Bólogatunk a szélnek. Meghajolunk előtte és jól tesszük. A szél nagy úr. Nagy úrnő. Nem tudjuk sose, honnan jön és hová megy. Néha gyengéden végigsimít rajtunk, hogy beleborzongunk, néha meg dühödten tapos rajtunk, a földbe döngöl minket. Messzi vidékek illatát hozza hozzánk, idegen port szór ránk. Néha leszalad a hegygerincen, máskor táncol a mélység fölött. Önkényes úr-nő. Minket sem kímél, de mi már ismerjük, szeretjük. Az emberek félik, főleg, ha megcibálja a kabinokat, csak úgy játékból, kilengenek jobbra-balra, előre-hátra, az emberek meg rémülten hallgatnak, vagy rémülten sikítanak. Sosem tudjuk, mikor kezd bele, lehet, hogy csak unatkoz
ik, de lehet, hogy a vastag drót ingerli fel, amely a csúcsot a völggyel összeköti. Az emberek mindig elfelejtik, hogy nem tanácsos felbosszantani a szelet. Kiépítik a felvonót, fellibegnek vele a csúcsra, és onnan élmélkodnak körbe: milyen hatalmasak a hegyek! Ez az arrogancia bosszantja a szelet, meg a naivitásuk. Mi nem szólunk bele. Az embereknek nem hajolunk meg, hagyjuk, hadd tapossanak rajtunk, a fáradtaknak és szerelmeseknek puha ágyává leszünk. Sajnáljuk az embereket, mert semmit sem tudnak. Minket sem ismernek, a szelet sem tisztelik. Évtizedek óta lebegnek föl-le a hegy és a völgy között, mégsem ismerik egyiket sem.
Igazából nem lepődtünk meg, mikor a kabin zuhanni kezdett, ideje volt már. A szél ott kerengett körülötte, kacagva nézte végig, ahogy az emberek kirepültek belőle. Mind ott haltak. Mi engedelmesen feküdtünk el alattuk. Utána napokig erről beszéltünk, olyan izgatottak voltunk, mint amikor tavasszal kiolvadnak a télen elveszett túrázók. A szél leszaladt a völgybe a mentőcsapatok után, és végül elárulta, hogy egy gyerek túlélte. Szívesen láttuk volna ezt a gyereket a hegyoldalon, de sosem tért vissza. Az emberek magukkal vitték a bűzös városukba, és a gondjaikba vették. Tragédiáról fecsegnek, holott semmi se történt. A hegy továbbra is a völgy fölött áll, a szél továbbra is akkor fúj, amikor akar, és mi, füvek, továbbra is meghajolunk előtte. Állítólag összeborzolta a gyerek haját, hátha megérti, hogy nem történt semmi rendkívüli. Az emberek olyan törékenyek, mint az építményeik. Mi viszont mindig itt vagyunk, évezdredek óta.
ik, de lehet, hogy a vastag drót ingerli fel, amely a csúcsot a völggyel összeköti. Az emberek mindig elfelejtik, hogy nem tanácsos felbosszantani a szelet. Kiépítik a felvonót, fellibegnek vele a csúcsra, és onnan élmélkodnak körbe: milyen hatalmasak a hegyek! Ez az arrogancia bosszantja a szelet, meg a naivitásuk. Mi nem szólunk bele. Az embereknek nem hajolunk meg, hagyjuk, hadd tapossanak rajtunk, a fáradtaknak és szerelmeseknek puha ágyává leszünk. Sajnáljuk az embereket, mert semmit sem tudnak. Minket sem ismernek, a szelet sem tisztelik. Évtizedek óta lebegnek föl-le a hegy és a völgy között, mégsem ismerik egyiket sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése