Rebeka Tamási: Auch mit Glitzer

Diese Kurzgeschichte wurde zum ersten Mal hier auf Ungarisch veröffentlicht. Geschrieben von Rebeka Tamási, ins Deutsche übersetzt von Zsófia Hacsek.

Itt találhatjátok a novella eredeti, magyar verzióját. Tamási Rebeka írását Hacsek Zsófia fordította németre.

****

Der Opa hat Krebs. Mutti sagt, dass es schlecht sei. Ich sage, dass es cool ist. Ich wollte nur eine Schildkröte, aber sogar sie hab ich nicht bekommen. Kleine Mädls können nicht auf Schildkröten aufpassen, sagte Mutti. Mit sieben bin ich ja eh nicht mehr klein. Trotzdem hab ich die nicht gekriegt.

Opa will mir seinen Krebs nicht zeigen. Er sagt, er würde von mir zurückzucken, da er ein sehr schüchterner und ängstlicher Krebs sei. Vielleicht wird er ihn später doch zeigen.

Mutti ist ständig nervös. Sie erlaubt dem Opa nicht, Schoki und Brot zu essen. Schaust du, hat mir der Opa beim Mittagessen gesagt, deine Mutter will, dass ich verhungere. Ich hab ihm gesagt, dass er auch meinen Gemüseeintopf essen darf, da ich ihn eh nicht mag, aber er hat nur gelacht. Mutti hat nichts gesagt, aber sehr viel mit dem Geschirr beim Spülen geklirrt.

Es ist ein bisschen besser, wenn Vati zu Hause ist und nicht in Österreich. Nachdem ich schlafen gehe, reden sie noch sehr lange im Wohnzimmer. Ich denke, dass Mutti auch heimlich weint. Sie erwähnen immer die LKW-Firma und Opas geheimnisvollen Krebs.

Er ist in meinem Bauch, hat der Opa gesagt, ich kann ihn nicht zeigen. In deinem Bauch? Geht das nicht nur bei Mädchen? Schaust du, es gibt spezielle Fälle, hat der Opa gesagt und meine Haare gestreichelt.

Sein siebzigster Geburtstag hat sehr schön angefangen. Wir haben Brathendl mit zuckerfreier Torte gegessen. Opa war ein bisschen traurig und hat gesagt, warum er so viele Geschenke bekommt, aber ich weiß, dass er nur bescheiden ist. Er hat ein neues Hemd und einen dicken Roman bekommen. Wohin, für wann, hat er gefragt. Ich war die letzte, die ihm sein Geschenk gegeben hat.

Ich habe den Opa gezeichnet, mit dem Krebs in seinem Bauch. Ich habe ihn ein bisschen dicker gezeichnet, damit der Krebs genug Platz hat. Ich habe einen sehr großen Krebs gezeichnet, einen speziellen: Sein Bauch ist gelb-grün, seine Beine sind blau, und ich habe ihm auch einen Rahmen mit Glitzer-Stift gemacht, damit er noch schöner wird. Der Opa hat meine Zeichnung lange angeschaut und am Ende zu weinen angefangen. Gefällt's dir nicht, hab ich gefragt und am Ende fast selber geweint.

Mein Gretchen, du hast meinen Krebs so wunderschön gezeichnet, aber du hast ihn nicht mal gesehen, hat der Opa gesagt und mich sehr fest umarmt. Ich habe ihm gesagt, ich weiß's, weil man nur mit dem Herzen gut sieht.

Tamási Rebeka: Csillogóssal is

A nagypapának rákja van. Anyu szerint ez rossz. Szerintem menő. Én csak egy teknősbékát akartam, de azt se kaphattam. Kislányok nem tudnak még teknősbékára vigyázni, ezt mondta anyu. A hét, az már nem kislány. De azért nem kaptam.

A nagypapa nem akarja megmutatni a rákját. Azt mondja, megijedne tőlem a rák, merthogy félénk meg visszahúzódó. Hátha később mégis megmutatja.
Anyu állandóan ideges. Nem engedi a nagypapának, hogy csokit egyen, meg kenyeret. Látod, kérdezte a nagypapa ebédnél, anyád ki akar éheztetni. Mondtam, hogy megeheti az én főzelékemet is, úgyse szeretem, de csak nevetett. Anyu nem szólt semmit, de nagyon csörömpölve mosogatott el.
Kicsit jobb, ha apu itthon van, ha nem Ausztriában. Akkor, miután lefeküdtem, sokáig beszélgetnek a nappaliban. Szerintem anyu titokban sír. Mindig a kamionos céget meg a nagypapa titokzatos rákját emlegetik.
A hasamban van, mondta a nagypapa, nem tudom megmutatni. A hasadban? Azt nem csak a lányoknak lehet? Vannak különleges dolgok, látod, mondta a nagypapa és megsimogatta a hajam.
A hetvenedik szülinapja nagyon jól indult. Sült csirkét ettünk meg cukormentes tortát. Aztán ajándékoztunk. Nagypapa kicsit elszomorodott, és azt mondta, minek annyi ajándék, de tudom, hogy csak szerénységből mondta. Kapott egy új inget meg egy vastag regényt. Hova, mikor, kérdezte. Én adtam oda utoljára az ajándékomat.
Lerajzoltam a nagypapát, hasában a rákkal. Kicsit kövérebbre rajzoltam, hogy beleférjen a rák. Jó nagy rákot rajzoltam, különlegeset: sárga-zöld a hasa, a lábai kékek, és csillogóssal is körberajzoltam, hogy még szebb legyen. A nagypapa sokáig nézte a rajzomat, és a végén sírni kezdett. Nem tetszik, kérdeztem, és már én is majdnem sírtam.
Grétikém, olyan gyönyörűen lerajzoltad a rákomat, pedig nem is láttad, pont így néz ki, mondta a nagypapa, és nagyon megölelt. Mondtam neki, hogy tudom, mert jól csak a szívével lát az ember.

Tamási Rebeka: Nekünk pont ártasz

A két óarany lufi kárörvendően verte vissza a napfényt. Zsuzsi húzkodta őket maga után. Míg ő izzadtan és mérgesen vonszolta magát a bevásárló utca közepén, a lufik elegánsan libbentek utána. Egy hármas meg egy egyes. Ki volt az a barom, aki kitalálta, hogy így ünnepeljék meg a szülinapját?

Zsuzsi kényszeredetten mosolyodott el a sors fintorán: 13 évesen mit nem adott volna két ilyen lufiért, most meg, amikor semmit se akart, csak a szülinapját elfelejteni, akkor bezzeg a Tamás a hr-től, meg a többiek szépen a csuklójára húzták őket.

- Isten éltessen, még legalább ennyit! – mondta neki a Tamás a hr-től, Zsuzsi meg legszívesebben a képébe nyomta volna a tortát. Még jó, hogy legalább ennyit! Csak nem fog 62 évesen elpatkolni, bassza meg!

A torta finom volt, Réka sütötte, mindenmentes, vegán. Pocsékul nézett ki, de legalább ehető volt. Csokis. A csoki fairtrade, ezt Réka mindenkinek elmondta. Ő nem járul hozzá a kakaóültetvényeken dolgozók kizsákmányolásához.

Zsuzsi pont leszarta a kávéültetvényeken dolgozókat, de a kollégáit is, nem is várt tőlük semmit. Szülinapkor megy a mosolygás, közben meg sutyiban egyezkednek a főnökkel, és remegve várják az előléptetést. Vagy csak kilépnek a cégtől, és félbehagyott projektek, megválaszolatlan e-mailek várják a szerencsétlent, aki a helyükre kerül. De azért a csoki legyen fairtrade.

Az utcán néhányan megmosolyogták, egy fiatal srác rákiabált, hogy „Boldogságosat!”. Mindenki látja, hogy szülinapja van. Az összes hülye, aki szembejön vele az utcán. És azt is látják, hogy már harminc is elmúlt. Zsuzsi azon tűnődött, mennyire látszik rajta, hogy szingli. Remélte, hogy nem nagyon. Hogy a Bencének pont most kellett elhagynia őt.

Ő nem fog repülni, mert az környezetszennyező. És elege van abból, hogy Zsuzsi folyton ruhákat rendel. Miért nem látja, hogy ezzel csak a harmadik világban tengődő kisgyerekek szenvedését növeli? Ez volt az utolsó közös estéjük témája. Zsuzsiból sajnos ennél a kérdésnél kibukott a bölcsész, és egy félsóhajjal, kezét a szívére téve fordult Bencéhez: A szegény kisgyermek panaszai. Bence programozó volt, és a lapot ugyan nem vette, a mondatot magára viszont igen, úgyhogy megsértődött és szakított Zsuzsival.

Zsuzsi először csak röhögött, egy hét múlva dafke rendelt egy csomó ruhát egy noname online üzletből, két hét múlva pedig sírva hívta fel Bencét, hogy ne szórakozzon már, a harmadik világ kisgyerekei szakítják szét őket? Már épp azon voltak, hogy saját kisgyerekeket csináljanak. Bence csak annyit mondott, hogy nem illenek össze, és hogy Zsuzsi ne hívogassa többet.

Erre még itt ez a rohadt szülinap is. Ahelyett, hogy Balin ünnepelne a pasijával, mint minden normális harmincas, az anyjáék lakótelepi kukedlijében fog szülinapozni. Ők legalább szeretik, és mindig megdicsérik az új ruháját.

A bevásárló utca tömve volt.

- Térj meg, Jézus érted halt meg! Jézus szeret! Jézus a megmentőd!

Két hosszúszoknyás lány üvöltözött az utca közepén. Zsuzsi minduntalan beleütközött valakibe. Egyre többen szóltak be neki, mert a lufik persze nem a tömeg fölött lebegtek, ezek ilyen Jézus-szerű lufik voltak, amik a nép közé akartak vegyülni. Zsuzsi érezte, hogy elborul az agya. Nekiállt lehúzkodni a lufikat a csuklójáról, amikor valaki odaszólt neki.

- Ugye nem akarja elengedni a lufikat? Tudja, milyen károsak a környezetre? Ez is hozzájárul a globális felmelegedéshez!   

Zsuzsi egyre jobban szeretett volna hisztériázni. Az idegen folytatta:

- Persze, maguk mind ilyenek! Megvesz valamit, aztán jól eldobja! A hatásával meg nem törődik.

Zsuzsi mérlegelte, hogy hová menekülhetne előle. Nem vitte rá a lélek, hogy a vegán szappanboltba menjen, így, nagy nehezen betuszkolta magát a lufikkal egy dohányboltba. Cigit vett, és remélte, hogy a fazon elment már. Közben nézte az újságok szalagcímeit.

- Pusztul a világ, mi? –kérdezte tőle az eladó. – Minden ég, olvad, kiszárad, kihal. Az emberek meg csak vásárolnak, mint az őrült. Én mondom, nem lesz itt semmi az unokáinknak. Magának van gyereke?

- Nincs.

- Jobb is, ilyen világra szülni. Én is minek szültem az enyéimet. Le se szarják az anyjukat. Tódulnak nyugatra. Amúgy azt mondják, jobb is nem szülni, mert csak annál rosszabb lesz a globális felmelegedés vagy mi.

- Aha.

Zsuzsi remegve gyújtott rá a dohánybolt előtt. Tudta, hogy most csak túlreagálja a dolgokat. Hogy most csak annyi történt, hogy születésnapja van. Aminek eddig minden évben nagyon örült. Máskor is túlélt már egy szakítást. És még csak 31 éves. És lehet, hogy tényleg nem is kéne szülnie. Jobb a bolygónak. Az meg, hogy néhány pesszimista magyarral kevesebb van a világon, még örömmel is töltötte el. Ettől függetlenül viszont pocsékul érezte magát, és fájni kezdett a feje a visszatartott könnyektől.

- Kisasszonyka, adjon már egy szálat, ha kérhetem.

Megint megtalálta valaki. Zsuzsi kihúzott egy szálat a dobozból, és a hajléktalan felé nyújtotta. Most meg azzal tesz jót, ha ad neki, vagy azzal, ha nem? Már várta, hogy valaki beszóljon neki, amiért csak elmélyíti a szegény hajléktalan szenvedéseit, és továbblöki a tüdőrák felé vezető úton. Érezte, ahogy az izzadtság a háta közepéről a feneke felé folyik. Röhej ez az idő. Meg kibírhatatlan. A hajléktalan csak megköszönte a cigit, és továbbállt.

Ekkor egy óriási durranás rázta meg az utcát. Egy nő a földre vetette magát. Zsuzsi annyira elmerült az önsajnálatban, hogy mire összerázkódott az ijedtségtől, már látta, hogy csak az egyes lufi pukkant szét.

- Azt hiszed, vicces vagy? Hülye idióta! – kiabált rá egy fiatal nő.

Zsuzsi nem csinált semmit, csak fogta magát, leült a földre, szépen törökülésben és hangosan kiabálni kezdett:

- Én most leülök ide, és jól meghalok! Hogy ne ártsak senkinek! Sem a harmadik világ szegény kisgyerekeinek, sem a méheknek! Nem tudok minden árva kutyát befogadni, és miattam nincs ivóvíz Afrikában! Mert sokáig zuhanyozom! És repülni se fogok többet, meg autózni se! Tőlem aztán ne nőjön a széndioxid a levegőben! És húst se fogok enni! Még vegánbörit se! Azt is csak kizsákmányolt diákmunkások készítik szarér’-hugyér’, hogy én meg megvegyem kétezerért! És a vegán cuccokhoz meg szóját használnak, és amiatt írtják ki az őserdőt!

- Ez hülye – röhögött össze két tinilány, ahogy elhaladtak Zsuzsi előtt.

- És hiába veszel mindenmentes gyümölcsszeletet, ha pálmaolajjal csinálják, mert a pálmaolaj miatt halnak ki a gorillák! Ezeket mind láttam a tévében! Mert nekem mindent meg kellett néznem, amikor a barom exem hippi lett! És a faszomba az olyan kollégákkal, akik héliumos lufit adnak a szülinapomra! És a faszomba az összes hippi pasival, aki a harmadik világbeli kisgyerekek miatt hagyja el a barátnőjét!

Zsuzsi sírt és nagyon sajnálta magát. Letépte a héliumos lufit a kezéről, elengedte, és csak nézte, ahogy felszáll. Egy fiatal lány, aki színes röptethető kis bizbaszokat árult, röhögve mutogatta a haverjának.

- Nézd már, megint egy ilyen idegösszeroppanásos hülye!

A haverja viszont dühbe gurult, odament Zsuzsihoz.

- Menjél már arrébb összeroppanni, nem kellenek a zsaruk a nyakunkra. Mi a faszért pont itt üvöltözöl?

Erre a lány is észbe kapott:

- Ja, azt mondod, nem akarsz ártani senkinek, mi? Nekünk pont ártasz. Ki nem szarja le a problémáidat? Húzzál már arrébb.

Egy uszkár körbeszaglászta a bőgő Zsuzsit. A póráz másik végén feltűnt egy jólöltözött hetvenes hölgy.

- Jól van, kedvesem? Ne hisztériázzon, az csak a gazdagok kiváltsága. Ugye nem akarja, hogy kijöjjön a rendőrség? Szegény járőrök ebben a melegben! Egyenruhában. Szedje össze magát.  Na gyere, Artúr!

Zsuzsi feltápászkodott.

- Bassza meg a rendőrség.