Tamási Rebeka: Hepiend

- Jó kis pina, az kell nekem!
Csenge felnézett az olvasókönyvéből. A férfi nem hozzá beszélt, hanem a busz egész utazóközönségéhez.
- Igen, igen. Megelégszek én valami öreglánnyal is, csak gazdag legyen. Legalább nyolcvan éves. Szép háza legyen neki, amit rám hagy. A-ja! Rám bizony!

A kislány próbált visszatalálni a Toldihoz. Körülötte néhányan méltatlankodni kezdtek. A férfi folytatta:
- A helyeteket se adjátok át nekem, pedig öreg vagyok én is. Ezért jó nekem az öreg pina is. Ácsoroghatok itt egész nap, a kanyarban meg repülök. Büdös vagyok, mi? Úhú, meg részeg is, a-ja!
- Fogja már be! – kiáltott rá egy zakós öregúr.
A melegben olvadozó ideges anyukák összeszorított szájjal bámultak ki az ablakon, és megmarkolták a babakocsijukat. A tinik zenét hallgattak. A részeg nem hagyta magát:
- Nincs nekem evvel bajom, megérdemlem. Aki részeg, az is marad, a-ja! Fogjam be, fogjam be, minek? Mert nem tetszik, amit mondok? Kinek nem tetszik, amit mondok? – kiáltott fel.
A buszban sértett csend.
- Majd kilenc, tíz emberöltő régiségben – mantrázta magában Csenge. Nem tudta, mi az az emberöltő. Megint felpillantott a könyvből. A részeg férfi egy idős hölgynek magyarázott, aki részvéttel hallgatta.
- Látja hölgyem, le se ültem, hogy magának legyen hely, mert részeg is vagyok meg büdös is, de azért a tisztesség nem halt ki belőlem. Tudja, éppen valami jó kis pinát keresek magamnak. Az lenne a legjobb, ha találnák valami öregasszonyt, júj de szeretném! A-ja! Aztán meghalna, mint annak a rendje, én meg megkapnám a pénzét neki. Magának van pénze?
A nőt olyan váratlanul érte a kérdés, hogy nem volt ideje felháborodni.
- Manapság kinek van? – kérdezett vissza, aztán feleszmélt és sértődötten az újságjába temetkezett.
A férfi beszélgetőpartner híján megint mindenkihez szólt.
-A-ja! Hát már senkinek sincsen pénze? Mi lesz velem? Már öt éve, hogy az utcán élek. A-ja. Maradok, elvagyok, csak gondoltam, megkérdezem mégiscsak. De itt rám se néznek. Jól teszik. Büdös is, részeg is, még beszél is. Na mindegy. Egyszer úgyis meghalunk. A-ja! Az lesz csak a hepiend!
Csenge leszállt a buszról és hazaballagott. A Toldira nem emlékezett. Mikor a vacsoránál elmesélte a hajléktalant, apja nagyon mérges lett.
- Ki kéne irtani ezeket, mint a patkányokat! Ezt hallgassa a gyerek a buszon?
Evés után még átvették együtt a Toldit. Este, a jóéjtpuszi után Csenge megkérdezte az anyját:
- Nem lehet, hogy csak szomorú egyedül?
- Toldi?
- Nem, a részeg bácsi.
Anyja nagyot sóhajtott.
- De, lehet – felelte elgondolkodva. – De attól még nem kéne ilyen csúnyákat mondania.
A kislány nem látta többet a hajléktalant. Az a dallamos A-ja! még sokáig visszhangzott a fejében. Szerette azt képzelni, hogy a férfi tényleg talált valakit, aki szereti. A világért sem kívánta volna neki a hepiendet.

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.
 

Hacsek Zsófia: Karakterek

Egy nemzetközi reklámcég újra meghirdette az előző évben nagy sikerrel lezajlott novellapályázatát. A húsz legjobbnak ítélt alkotást különböző hirdetőtáblákon állítják majd ki az országban, ígérte ezúttal is a kiírás. Ennek megfelelően szalonképes tartalmat és maximum négyezer karakternyi szöveget vártak, egyéb megkötés nem volt.

Az eltelt egy évben az is hallhatott a pályázatról, olvashatta a győztes írásokat, akit elsőre még nem érdekelt a dolog. Így röppent be a határidőre háromezernyolcszáz novella a cég postafiókjába. Eléggé szorongtak a szűk helyen, kicsit tolakodtak, a realistábbak eleresztettek egy-egy beléjük írt káromkodást, a széplelkűbbek megbotránkoztak, hogy ma már tényleg minden irodalmi műbe bazmegolást tesznek egyesek, mintha ettől jobb lenne a szöveg, aztán elcsitultak az indulatok. A határidő lejárta felé már egészen bensőséges barátságok szövődtek a novellák között.

Megismerték egymást, kinek mi a témája, a stílusa. Persze nagyrészt a szerzőiket tárgyalták ki, ez volt a fő-fő témájuk. Olyan sustorgás ment éjszakánként abban a postafiókban, hogy a zsűritagok bizony fel is ébredtek volna rá, ha nem kapcsolták volna ki éjszakára a gépet. Minden novella titokban azt hitte, hogy az ő alkotója a legjobb író a világon, de nagyvonalúan elnézte a többieknek, hogy ők is ugyanazt hiszik.

Pedig ez itt benne hagyott egy szóismétlést, gondolta egy írás, akinek a háta mögött ketten gonoszul mutogattak a vesszőhibájára. Ne csúfolódjatok, gyerekek, szólt rájuk egy öreg családtörténet, tévedni emberi dolog. Persze, hogy maga beszél, amikor két gépelési hiba is maradt magában, szájaltak vissza a tinitörténetek.

Az én írómnak ki kellett egészítenie engem, mert nem voltam négyezer karakter, mesélte az egyik novella. Komolyan?, kérdezett vissza egy másik. Bezzeg az enyém egy igazi szófosó, úgy meg kellett nyirbálnia, hogy nem is érzem magam teljesnek! Na, ne beszélj ilyen csúnyán, intette le egy harmadik, még a végén nem jutsz be a szalonképesség miatt. Bánom is én, vetette oda a megrövidített írás, úgyse válogatnak be, a szerzőm is tudja, hogy nem tud röviden jól írni, csak úgy tét nélkül jelentkezett… Kognitív disszonancia, súgott össze két lélektani történet.

Persze amikor eljött a döntés ideje, hirtelen háromezerhétszáznyolcvan novella döbbent rá, hogy bizony csak húszan nyerhetnek. Azért ennyire nem vagyunk rosszak, szomorkodtak azok, akik biztosak voltak a bekerülésben, lévén a világ legjobb szerzőinek művei lennének. Ugyan már, vigasztalták őket mások, hiszen nem szégyen háromezernyolcszázból nem benne lenni a húszban! Biztos csalással nyert az a húsz, mérgelődött egy világösszeesküvéses minithriller, de egyöntetűen lehurrogta, aki csak hallotta. Ez ilyen, gyerekek, a focivébén is ki kell valakinek esnie, mondta egy sportnovella. Lassacskán oszladozott a nagy tömeg, ki így, ki úgy dolgozta fel a csalódást.

Látjátok, mondtam én, hogy nem fogok bekerülni, ismételgette konokul a megnyirbált novella. Mi a fene ez, hogy keretbe akarnak engem illeszteni? Négyezer karakter, én? És téglalap alakú hirdetőtábla? Miért nem kör, az sokkal jobban illik a szerzőmhöz! Vagy trapézalapú hasáb! Na, megint kezdi a hülyéje, súgtak össze a többiek, és elhúzódtak a novella mellől, de azért valami jól-rosszul leplezett kíváncsisággal figyelték is, hogy mit csinál. Az elrugaszkodott, összeszedte minden maradék kifejezőerejét, és mintha egy hasábalakú trapézról vetné el magát, kiugrott a postafiókból. Odakint persze karakterjeire hullott, és egy kis jeges fuvallat süvített át vele a szobán. A többiek döbbenten bámultak. Te, ez nem is rossz ötlet, mondta egy másik, és ő is kiugrott. A virágok kinyíltak a nyomában egy kiskertben. Még egy kiugrás – egy pillanatra fémes vérszag csapta meg az orrokat. Még egy kiugrás – pillangószárnyakról pergett le a hímpor. Még egy kiugrás, és egy magányos, megkövesedett szívet sok év után újra megkapargatott a szerelem…

Így árasztotta el Budapest és a megyeszékhelyek utcáit egymillió ötszáztizenkétezer karakter.

Vége [ezt ki szoktam írni, de ti ne vegyétek most figyelembe, mert már nincs benne a négyezerben ;)]

Zsófi novelláját a saját blogján publikálta először. Ha további írásaira is kíváncsiak vagytok, keressétek a Fellegvári fellengzősségeket!

https://fellegvar.blogspot.com/2018/07/karakterek.html

A novellát Rebeka olvasta fel: 
Hacsek Zsófia: Karakterek