Bódy Bence: Hajnal

falakon táncoló rettegés, remények

halnak meg a szőnyeg alá söpörve. itt

kezdődnek. mandzsettán vet szikrát

egy hűvös vasárnap hajnal. miért nincs

mindig hajnal? csak a szél suttog fájó

titkokat, és ki nem mondott valókat,

lélek se, ürességben pukedlizik a nap,

átadnak egy holnapot, és eltemetnek

minden tegnapot, az összest! gőzölgő

reggelivel várnak a fehér asztallapok,

jégkásából nyújtózkodik egy darab

a családi ezüstből, még a szépapám

is azzal kanalazta pirosló életét. hány

lépcsőn vezet az út a nappalba, hány

sort kell megtenni tollhegyként a földbe

lapulva? meddig tartanak a lerángatott

takarók és felvert párnák, miért sietnek

a szavak egyszeri szeretők módján és

hagynak ott üresen, kimondottan, de

rettegve, mert a falakon táncol a tegnap,

a tegnap tegnapja, minden leírt és le nem írt,

nyomdafestékes és tintával padlóra mázolt,

epés és májas, és tüdős, és velős és szíves

és szívtelen… meddig lehet még nyújtani

felnőtt lábunk? üvegek közt ledöntött, vöröslő,

függőleges tavak, édes álomban úszó mák,

és soha végig nem mondott imák.

csöndesség a hajnal, már neszel a táj,

de alszanak a madarak. meddig lehet

kitolni, meddig? egyszer fel kell kelni

az ágyból, és felmenni azon a lépcsőn.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.