A vonat ablakán kosz éktelenkedett, ujjacskák zsírfoltjai álltak össze egyetlen hatalmas pacává, s kint a táj úgy suhant, akár az élet suhan el fölöttünk, halandó testek fölött. Újságom semmi jót nem írt. Változás van. Mindig csak a változás. Ha vissza is lehetne lépni az előréből hátra, de nem lehet. Amit már megléptél, azt meglépted, s nem mehetsz vissza egyet, se nem kettőt. Onnan kell folytatni. Változik a golyóbison az elmúlás minden napja. A bőröndöm műbőr, utazó, ’70-es évekbeli, a címkén apám neve. Engem is hívnak úgy. Minket úgy hívnak.
Beült mellém egy nő, egy lány. Felálltam, kihúztam magam és köszöntem neki románul, ő meglepődött, visszaköszönt. Leültem olvasni az agyonkoptatott ülésre. A csizmám nézte, talán meg is rémült, pedig nincs oka rá. Nem akartam beszélgetni. Nem is mertem, a végén még azt hinné, akarok valamit. Nem akarok én semmit, csak élni és meghalni. Csikorgott a fék, nem nagyon, épphogy csak hallottam. Ketten egy toposzban, egymással szemben.
Néztem a betűket, de nem olvastam, merev volt a két szemem, üveges, tudtam, hogy figyel. Elbóbiskoltam. Az állomás kicsi volt, nem fővonal, a lány már leszállt, vagy kupét váltott, mindenesetre egyedül voltam ott, ahová igyekeztem. Bőrönd le, kabát fel, kilép, ajtó kinyit, lekászálódik. Üres. Na, ja. Késő délután, kóbor kutyák barna és zsemleszínű foltokkal. Vártam volna, hogy valaki. Nem divat. Mindegy. Elindultam az állomásépület felé, ekkor kinyílt az ajtó és ott állt ő.
A bajusza szép volt, egyenes, ősz, puha és selymes már látásra is. Örültem, hogy feketében jött, csizmája szebb volt és fényesebb az enyémnél. Tehát mégis jött valaki. Köszönni akartam, de rájöttem, ismerem, vagy inkább ő ismer engem. Nem köszöntem, csak megálltam, letettem a kofferom, néztük egymást. Intett, mutatta, hogy kinn áll a kocsi, hallottam a lovakat, a kocsis bizonyosan díszben volt, de nem láttam, csak éreztem a rézpitykéi illatát.
A lány rázott fel. Jegyellenőrzés. Felébredtem, s azt hittem, álmodom. Megkérdeztem a kalauztól, hová ment a szépapám, de az csak a jegyet akarta. Elment és elvitte a jegyemből a vonalkód egy darabját, kilukasztotta az okos kis masinájával, ma már így van.
Útitársam láthatta, hogy nem vagyok jól, megkérdezte, mi bánt. Azt feleltem, semmi, és hazudtam. Azt hazudtam, hogy jól vagyok, hogy minden rendben van, hogy le sem szálltam a vonatról, nem is várt senki sem, mert én csak gyűjteni megyek. Küküllőmenti prikulicsokról, mert megkérdezte. Nevetett és elkezdett velem magyarul beszélni. Feltekintettem rá, bambultam ki a fejemből, bámultam őt, ő pedig meg sem moccant, visszabámult. Elsírtam magam és földre dobtam a könyvemet. Együtt szálltunk le. Kint esett. Nem várt senki sem, nem állt ott a fekete hintó, nem éreztem a rézpitykék illatát és nem simogattam tekintetemmel a szépapám bajszát. A peronon nem volt más rajtunk kívül. Akarva, akaratlan, elindultunk, a kalapom vizes lett, ő pedig nem akart elmenni. Bármerre, de nem akart. Jött velem. Vagy én mentem vele? Átmentünk az épületen, kiértünk a városszélre, lenéztem a sárba, a kerék-, és patkónyomok mellett pedig ott mélyedt egy csizma helye.
