Hacsek Zsófia: húsvét után

húsvét után

(impresszió)

vöröshagymahéjjal festettem a tojást,

tésztaszűrőn szűrtem a megfonnyadt héjat,

vörös vízzel öntöztem a kiszáradt földet.

a hagymahéjak ott maradtak a tésztaszűrőben.

tegnap feltörtem két tojást, megettem

kenyérrel,

tormával,

kétféle ízesített hummusszal,

sültpaprikással és sülthagymással.

ma öntöttem a héjszilánkokat a tésztaszűrőbe.

hagymahéj, tojáshéj együtt megy holnap

a barna fedeles bioszemétgyűjtő kukába.

mind ugyanott végezzük.

2021. április 6.

Bódy Bence: Csöndutak közepén

szembetalálkozó utakban megáll a test.

keresztbe. éjközépen jár a hold, ezüstös

anya. szél süvít át, lelket, testet cibál, tép,

borzolt hajú fák között lépkedő egyszeri.

vér csepeg a kézre, ruhára, orrán hömpölyög:

kiserkent a lelke. téli hóban, ropogó hóban,

hold alatt, föld felett, szembejönni, akár a holtak,

élők vagyunk, mi élünk. életet élnek a testek,

megfeszülnek a tapintható világgal egymásnak.

megtapintani. homlokra csöppent víz. nem hó,

nem eső. útlevél. gólyalábakon táncol egy árny

messzi házak magas tetején. felrepülni a fák koronájáig,

felülni a szelekre, mert szembejönnek a holtak,

s nem lehet előlük kitérni. az utak megfordulnak,

víz hull alá, s a hidegben tépdes a szél. anya süt le,

mosolygós holdunk. rügyecskékben a lüktető fájdalom.

megszűnnek padlók, falak, tapintott dolgok, szél marad,

milyen erélyes, milyen hideg, milyen gondoskodó.

érzékeny, sírni mégsem tud, nevetni sem, csak suttogni,

üvölteni, hogy lefújja a gólyalábas árnyat a tetőről,

megtapintja, elfújja a cseppeket, testeket, lelkeket,

utakat, homlokokat, csontokat. nincs ott tapintás, ahonnét

jön. nincs ott félelem, ahonnét üvölt. onnan ered minden,

s oda tér vissza. csöndből vagyunk, csöndbe tartunk.

beszél a száj. keresztutakon áll. ki vagy? állandóság.

mondd, ki beszél? én beszélek.

Bódy Bence: Várnai úton

zöld színben pompázik a nap alatti rét,

három virág egy gyökérzetből, a fényben

fürdőznek. képzelt asztal körül négyen

három kenyeret esznek. kocsikerék nyikorog,

valahol egy tetőcserép feljajong. lefújják

fedeleink az égi szelek. várnai útról a remény

siet. szemekkel ölelt tájon az átfutó fuvallat,

megröpteti a kémények mögé tűzött álmokat.

sietős kocsin a sebek fájdalma. nem vér az, ami

csorog, könnyek. felsebzett lelkek minden göröngyön

megemelkednek. zöld mezőn a három szár, egy nap

süt le, mégis mindenkinek jut belőle. megfürdünk, mi

szelek üvöltés előtt. törött kenyéren a hangyák. széthordják.

várnai útról a fej még hátratekint, hogy a lemenő naptól

egy halálra-éjre búcsút vegyen. reggel felkel az újjászületés.

római kövek, bolgár romok, várnai úton a múlt kísért.

zöld pamacsokon pihen az álmodó lélek. sírni is a szelek

tanítottak, három virág rád nevet, négyen kenyérrel kínálnak.

hogy messziről jövünk-e? hisz itt vagyunk

 

 

Bódy Bene: Naptánc a sorok között

elmentél a taxival, és otthagytál engem

kétséggel a nyelvemen. megláthatom-e

valaha is a napfényt? sötétbe nézni, víznek

morajló tükrébe, s a gőzben elkapni egy arcot,

sosem volt, meredekké torzult homlokán végig

a szántás. megláthatom-e? vagy kard adassék kezembe?

taxid elhagyott, pocsolyák fordított világától környezve,

amik egyre csak azt harsogták: neked is. bábok vagyunk,

elesünk olykor, csetlünk-botlunk, szeretünk, és csalunk,

és beszélünk, és hazudunk. ember. sár? a napot hogyan

is láthatnánk mi meg, ha még a bárányt is megsütjük?

 

 

Bódy Bence: Emléktelenül

mint egy vegzált brokkoli, zöld kabátban hajolni el,

sárgálló villamos tapodja mánkat, de pirosan csilingel

az óévek ritkásra eresztett redőnyének mohos emléke.

eldobnak egy gombot, és nem varrják fel, pedig újra,

minden évben ott lesz, süllyed, sikkad, elmállik, ugyanott.

varázsdobozban látott elmosódásokba vetett hitet vallunk,

s mégis, a tisztán láthatatlan nagyság előtt leborulni nem tudunk?

álmos légyottok pillazuhanását bámuló faliórák konganak,

mert nincs szerelem minden lehúzott redőny mögött,

és a halál árnyéka sem vetül csak rideg éjeken. felfogják

esőcskéit az égnek, valami korhadó favályú szálkái közt.

csizmatalpra ragadt fecni, összetépett képeslapok, fájó

sorokban fürösztött pennavég. nem én vagyok az, aki először

mondja ki, és nem én vagyok az, aki utolszor írja le. hiába

visz el a jelen, ha semmi másból nem állsz, csak múltból!

Danuhy Anna: Félkész óda / Hagyaték

Nem voltál elég

Bárcsak többet adtál volna

Kenyeret a számba és egy jó szót

Az egyik kezed üt, a másik meg szeret

Bárcsak ütöttél volna

Ha szeretni már nem lehetett

Nem voltál elég

És én sem voltam elég jó neked

Lettem volna másé, ha Isten valóban szeret

Neked nem voltam elég

De sajnos már nem hiszem

Hogy egyszer valakinek még az lehetek

Bódy Bence: Égő kék takaró

Bódy Bence: Maradás

kékbe zártak a harmatnyelvű világok, azt mondják,

csak felállok és kisétálok. lerepül a gép a festményről,

de maradni kell, ha ölnek, akkor is. déltájt sülnek ki a

velős gondolatok, derékba tört küllőkön bukdácsol egy

tükör, és a szekrények azt harsogják, maradjál. bezárnak

és elásnak, mint egy időkapszulát, hogy a bizonytalan

végítéletkor elővegyenek, mint valami újbarbár stafétát.

velem ne. árnyékokkal festik az utcakőre az éhezés és nyomor

jajszavát, s egy kitépett infúzió szaladása rikoltja az egeknek:

maradjál! földet túrni két kezeddel, és előásod anyáid és apáid,

törött kezedben véső, hát lábad törted volna, hogy maradjál!

égnek a reményteli álmok a sarki giroszosnál, felperzseltetett

gyermekkorokban kutatva nézni a megvett salátát. hát most jobb?

Bódy Bence: Hajnal

falakon táncoló rettegés, remények

halnak meg a szőnyeg alá söpörve. itt

kezdődnek. mandzsettán vet szikrát

egy hűvös vasárnap hajnal. miért nincs

mindig hajnal? csak a szél suttog fájó

titkokat, és ki nem mondott valókat,

lélek se, ürességben pukedlizik a nap,

átadnak egy holnapot, és eltemetnek

minden tegnapot, az összest! gőzölgő

reggelivel várnak a fehér asztallapok,

jégkásából nyújtózkodik egy darab

a családi ezüstből, még a szépapám

is azzal kanalazta pirosló életét. hány

lépcsőn vezet az út a nappalba, hány

sort kell megtenni tollhegyként a földbe

lapulva? meddig tartanak a lerángatott

takarók és felvert párnák, miért sietnek

a szavak egyszeri szeretők módján és

hagynak ott üresen, kimondottan, de

rettegve, mert a falakon táncol a tegnap,

a tegnap tegnapja, minden leírt és le nem írt,

nyomdafestékes és tintával padlóra mázolt,

epés és májas, és tüdős, és velős és szíves

és szívtelen… meddig lehet még nyújtani

felnőtt lábunk? üvegek közt ledöntött, vöröslő,

függőleges tavak, édes álomban úszó mák,

és soha végig nem mondott imák.

csöndesség a hajnal, már neszel a táj,

de alszanak a madarak. meddig lehet

kitolni, meddig? egyszer fel kell kelni

az ágyból, és felmenni azon a lépcsőn.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Hacsek Zsófia: Átmeneti rítus

Fogd a telefont és töltsd le az appot
Tartsd az útlevél képes oldalához
Add meg a számod és várd meg a kódot
Nyisd meg az SMS-t, írj be hat számot
Tedd rá a telefont az útlevélre
Tartsd a telefont, szkenneld be az arcod
Majd fotózd is le, a szemed is látsszon
Lefagy? Újraindul? Kezdjed elölről
Kis szerencsével tizedszerre meglesz
Akkor talán maradhatsz az országban.

2018 december - de most aktuálisabb, mint valaha

Tamási Rebeka: Hepiend

- Jó kis pina, az kell nekem!
Csenge felnézett az olvasókönyvéből. A férfi nem hozzá beszélt, hanem a busz egész utazóközönségéhez.
- Igen, igen. Megelégszek én valami öreglánnyal is, csak gazdag legyen. Legalább nyolcvan éves. Szép háza legyen neki, amit rám hagy. A-ja! Rám bizony!

A kislány próbált visszatalálni a Toldihoz. Körülötte néhányan méltatlankodni kezdtek. A férfi folytatta:
- A helyeteket se adjátok át nekem, pedig öreg vagyok én is. Ezért jó nekem az öreg pina is. Ácsoroghatok itt egész nap, a kanyarban meg repülök. Büdös vagyok, mi? Úhú, meg részeg is, a-ja!
- Fogja már be! – kiáltott rá egy zakós öregúr.
A melegben olvadozó ideges anyukák összeszorított szájjal bámultak ki az ablakon, és megmarkolták a babakocsijukat. A tinik zenét hallgattak. A részeg nem hagyta magát:
- Nincs nekem evvel bajom, megérdemlem. Aki részeg, az is marad, a-ja! Fogjam be, fogjam be, minek? Mert nem tetszik, amit mondok? Kinek nem tetszik, amit mondok? – kiáltott fel.
A buszban sértett csend.
- Majd kilenc, tíz emberöltő régiségben – mantrázta magában Csenge. Nem tudta, mi az az emberöltő. Megint felpillantott a könyvből. A részeg férfi egy idős hölgynek magyarázott, aki részvéttel hallgatta.
- Látja hölgyem, le se ültem, hogy magának legyen hely, mert részeg is vagyok meg büdös is, de azért a tisztesség nem halt ki belőlem. Tudja, éppen valami jó kis pinát keresek magamnak. Az lenne a legjobb, ha találnák valami öregasszonyt, júj de szeretném! A-ja! Aztán meghalna, mint annak a rendje, én meg megkapnám a pénzét neki. Magának van pénze?
A nőt olyan váratlanul érte a kérdés, hogy nem volt ideje felháborodni.
- Manapság kinek van? – kérdezett vissza, aztán feleszmélt és sértődötten az újságjába temetkezett.
A férfi beszélgetőpartner híján megint mindenkihez szólt.
-A-ja! Hát már senkinek sincsen pénze? Mi lesz velem? Már öt éve, hogy az utcán élek. A-ja. Maradok, elvagyok, csak gondoltam, megkérdezem mégiscsak. De itt rám se néznek. Jól teszik. Büdös is, részeg is, még beszél is. Na mindegy. Egyszer úgyis meghalunk. A-ja! Az lesz csak a hepiend!
Csenge leszállt a buszról és hazaballagott. A Toldira nem emlékezett. Mikor a vacsoránál elmesélte a hajléktalant, apja nagyon mérges lett.
- Ki kéne irtani ezeket, mint a patkányokat! Ezt hallgassa a gyerek a buszon?
Evés után még átvették együtt a Toldit. Este, a jóéjtpuszi után Csenge megkérdezte az anyját:
- Nem lehet, hogy csak szomorú egyedül?
- Toldi?
- Nem, a részeg bácsi.
Anyja nagyot sóhajtott.
- De, lehet – felelte elgondolkodva. – De attól még nem kéne ilyen csúnyákat mondania.
A kislány nem látta többet a hajléktalant. Az a dallamos A-ja! még sokáig visszhangzott a fejében. Szerette azt képzelni, hogy a férfi tényleg talált valakit, aki szereti. A világért sem kívánta volna neki a hepiendet.

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.
 

Bódy Bence: Ősz előtt és ősz után

ágyban lüktető távozás, pirosat köhögni a tiszta lepedőre,
gyűrött kendőben az élet, arcba bámuló pisztolycső, jéghideg,
feltámasztott karosszékben trónoló múltfoszlányok, jobbról,
balról, kék-ezüst, vörös-arany. átfordult évszázadok, frissen ásott
föld, nehéz szívek sóhajos összebújása a nagy dunna alatt.
közös feledés, háton végigkönnyező izzadságcseppek. szeretni,
mert nem szeretett az élet. feltörő jajszavak közt belépő palást,
bibliaillatú szavakban mártózni utolsó tisztulást, mielőtt kinyílik
az ajtó. kövezett életen átszakadó villamossínek, nevetgélő babmérőn
a gomb. zálogba adott hajtincs egy nőtől, akivel végre örökké, s
a szálló emeletén szívbedördülő rettenet. hálóingben koporsóba tett
házasságok reccsenő padlóinak jajszavára főt hajtó család. óraműpontossággal
lépni a fekete lepel után. többen vannak, mint karácsonykor.
felkapott tekintetben meredő kérdés siklik a levegőben, de válasz
sosincs, válasz nem is volt. forró nyári éjen őrülten egymásba fonódó
karok, préselik egymásból a fájdalmat, egymásba menekülnek, hátha.
nincs felejtés az életben, csak a hit, hogy nem emlékszünk. zubbonyról
szakadt gomb koppanása, egy virágillatú mozgósítás, teaillatú falevelek
borította kocsiút, de még nem jöhet haza. vagonokba zsúfolt szürkeség,
itt-ott még schwarzgelb, itt-ott még vijjognak a sasfejek, nincs feledés.
hazatérés, de az ölelés már nem forró, nem tépnek testet, szaggatnak
lelket és reszketnek egymásnak, már simogatnak, csöndesen borulnak
össze. apu lábnyoma véres, a szeme ugyanaz, de a talpa véres. nagyapa
neve nem ismert, leborított kép az asztalon. falra néző évforduló, kitépett
naptárlapok, apu talpán mások vére van. még szerencse, hogy mások talpán
nincs ott apu vére. mégis jönnek, dörömbölnek, el kell menni itthonról, rosszat tettünk,
mert megszülettünk erre a földre.

(In: Könnyek egy címer peremén)

Benesóczky László: Hajnal

Hajnal. Légszomj. Szobámban ébredek.
Mímelt hazugság, falon képkeret - de igazi fájdalom.
Hűség, hűtlenség - mind vállalom.
Lehetnék még én neked?
S az angyal, ki állt a karddal?

(Az óra visszaaltat.
Fuldokló-kék a hajnal.)

2019. 01. 10.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Benesóczky László: Szakadárok

A Karaván sörözőben egyszer volt egy álmom.

Békés álom volt. Az óvodáknak

olyan alacsonyan volt a mennyezetük, hogy

a felnőttek nem fértek be, sem az ukrán

hadiflottát népszerűsítő poszterek a napsütötte

falakra. A bölcsisek vezetésével, ezt

kihasználva köztársaságot alapítottak. Emiatt nem

kapott állami támogatást a menza, és boldog

éhezésben telt négyszáz gyerekkor.

Ehhez a vershez készítettük a legelső videónkat:

Szakadárok videó

Megjelent a Szavak csillámló hóesése című kötetben 2015-ben.

Bódy Bence: Szebeni emlék

sárga bogyóiba öltözve hallgat a sövény zöldje,
öreges, pipafüstszagú gondolatok törnek a
magányos emberre a padláslépcső unott fokain,
lassan nyikordulnak el a percek a kopott falak között,
dohos a levegő, emberi életek dohszagát forgatja a szél,
sosem múló szerelmek lőporfüstös vérfoltjait kerülgeti
a magába fordult halottkém. gombjai, akár a
sárga bogyók kavarognak fekete, zsírpecsétes felöltőjén.
csak egy takaró, meg füstszag. a toronyóra most
üti el az életet, még a villamos is megáll előtte.
a falak szövetébe ágyazva megrezdülnek a kalapos
árnyak, összesúgnak a kinyíló ajtó körül, nézik a
sárga bogyókat a halottkémen, nézik a szerelem
okozatát, s a nyitott szemeket, amik azt kérdezik:
miért tettem meg? már nem jár villamos az utcában,
nem égnek gázlámpák a fotóműterem előtt, csak
egy magányos árnyalak áll az 55-ös ház helyén, képet
szorongat a kezében, kigombolt zubbonyának gombjaiból
sárga bogyók lettek egy sövényen, pipafüstös gondolatait
kiszellőztette egy betonszagú évszázad. az őszi szél könyörtelen
vallatótiszt, megcibálja a házak hallgató ablakait, feltépi az
utcakövek közt rejtőző sebeket, megrázza a némaságot fogadó fákat,
és átüvölt a néptelen utcákon. van úgy, hogy a nyikorgást már
nem lehet kibírni, a percek magányos toppanásait, az érintetlen
takarót mellettünk, a néma reggelik protokolláris közönyét, a lefelé
fordított kép sírását, a ki nem mondott valót, az annyit szeretett nő
szobában kavargó illatát, de már az is csak emlék, s nézni a gyermeket,
akibe belehalt. minden reggel arra ébredni, hogy nincs tovább, hogy nincs
értelme végiggombolni a zubbony zöldjét, hogy nincs miért fölvenni a
fekete babmérőt, hogy zavaró a derékra kötött kard, hogy üres a lakás,
úgy menni végig a kialudt gázlámpák között minden nap. azóta betonba és
vérbe fulladt egy évszázad, és csak a sárga bogyók azok, amik
minden évben újra és újra megjelennek a zöld sövényen, rézgombok
egy magányos ember felelőtlen zubbonyán. az emlékek már csak törött
üvegnegatívok egy boldog párról és négy gyermekről, szemsarokból
lehullott könnycseppek a felszedett fapadló elégetett deszkái között
egy anyáról és egy apáról, akik túl fiatalok voltak ahhoz, hogy letakarják
őket. a szerelem illata bódító, mámoros felhő, de füstös és véres az utóíze,
és valahogy mindig egy fehér lepelben végződik.

Bódy Bence: Titok

gyere ide, hadd súgjak a füledbe titkot,
olyan titkot, ami nem az enyém, mégis tudom,
olyan titkot, aminek a gazdái halottak, s én is
az leszek egyszer. ezt a titkot majd te is a fülébe
súgod valakinek, rebegő, vagy büszkén nyíló szájak
fogják továbbadni. gyere ide hozzám, emléket adok,
ami nem az enyém, nem a tiéd, mégis mindkettőnké.
birtokodban lesznek a képek, a hangok, a szavak, amiket
én mástól hallottam, más hangon mondta, más szavakkal.
te az én hangomon fogod megjegyezni, az én szavaimmal,
de a jövendő őrző már a tiéddel fogja tudni. titkot súgok,
ne menj el, homályba vesző, poros, dohos titkot, ami álmatlan
éjszakákon eszedbe jut, ami felhős szerelmekkor kiránt,ami
ostoba viszályok közt menedék. titkot mondok neked, igaz
mesét, olyat, aminek a szereplői már meghaltak, s itt tapodsz
rajtuk, mert ha lenézel, ezalatt a halom alatt, vagy amott a
kövek közt, ott pihennek csontjaik, te pedig állsz fölöttük
tudatlanul, s csak sejteni tudod, hogy nem terméketlen talajon
lépdelsz, hanem őseid porán. gyere ide hozzám, mert nekem is
meg kell halnom, mint mindenkinek, s ha én elmegyek, neked
kell majd tudnod, amit én tudtam, a te szád fogja elrebegni, vagy
büszkén kimondani, a te szavaidtól lesz élő és valós, a te hangod lesz
majd, amin a mesét megjegyzik. hallgass ide, mert most elmondom,
ki vagy!