Bódy Bence: Kis magyar íróasztaltan

Az ember asztala elmondja magát az embert. Van, akién irodai tollak, laptop, ki tudja miféle, bonyolult, modern kábelek és kezelhetetlen, varázslatot sejtető valamik hevernek, meg kocsikulcs, amiben van olyan biggyogó izé. Némelyek még a pénztárcájukat sem átallják ott süttetni. Az asztal helye meglehetős ablakközeli szokott lenni, amolyan fény felé fordított, de van ember, aki egyenest a puszta falnak szegezi a lap élét.

Az asztal lehet svéd (zárójel: cégnév), lehet faragott, esetleg – meg merem kockáztatni – ónémet, vagy mi több, biedermeier, vagy rokokó, netán barokk, de Magyarországon reneszánsz aligha. Maximum törökbarokk. Na meg a szocreál. Magyarországon jelentős szocreál asztalfelhalmozódás tapasztalható. Ezek ismérve az, hogy ránézésre meg lehet mondani róluk, hogy a szocialista realizmus és a magyar proletáriparosság szerelemgyermekeiről van szó.

Egyesek az asztalukon tartják a gyermekük dolgait. Na, jó, a gyermek tartja szülei asztalán a játékait, meg egyéb érdekes eredetű mifenéit, mint az üres dióbelet, vagy egy halom gesztenyét. Az asztal ma már igencsak háttérbe szorult, mióta a laptopokkal a munka ágyba vihető. Azonban itt megjegyzendő, hogy az már egyfajta perverziónak tekinthető, ha valaki ágyba viszi a munkáját. A végén még virágot is vesz neki. A munka és az ember gyermeke a sztahanovizmus, vagy nyugati körökben workaholicizmus. A kettő ugyanaz, csak egy megátalkodott kettősügynök az illető.

Íróasztalunk elvesztette funkcióját, mert ma már aligha, és igen-igen elvétve írnak rajta. Az íróasztalon végzett étkezési és szexuális tevékenységek a történelem homályában eredeztethetőek, így azok mondhatni megszokott és mindennapos történések egy asztal életében.

Van-e az asztalnak élete? Jelenkori életfelfogással és kockafejjel bíró egyén azt mondhatná, hogy nincs. Azonban olyasvalaki, aki átlép a küszöbön, mert tudja, hogy alatta szellemek lakoznak, azt fogja mondani: igenis van élete egy asztalnak is.

Olyan ember is akad – jegyzem meg zárójeltelen zárójeles bekezdésben -, akinek fa asztallapján piros-fekete mintás szatmári terítő fekszik, amin tárgyak tömkelege honol. Például egy szénkészlet fadobozban, egy százéves kártyadoboz, Mikszáth Prakovszkyja, és A siket kovácsa egy kötetben, de szigorúan piros-fekete-arany kötésben, Wodianer és Fia császári és királyi kiadásában. Akad még ott egy fémfedelű kalamáris, fekete tintával, egy hanyagul a terítőre lökött fekete penna, gondosan letörlött tollheggyel, aztán a Nemzeti Múzeumba való belépésre jogosító jegy, ami megázott Erdélyben, azon pedig egy kockaformájú darabka vörös pecsétviasz. Radírgumi, kissé szenes. Szénceruza, kissé radíros. Megkezdett női portré fakeretben. Műanyagdoboz lukakkal, amiben ecsetek és egy kihegyezett kréta feszít haptákban, illetve egy olló. Az asztalon megfigyelhető egy felbontott levél, vörös pecsétviasszal, címeres pecséttel, amit gondos kezek hajtogattak a 19. század legnemesb stílje szerint, mert a boríték túlontúl snassz (ugye). Jegyzettömb, korondi vázácska, benne egy szalmanyúl, kerámiaváza, benne egy éves csokor, legszebbik virága a hervadt, fehér rózsaszál. Ez amolyan vanitas-szimbólum lehet, gazdája bizonnyal halál iránti fokozott érdeklődése és tisztelete végett tartja ott. Ettől persze nem lehet kinyitni az ablakot, csak ha leteszik a vázát a földre. Ez az ember arcátlan módon pipáját is felhajította asztalára, ahol írnia kéne, de lusta pipatóriumot tartani, ezért csak úgy rátette szárát nagyítójára, ami a szénkészlet dobozán van, a pipa feje pedig a pecsétes levél alatt pihen a szatmári terítőn. Üres gyufásdoboz, erszény, viaszmelegítő tégely, benne égett gyufaszálak. Fekete szigszalag molyirtó mellett egy tejfölös doboz kupakjában.

Egy asztal mindent elmond birtoklójáról, használójáról, mindent a világon. Például, hogy a szigetelőszalag mennyire nem illik egy századfordulós asztalképbe, illetve azt, hogy jelen személy képtelen egy gyufával megoldani egy egyszerű pecsételést, ergo ügyetlen és/vagy szétszórt, vagy csak simán rossz minőségű a gyufa, a viasz és az edényke. Az asztalok szó nélkül is mesélnek gazdáikról, a jellemükről, a habitusukról, szokásaikról és szenvedélyeikről, valamint megtévesztő elemeket is tartalmazhatnak, lásd pipa egy olyan személy asztallapján, aki nem dohányzik.