Tamási Rebeka: Budapest

 Nálunk még a villamos is fonódik, mint a sorsok.

A parlamentet csak állatkertnek hívjuk.

A rendszert csak halkan szidjuk,

meg a facebookon - barátok közt.

A légszennyezettség mértéke magas. Maradhat?

A turistákat mindig át kell baszni - vagy meg.

Sali kétezer, és jófejek voltunk, neked a frisset

tettük bele, még csak le se köptük.

Zombikra vigyázz, kerüld ki szépen.

Még egy lockdown, és te is itt kötsz ki.

Patkány csak a rakparton- ugye nem

úszó dinnyehéjat vártál?

Olcsó romantika a sarkon.

Bódy Bence: Jövőkép

elvetélt gyermek a tartás,

beárazott húsok az emberek,

amott meg épp máglyát raknak,

ami bevilágítja az összeérő házak

mennyboltját. eltakartuk az eget

függőleges betonkoporsóinkkal,

s most sírunk, mert nincs napunk,

éjjel van, csakis éjjel, kések metszette

sebek hegednek a testeken. lassan

már a születés is főbűnné emelkedik,

de azért élni kell. hová? meddig? miért?

belenyúl a gyertyalángba, felhólyagosodik

az ujj, lefoszlik a bőr, felszakadt, bűzlő,

égett seb. de hová tették a lelkeket? kútba

talán, vagy szemetesbe? valaki szétverte fejét

az egyik betonfalban. ő eddig bírta. csak egy

vértócsa terjeng körötte, ez volt éltetője, de

hol van a lelke? amott valaki kötéllel ugrik már

a szabadságba, más pedig a folyónak megy.

déltájban harangoznak. minek örülünk, hisz

siratni kéne, elsiratni lelkeinket, mert pokolra

jutunk mi mind, emberek, s az örök megsemmisülés

igazságossága fog ölébe zárni, de az is csak azért,

mert az Isten kegyelmes. van, aki magának tépi ki

gerincét, van, akinek más, de szép lassan féreg lesz

itt mindenki. felzabáltatunk, megsüttetünk, és a végtelen

emészt el sötét bendőjében.

Bódy Bence: Égő kék takaró