeben.

- Aufgefahren ins Himmelreich.

Mária Gaál, die auch für ihre Enkel Oma Mária war, da der Name der Gottesmutter keine Kosenamen haben soll, brach eines Tages in ihrem Garten zusammen. Sie wurde ins Krankenhaus geliefert und kehrte nie mehr nach Hause zurück. Ihre Töchter organisierten alles mit traurigem Pflichtgefühl, und bald lag Márias Körper unter dem Kreuz, das sie in ihrem ganzen Leben so tief respektiert hatte. Bei der Agape nach der Trauerfeier wagte niemand auszusprechen, dass das “Vergehen” der Tante Mária eigentlich für alle besser sei.

Auch die Tote hätte sich damit abgefunden, da Mária Gaál total begeistert von ihrem eigenen Tod war. Endlich kommt die lang ersehnte Belohnung nach einem Leben voller Quälereien! Sie hoffte heimlich sogar, dass sie von Engeln abgeholt werden wird, die der ganzen Welt mit Wundern zeigen, was für eine heilige Frau sie war.

In der Wahrheit passierte jedoch nichts Besonderes. Nach ihrem Tod spazierte Mária Gaál auf einer Alm auf irgendeinem Gebirge, ganz alleine. Das sieht so aus wie die Schweiz, dachte sie. Sie wollte eigentlich nie in die Schweiz fahren, weil dort der Käse stinkt und das Leben teuer ist. Sie war sowieso nur dreimal auf Urlaub gewesen. Einmal beim Plattensee als Kind, einmal in Rom mit ihrer eigenen Familie, und einmal auf Pilgerreise nach Częstochowa. Naja, das war kein echter Sommerurlaub gewesen. Aber sie hatte dort einen schönen Rosenkranz gekauft.

Sie sah eine Bank mitten in der Alm, setzte sich hin und atmete tief die frische Bergluft durch. Als sich ein mittelgroßer Mann mit dunkler Hautfarbe genau neben ihr hinsetzte, presste Mária Gaál nervös ihren Mund zusammen. Warum muss ja so ein Flüchtling auf der ganzen leeren Alm auf die einzige besetzte Bank Augen werfen?! Vielleicht hat er sogar Läuse, zog sie erschrocken zusammen. Der Mann sprach sie an:

- Sei nicht zu entsetzt, Mária, ich bin Jesus.

Mária Gaál fühlte, wie ihr Magen zusammenkriecht.

- Du? … Mein Herr? - fügte sie unsicher hinzu.

Der Mann, der sich Jesus nannte, lachte auf.

- Jetzt sagst du mir nimmehr ‘komm, Herr Jesus, sei unser Gast’, gell?

Mária Gaál schaute heimlich herum, nur zur Sicherheit. Vielleicht kommen doch die Engel. Sie versuchte, ihrer Enttäuschung zu entkommen.

- Ist das der Himmel? - fragte sie, damit etwas endlich geschieht.

- Nein, das ist die Schweiz - antwortete Jesus. - Es gibt ein buddhistisches Kloster nicht weit von hier. Ich mag ihre kleinen Gebetsflaggen.

Mária Gaál konnte mit diesem Typen nicht zurechtkommen.

- Bin ich ja nicht gestorben? - fragte sie ängstlich.

- Doch, doch. Wir haben gedacht, du verdienst einen schnellen und schmerzlosen Tod, nachdem dein Leben so voll mit Elend war.

Mária Gaál zuckte gehemmt mit den Schultern.

- Naja, mein Leben war eben voll mit Elend - seufzte sie theatralisch.

Jesus zog seine Augenbrauen hoch. Mária Gaál fuhr verärgert fort:

- Hast du ja nicht all das Fasten und all die Ergebung gesehen, die ich der Liebe wegen zu dir getan habe? Und die Kinder? Ich musste so viel für sie aufgeben, und wie viel ich mich mit ihnen leiden musste, oh mein Gott!

Sie wich für einen Moment zurück, aber Jesus winkte interessiert, also bekam sie echt den Schwung.

- Und mein Mann? Jessus! Mit ihm war das eine echte Qual! So einen unmännlichen Typen… aber soll ich’s gerade dir erzählen? Ich habe ihn geheiratet, und wenn ich etwas verspreche, das steht ewig fest, ich habe meinen Eid geschworen. Ich habe ihn nie betrogen, nie verlassen! Aber weißt du, dass ich jede Nacht weinend eingeschlafen bin? Für 40 Jahre!

- Warum hast du dich denn nicht scheiden lassen?

Mária Gaál verstummte plötzlich.

- Mich scheiden lassen?

- Naja, ich weiß, bei euch ist es noch immer nicht einfach. Aber warum hast du ihn überhaupt geheiratet? - fragte Jesus. - Du hattest ja auch den pummeligen Jossi. Er hat dich sehr geliebt.

- Geliebt, geliebt, na und. Ich habe ihn auch geliebt. Aber der Jossi wollte nie in die Kirche. Und er konnte mich nicht küssen, ohne mich… auch woanders zu berühren. Hätte ich mein ganzes Leben mit so einem gottlosen Mann verbringen müssen?

Jesus seufzte.

- Und dann ist der Pista gekommen…

Mária Gaál hatte schon rote Ohren vor Wut.

- Er hat mich ja nicht so angefasst! Und ist jeden Sonntag in die Kirche mitgekommen! Und sowieso… der Herr Pfarrer hat eh gesagt, dass die Ehe Anstrengung ist, oder?

Jesus stellte eine neue Frage:

- Und deine zwei Töchter?

- Ich habe alles gemacht! - schrie Mária Gaál auf. - Ich wollte respektvolle, sittliche Frauen aus ihnen erziehen! Vergeblich habe ich ja gesagt, dass sie nichts Schlimmes antun sollen, da der Herrgott alles sieht. Sie wurden doch nicht sittlich genug.

- Nicht wie ihre Mama - lachte Jesus, dann bemerkte er, dass Mária Gaál weint.

- Meine Enkel sind ja nicht mal getauft, weil’s meine fiesen Schwiegersöhne nicht wollten. Sie entscheiden schon, wenn sie erwachsen sind! Naja! Und was ist, wenn etwas mit ihnen passiert? Sie werden verdammt wie die Heiden?

- Mach dir keine Sorgen, sie werden nicht verdammt. Aber du…

Mária Gaál erschütterte.

- Ich… was? Was wird mit mir passieren?

Jesus seufzte.

- Mária, weißt du, wie viel Kummer du mir verursacht hast? Wie viel ich für dich geweint habe? Ich war so glücklich, dich mit dem Jossi zu sehen, dann hast du mit ihm Schluss gemacht und den Pista gewählt. Wie konntet ihr so lange übersehen, dass ihr nicht zusammenpasst? Und deine Töchter hättest du auch nicht so quälen müssen. Warum warst du nicht einfach froh, dass sie leben? Weißt du, wie viel Arbeit war um zu organisieren, dass sie überhaupt empfangen werden?

Mária Gaál fühlte nur, dass die Bank sehr hart ist; ihr Hintern tat weh.

- Mit so viel Schimpfen hast du nur erreicht, dass sie die Kirche vermeiden. Nicht dass ich gerne hingehen würde, immer nur diese Elend, diese Ergebung…

Mária Gaál sprang aus der unbequemen Bank auf.

- Es kann hier wohl die Schweiz sein, aber du bist ja sicher nicht der Herr Jesus. Er würde all die Opfer gerne annehmen, die ich für ihn gegeben habe!

Jesus stand auch auf.

- Ich nehme es an. Ich bin nur sehr traurig. So viel Kraft um nichts. Wer wollte, dass du leidest? Habe ich nicht genug für euch gelitten? Ist das nicht schrecklich, dass ihr nach falschen Entscheidungen lebenslang vorhabt, um darunter zu leiden, und ich soll dann euer Leid als Opfergabe bekommen. Nein danke, euer unsinniges Leiden bringt mir ja nicht so viel!

Jesus atmete tief durch.

- An jenen Abenden weinte ich mit dir über den Pista, und ich teilte mit dem Pista sein stummes Jammern über dich, und ich habe deine Töchter getröstet, damit sie nicht denken, dass sie so schlimm sind wie ihre Mutter ihnen sagt. Du wolltest leiden, eben, aber wieso wolltest du auch, dass die anderen auch leiden?

Mária Gaál stürzte wieder auf die Bank.

- Aber ich nur… der Liebe wegen… für dich…

- Ach, lass ma das.

Sie schwiegen lange. Am Ende sammelte Mária Gaál all ihren Mut und stellte eine letzte Frage an Jesus.

- Und was soll ich jetzt tun?

Jesus stand auf, gab der Frau ein stinkendes Päckchen und brich in Richtung der Berge an.

- Probier mal den Käse aus.

Tamási Rebeka: Hepiend

- Jó kis pina, az kell nekem!
Csenge felnézett az olvasókönyvéből. A férfi nem hozzá beszélt, hanem a busz egész utazóközönségéhez.
- Igen, igen. Megelégszek én valami öreglánnyal is, csak gazdag legyen. Legalább nyolcvan éves. Szép háza legyen neki, amit rám hagy. A-ja! Rám bizony!

A kislány próbált visszatalálni a Toldihoz. Körülötte néhányan méltatlankodni kezdtek. A férfi folytatta:
- A helyeteket se adjátok át nekem, pedig öreg vagyok én is. Ezért jó nekem az öreg pina is. Ácsoroghatok itt egész nap, a kanyarban meg repülök. Büdös vagyok, mi? Úhú, meg részeg is, a-ja!
- Fogja már be! – kiáltott rá egy zakós öregúr.
A melegben olvadozó ideges anyukák összeszorított szájjal bámultak ki az ablakon, és megmarkolták a babakocsijukat. A tinik zenét hallgattak. A részeg nem hagyta magát:
- Nincs nekem evvel bajom, megérdemlem. Aki részeg, az is marad, a-ja! Fogjam be, fogjam be, minek? Mert nem tetszik, amit mondok? Kinek nem tetszik, amit mondok? – kiáltott fel.
A buszban sértett csend.
- Majd kilenc, tíz emberöltő régiségben – mantrázta magában Csenge. Nem tudta, mi az az emberöltő. Megint felpillantott a könyvből. A részeg férfi egy idős hölgynek magyarázott, aki részvéttel hallgatta.
- Látja hölgyem, le se ültem, hogy magának legyen hely, mert részeg is vagyok meg büdös is, de azért a tisztesség nem halt ki belőlem. Tudja, éppen valami jó kis pinát keresek magamnak. Az lenne a legjobb, ha találnák valami öregasszonyt, júj de szeretném! A-ja! Aztán meghalna, mint annak a rendje, én meg megkapnám a pénzét neki. Magának van pénze?
A nőt olyan váratlanul érte a kérdés, hogy nem volt ideje felháborodni.
- Manapság kinek van? – kérdezett vissza, aztán feleszmélt és sértődötten az újságjába temetkezett.
A férfi beszélgetőpartner híján megint mindenkihez szólt.
-A-ja! Hát már senkinek sincsen pénze? Mi lesz velem? Már öt éve, hogy az utcán élek. A-ja. Maradok, elvagyok, csak gondoltam, megkérdezem mégiscsak. De itt rám se néznek. Jól teszik. Büdös is, részeg is, még beszél is. Na mindegy. Egyszer úgyis meghalunk. A-ja! Az lesz csak a hepiend!
Csenge leszállt a buszról és hazaballagott. A Toldira nem emlékezett. Mikor a vacsoránál elmesélte a hajléktalant, apja nagyon mérges lett.
- Ki kéne irtani ezeket, mint a patkányokat! Ezt hallgassa a gyerek a buszon?
Evés után még átvették együtt a Toldit. Este, a jóéjtpuszi után Csenge megkérdezte az anyját:
- Nem lehet, hogy csak szomorú egyedül?
- Toldi?
- Nem, a részeg bácsi.
Anyja nagyot sóhajtott.
- De, lehet – felelte elgondolkodva. – De attól még nem kéne ilyen csúnyákat mondania.
A kislány nem látta többet a hajléktalant. Az a dallamos A-ja! még sokáig visszhangzott a fejében. Szerette azt képzelni, hogy a férfi tényleg talált valakit, aki szereti. A világért sem kívánta volna neki a hepiendet.

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.
 

Bódy Bence: Ősz előtt és ősz után

ágyban lüktető távozás, pirosat köhögni a tiszta lepedőre,
gyűrött kendőben az élet, arcba bámuló pisztolycső, jéghideg,
feltámasztott karosszékben trónoló múltfoszlányok, jobbról,
balról, kék-ezüst, vörös-arany. átfordult évszázadok, frissen ásott
föld, nehéz szívek sóhajos összebújása a nagy dunna alatt.
közös feledés, háton végigkönnyező izzadságcseppek. szeretni,
mert nem szeretett az élet. feltörő jajszavak közt belépő palást,
bibliaillatú szavakban mártózni utolsó tisztulást, mielőtt kinyílik
az ajtó. kövezett életen átszakadó villamossínek, nevetgélő babmérőn
a gomb. zálogba adott hajtincs egy nőtől, akivel végre örökké, s
a szálló emeletén szívbedördülő rettenet. hálóingben koporsóba tett
házasságok reccsenő padlóinak jajszavára főt hajtó család. óraműpontossággal
lépni a fekete lepel után. többen vannak, mint karácsonykor.
felkapott tekintetben meredő kérdés siklik a levegőben, de válasz
sosincs, válasz nem is volt. forró nyári éjen őrülten egymásba fonódó
karok, préselik egymásból a fájdalmat, egymásba menekülnek, hátha.
nincs felejtés az életben, csak a hit, hogy nem emlékszünk. zubbonyról
szakadt gomb koppanása, egy virágillatú mozgósítás, teaillatú falevelek
borította kocsiút, de még nem jöhet haza. vagonokba zsúfolt szürkeség,
itt-ott még schwarzgelb, itt-ott még vijjognak a sasfejek, nincs feledés.
hazatérés, de az ölelés már nem forró, nem tépnek testet, szaggatnak
lelket és reszketnek egymásnak, már simogatnak, csöndesen borulnak
össze. apu lábnyoma véres, a szeme ugyanaz, de a talpa véres. nagyapa
neve nem ismert, leborított kép az asztalon. falra néző évforduló, kitépett
naptárlapok, apu talpán mások vére van. még szerencse, hogy mások talpán
nincs ott apu vére. mégis jönnek, dörömbölnek, el kell menni itthonról, rosszat tettünk,
mert megszülettünk erre a földre.

(In: Könnyek egy címer peremén)

Tamási Rebeka: Minek sírsz?

Laura sosem volt még temetésen. Kicsit irigykedett Katára, a legjobb barátnőjére, akinek előző évben halt meg a nagymamája, és elvitték a temetésre, pedig csak hét éves volt. Laura hiába kérdezgette, alig emlékezett valamire, már mondtam, felelte mindig nyúzottan, sírtam, aztán jött egy csomó idegen, megsimogatták a fejem, aput vigasztalták, aztán meg anya lefektetett aludni a nagyi régi házában.

Amikor megtudták, hogy Ervin bácsi meghalt, a szülei megkérdezték Laurát, hogy szeretne-e velük menni a temetésre. Korán kell kelni, hosszú nap lesz, de már nagylány vagy, magyarázta az anyja, eljöhetsz. Laura legszívesebben ugrándozott volna örömében, de csak bólintott. Végre megtudja, milyen egy temetés! Ervin bácsi ki volt nekünk, kérdezte, de anyja nem válaszolt. Vagyis, annyit, hogy hosszú történet.

A kocsiban nem hallgattak zenét, és vagy két órán keresztül utaztak. Laura el is szundított. Anyja ingerült suttogása ébresztette fel. Minek hívtak egyáltalán, minek csődítik ide az egész rokonságot, gyerek voltam, mikor utoljára láttam, morgolódott a férjének, aki egykedvűen vezetett tovább. Sokan lesznek, kérdezte, csak hogy fenntartsa az érdeklődés látszatát. Persze, mert a Rózsika mindenkit odahívott, ezért ideutazni, senki se szerette, egy vén barom volt. Laura fél füllel próbálta kibogozni a beszélgetésből, hogy akkor ki is volt az Ervin bácsi, aztán feladta. Annyit mindenesetre megértett, hogy Ervin bácsi anyja rokona volt, meg egy vén barom.

A temető egy napos domboldalban volt. Laura egy árnyékos ligetre számított. Megdöbbent a koporsó nagyságán, és amíg sorban álltak, hogy szentelt vízzel hintsék meg, Laura elhűlve bámulta a ravatal elé fektetett óriási koszorúkat. Ők egy csokrot hoztak, „Nyugodjék békében” felirattal. Anyja mereven hintett a koporsó felé a szenteltvízzel, majd gyorsan egy árnyékos helyet keresett. Laura a fenyő árnyékából nézte a többi öreget. Úgy tűnt neki, Ervin bácsit csak öregek gyászolják, de hát végül is, ő is jó öreg volt, nyolcvanhét éves. Laura elképzelni se tudta, hogy valaki ilyen sokáig éljen. És ahogy a nejlonzoknis nénik gyér haját, a csoszogó, piros arcú bácsik görbe hátát nézte, eldöntötte, hogy nem is akar sokáig élni. Tényleg alig sírtak.

Mikor felcsendült a pap vezetésével az ének, Laura érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Nem értette a szöveget („földi pályám véget ért”, „kegyelmedbe jut lelkem”, „az Úr az én pásztorom”), de egyszer csak potyogni kezdtek a könnyei. Néha a pap után kellett mondani valamit, amit anyja jól tudott, apja késve motyogott, Laura viszont nem szólt semmit. Aztán meghallotta, hogy néhány néni szívet tépően rezgő vékony hangon énekelni kezd, és akkor minden elromlott. Laura érezte, hogy a könnyei átveszik fölötte az uralmat, és már nem csak potyogtak, hanem valósággal ömlöttek a szeméből. Anyja figyelmeztetően szorította meg a kezét, apja egy zsebkendőt adott neki. De Laura addigra már hüppögött.

Csendben imádkozva kísérjük a szeretett elhunytat végső nyughelyéhez, szólította fel a gyászolókat az atya, és mind elindultak a temető másik végéhez, ahol már készen várt a félkész sír, hogy eltemethessék a halottat. Laura próbált csendesen sírni, de nem igazán sikerült neki. Anyja egyre mogorvábban lépkedett mellette, ne sírj már, súgta oda neki, de Laurának ettől még jobban kellett sírnia. A négy férfi óvatosan eresztette le a koporsót a földbe, és Laurát kirázta a hideg, ahogy meghallotta a föld koppanását a fán. Olyan hangosan zokogott fel, hogy az előttük álló sorokból hátrafordultak néhányan, de Laura már nem tudott nem sírni. Zokogott, hangosan, hüppögve, ahogyan a gyerekek szoktak. Anyja gyengédnek álcázott határozott mozdulattal arrébb húzta, mi van veled, nem is ismerted, minek sírsz, förmedt rá. Nem tudom, zokogta bele anyja blézerébe Laura, nem tudom.

Bódy Bence: Titok

gyere ide, hadd súgjak a füledbe titkot,
olyan titkot, ami nem az enyém, mégis tudom,
olyan titkot, aminek a gazdái halottak, s én is
az leszek egyszer. ezt a titkot majd te is a fülébe
súgod valakinek, rebegő, vagy büszkén nyíló szájak
fogják továbbadni. gyere ide hozzám, emléket adok,
ami nem az enyém, nem a tiéd, mégis mindkettőnké.
birtokodban lesznek a képek, a hangok, a szavak, amiket
én mástól hallottam, más hangon mondta, más szavakkal.
te az én hangomon fogod megjegyezni, az én szavaimmal,
de a jövendő őrző már a tiéddel fogja tudni. titkot súgok,
ne menj el, homályba vesző, poros, dohos titkot, ami álmatlan
éjszakákon eszedbe jut, ami felhős szerelmekkor kiránt,ami
ostoba viszályok közt menedék. titkot mondok neked, igaz
mesét, olyat, aminek a szereplői már meghaltak, s itt tapodsz
rajtuk, mert ha lenézel, ezalatt a halom alatt, vagy amott a
kövek közt, ott pihennek csontjaik, te pedig állsz fölöttük
tudatlanul, s csak sejteni tudod, hogy nem terméketlen talajon
lépdelsz, hanem őseid porán. gyere ide hozzám, mert nekem is
meg kell halnom, mint mindenkinek, s ha én elmegyek, neked
kell majd tudnod, amit én tudtam, a te szád fogja elrebegni, vagy
büszkén kimondani, a te szavaidtól lesz élő és valós, a te hangod lesz
majd, amin a mesét megjegyzik. hallgass ide, mert most elmondom,
ki vagy!