Tamási Rebeka: Budapest

 Nálunk még a villamos is fonódik, mint a sorsok.

A parlamentet csak állatkertnek hívjuk.

A rendszert csak halkan szidjuk,

meg a facebookon - barátok közt.

A légszennyezettség mértéke magas. Maradhat?

A turistákat mindig át kell baszni - vagy meg.

Sali kétezer, és jófejek voltunk, neked a frisset

tettük bele, még csak le se köptük.

Zombikra vigyázz, kerüld ki szépen.

Még egy lockdown, és te is itt kötsz ki.

Patkány csak a rakparton- ugye nem

úszó dinnyehéjat vártál?

Olcsó romantika a sarkon.

Tamási Rebeka: Mainzi este

A kukák tele hassal támasztják a sötét sikátor falát. Csillog az aszfalt a ferdén ráeső fényben, játékosan pöttyöződnek rajta az elköpdösött rágógumik. A lámpák ezüstös gömbjei lebegnek az utcák fölött. Az utolsó táskák is elhagyták az üzleteket, a próbababák meredten néznek utánuk. Az ékszerek kihívóan ragyognak a rácsok mögött. A dóm büszkén terpeszkedik a téren, sötét tornyában égőnarancs fény hirdeti Isten dicsőségét. A kovácsoltvas kerítés mögött tévedésből már rózsaszínbe borultak a mandulafák, de a macskakövek közt a moha még nem mert kivirágozni. A tér kávézóiban nyugodtan unatkoznak a kései vendégek. A Rajna partján kutyák sétáltatják gazdiáikat. A sötét padokon szerelmesek üldögélnek, végigsimít rajtuk az enyhe tavaszi szellő. A túlpart fényei lassan úsznak el az árral. A híd még tartja magát. Az utakon egy-két álmos autó bolyong, halkan húznak el az alvó házak mellett. A fogyó hold a felhőkbe takarózik, a fák vágyakozva nyújtóznak felé. Csak az esthajnalcsillag könyörül meg rajtam; rám kacsint, amíg a járdán lábujjhegyen ugróiskolázom.

 

 

 

Tamási Rebeka: Mainzi reggel

Szent Bilhildus kókadtan támasztja a pásztorbotját, lábainál a hívek nem dicsőítik, csak ásítoznak. Még hallatszódik a csatornafedelek alatt a víz csobogása. Az autók álmosan állnak a fehér csíkok között, a félig szívott csikkek boldogan lebegnek a pocsolyákban. A macskakövön megvillan a napsugár egy köpésben, a törött sörösüveg meg kábán fekszik egy hányásban. Az utak jólesően terpeszkednek a házak között, a közlekedési lámpák még fel sem ébredtek. A galambok álomittasan burukkolnak, szedegetik a döner-morzsákat. A kávézók székei egymás ölében alszanak, és a korán kelő pékségekből is csak lassan kúszik elő a kenyérillat. A szökőkút szobrai még mosolyogva köpik a vizet, a hűs permet csillogva rezeg a levegőben. A tetőcserepek között helyeslően bólogatnak a gazvirágok, a teraszokra kiültetett pálmák meg visszaintegetnek nekik. A halk szellő összekócolja a falakra nőtt borostyánt, rigók kukkantanak ki mögüle érdeklődve. Lukas, nem felejtünk – hirdeti egy graffiti, felette meg az emléktábla, hogy a zsidókat sem, akiket innen hurcoltak el. A házak boldogan ácsorognak a napfényben, és riadtan rázkódnak össze a villamos csilingelésére. A térre ömlik a harangzúgás, a dóm méltóságteljesen kongatja a hetet, Bonifác püspök is összeszedi magát és szoborrá merevedik. Nagy zajjal megjelenik a kukásautó, a munkások csendben sepregetnek, az árusok bontogatni kezdik a standokat, asztalra kerül a spárga, alma, rózsa. Közvetlenül a hetedik harangszó és a kukásautó érkezése közötti fülsüketítő csendben magához tér a reggel is.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Tamási Rebeka: Nekünk pont ártasz

A két óarany lufi kárörvendően verte vissza a napfényt. Zsuzsi húzkodta őket maga után. Míg ő izzadtan és mérgesen vonszolta magát a bevásárló utca közepén, a lufik elegánsan libbentek utána. Egy hármas meg egy egyes. Ki volt az a barom, aki kitalálta, hogy így ünnepeljék meg a szülinapját?

Zsuzsi kényszeredetten mosolyodott el a sors fintorán: 13 évesen mit nem adott volna két ilyen lufiért, most meg, amikor semmit se akart, csak a szülinapját elfelejteni, akkor bezzeg a Tamás a hr-től, meg a többiek szépen a csuklójára húzták őket.

- Isten éltessen, még legalább ennyit! – mondta neki a Tamás a hr-től, Zsuzsi meg legszívesebben a képébe nyomta volna a tortát. Még jó, hogy legalább ennyit! Csak nem fog 62 évesen elpatkolni, bassza meg!

A torta finom volt, Réka sütötte, mindenmentes, vegán. Pocsékul nézett ki, de legalább ehető volt. Csokis. A csoki fairtrade, ezt Réka mindenkinek elmondta. Ő nem járul hozzá a kakaóültetvényeken dolgozók kizsákmányolásához.

Zsuzsi pont leszarta a kávéültetvényeken dolgozókat, de a kollégáit is, nem is várt tőlük semmit. Szülinapkor megy a mosolygás, közben meg sutyiban egyezkednek a főnökkel, és remegve várják az előléptetést. Vagy csak kilépnek a cégtől, és félbehagyott projektek, megválaszolatlan e-mailek várják a szerencsétlent, aki a helyükre kerül. De azért a csoki legyen fairtrade.

Az utcán néhányan megmosolyogták, egy fiatal srác rákiabált, hogy „Boldogságosat!”. Mindenki látja, hogy szülinapja van. Az összes hülye, aki szembejön vele az utcán. És azt is látják, hogy már harminc is elmúlt. Zsuzsi azon tűnődött, mennyire látszik rajta, hogy szingli. Remélte, hogy nem nagyon. Hogy a Bencének pont most kellett elhagynia őt.

Ő nem fog repülni, mert az környezetszennyező. És elege van abból, hogy Zsuzsi folyton ruhákat rendel. Miért nem látja, hogy ezzel csak a harmadik világban tengődő kisgyerekek szenvedését növeli? Ez volt az utolsó közös estéjük témája. Zsuzsiból sajnos ennél a kérdésnél kibukott a bölcsész, és egy félsóhajjal, kezét a szívére téve fordult Bencéhez: A szegény kisgyermek panaszai. Bence programozó volt, és a lapot ugyan nem vette, a mondatot magára viszont igen, úgyhogy megsértődött és szakított Zsuzsival.

Zsuzsi először csak röhögött, egy hét múlva dafke rendelt egy csomó ruhát egy noname online üzletből, két hét múlva pedig sírva hívta fel Bencét, hogy ne szórakozzon már, a harmadik világ kisgyerekei szakítják szét őket? Már épp azon voltak, hogy saját kisgyerekeket csináljanak. Bence csak annyit mondott, hogy nem illenek össze, és hogy Zsuzsi ne hívogassa többet.

Erre még itt ez a rohadt szülinap is. Ahelyett, hogy Balin ünnepelne a pasijával, mint minden normális harmincas, az anyjáék lakótelepi kukedlijében fog szülinapozni. Ők legalább szeretik, és mindig megdicsérik az új ruháját.

A bevásárló utca tömve volt.

- Térj meg, Jézus érted halt meg! Jézus szeret! Jézus a megmentőd!

Két hosszúszoknyás lány üvöltözött az utca közepén. Zsuzsi minduntalan beleütközött valakibe. Egyre többen szóltak be neki, mert a lufik persze nem a tömeg fölött lebegtek, ezek ilyen Jézus-szerű lufik voltak, amik a nép közé akartak vegyülni. Zsuzsi érezte, hogy elborul az agya. Nekiállt lehúzkodni a lufikat a csuklójáról, amikor valaki odaszólt neki.

- Ugye nem akarja elengedni a lufikat? Tudja, milyen károsak a környezetre? Ez is hozzájárul a globális felmelegedéshez!   

Zsuzsi egyre jobban szeretett volna hisztériázni. Az idegen folytatta:

- Persze, maguk mind ilyenek! Megvesz valamit, aztán jól eldobja! A hatásával meg nem törődik.

Zsuzsi mérlegelte, hogy hová menekülhetne előle. Nem vitte rá a lélek, hogy a vegán szappanboltba menjen, így, nagy nehezen betuszkolta magát a lufikkal egy dohányboltba. Cigit vett, és remélte, hogy a fazon elment már. Közben nézte az újságok szalagcímeit.

- Pusztul a világ, mi? –kérdezte tőle az eladó. – Minden ég, olvad, kiszárad, kihal. Az emberek meg csak vásárolnak, mint az őrült. Én mondom, nem lesz itt semmi az unokáinknak. Magának van gyereke?

- Nincs.

- Jobb is, ilyen világra szülni. Én is minek szültem az enyéimet. Le se szarják az anyjukat. Tódulnak nyugatra. Amúgy azt mondják, jobb is nem szülni, mert csak annál rosszabb lesz a globális felmelegedés vagy mi.

- Aha.

Zsuzsi remegve gyújtott rá a dohánybolt előtt. Tudta, hogy most csak túlreagálja a dolgokat. Hogy most csak annyi történt, hogy születésnapja van. Aminek eddig minden évben nagyon örült. Máskor is túlélt már egy szakítást. És még csak 31 éves. És lehet, hogy tényleg nem is kéne szülnie. Jobb a bolygónak. Az meg, hogy néhány pesszimista magyarral kevesebb van a világon, még örömmel is töltötte el. Ettől függetlenül viszont pocsékul érezte magát, és fájni kezdett a feje a visszatartott könnyektől.

- Kisasszonyka, adjon már egy szálat, ha kérhetem.

Megint megtalálta valaki. Zsuzsi kihúzott egy szálat a dobozból, és a hajléktalan felé nyújtotta. Most meg azzal tesz jót, ha ad neki, vagy azzal, ha nem? Már várta, hogy valaki beszóljon neki, amiért csak elmélyíti a szegény hajléktalan szenvedéseit, és továbblöki a tüdőrák felé vezető úton. Érezte, ahogy az izzadtság a háta közepéről a feneke felé folyik. Röhej ez az idő. Meg kibírhatatlan. A hajléktalan csak megköszönte a cigit, és továbbállt.

Ekkor egy óriási durranás rázta meg az utcát. Egy nő a földre vetette magát. Zsuzsi annyira elmerült az önsajnálatban, hogy mire összerázkódott az ijedtségtől, már látta, hogy csak az egyes lufi pukkant szét.

- Azt hiszed, vicces vagy? Hülye idióta! – kiabált rá egy fiatal nő.

Zsuzsi nem csinált semmit, csak fogta magát, leült a földre, szépen törökülésben és hangosan kiabálni kezdett:

- Én most leülök ide, és jól meghalok! Hogy ne ártsak senkinek! Sem a harmadik világ szegény kisgyerekeinek, sem a méheknek! Nem tudok minden árva kutyát befogadni, és miattam nincs ivóvíz Afrikában! Mert sokáig zuhanyozom! És repülni se fogok többet, meg autózni se! Tőlem aztán ne nőjön a széndioxid a levegőben! És húst se fogok enni! Még vegánbörit se! Azt is csak kizsákmányolt diákmunkások készítik szarér’-hugyér’, hogy én meg megvegyem kétezerért! És a vegán cuccokhoz meg szóját használnak, és amiatt írtják ki az őserdőt!

- Ez hülye – röhögött össze két tinilány, ahogy elhaladtak Zsuzsi előtt.

- És hiába veszel mindenmentes gyümölcsszeletet, ha pálmaolajjal csinálják, mert a pálmaolaj miatt halnak ki a gorillák! Ezeket mind láttam a tévében! Mert nekem mindent meg kellett néznem, amikor a barom exem hippi lett! És a faszomba az olyan kollégákkal, akik héliumos lufit adnak a szülinapomra! És a faszomba az összes hippi pasival, aki a harmadik világbeli kisgyerekek miatt hagyja el a barátnőjét!

Zsuzsi sírt és nagyon sajnálta magát. Letépte a héliumos lufit a kezéről, elengedte, és csak nézte, ahogy felszáll. Egy fiatal lány, aki színes röptethető kis bizbaszokat árult, röhögve mutogatta a haverjának.

- Nézd már, megint egy ilyen idegösszeroppanásos hülye!

A haverja viszont dühbe gurult, odament Zsuzsihoz.

- Menjél már arrébb összeroppanni, nem kellenek a zsaruk a nyakunkra. Mi a faszért pont itt üvöltözöl?

Erre a lány is észbe kapott:

- Ja, azt mondod, nem akarsz ártani senkinek, mi? Nekünk pont ártasz. Ki nem szarja le a problémáidat? Húzzál már arrébb.

Egy uszkár körbeszaglászta a bőgő Zsuzsit. A póráz másik végén feltűnt egy jólöltözött hetvenes hölgy.

- Jól van, kedvesem? Ne hisztériázzon, az csak a gazdagok kiváltsága. Ugye nem akarja, hogy kijöjjön a rendőrség? Szegény járőrök ebben a melegben! Egyenruhában. Szedje össze magát.  Na gyere, Artúr!

Zsuzsi feltápászkodott.

- Bassza meg a rendőrség.

Tamási Rebeka: Hepiend

- Jó kis pina, az kell nekem!
Csenge felnézett az olvasókönyvéből. A férfi nem hozzá beszélt, hanem a busz egész utazóközönségéhez.
- Igen, igen. Megelégszek én valami öreglánnyal is, csak gazdag legyen. Legalább nyolcvan éves. Szép háza legyen neki, amit rám hagy. A-ja! Rám bizony!

A kislány próbált visszatalálni a Toldihoz. Körülötte néhányan méltatlankodni kezdtek. A férfi folytatta:
- A helyeteket se adjátok át nekem, pedig öreg vagyok én is. Ezért jó nekem az öreg pina is. Ácsoroghatok itt egész nap, a kanyarban meg repülök. Büdös vagyok, mi? Úhú, meg részeg is, a-ja!
- Fogja már be! – kiáltott rá egy zakós öregúr.
A melegben olvadozó ideges anyukák összeszorított szájjal bámultak ki az ablakon, és megmarkolták a babakocsijukat. A tinik zenét hallgattak. A részeg nem hagyta magát:
- Nincs nekem evvel bajom, megérdemlem. Aki részeg, az is marad, a-ja! Fogjam be, fogjam be, minek? Mert nem tetszik, amit mondok? Kinek nem tetszik, amit mondok? – kiáltott fel.
A buszban sértett csend.
- Majd kilenc, tíz emberöltő régiségben – mantrázta magában Csenge. Nem tudta, mi az az emberöltő. Megint felpillantott a könyvből. A részeg férfi egy idős hölgynek magyarázott, aki részvéttel hallgatta.
- Látja hölgyem, le se ültem, hogy magának legyen hely, mert részeg is vagyok meg büdös is, de azért a tisztesség nem halt ki belőlem. Tudja, éppen valami jó kis pinát keresek magamnak. Az lenne a legjobb, ha találnák valami öregasszonyt, júj de szeretném! A-ja! Aztán meghalna, mint annak a rendje, én meg megkapnám a pénzét neki. Magának van pénze?
A nőt olyan váratlanul érte a kérdés, hogy nem volt ideje felháborodni.
- Manapság kinek van? – kérdezett vissza, aztán feleszmélt és sértődötten az újságjába temetkezett.
A férfi beszélgetőpartner híján megint mindenkihez szólt.
-A-ja! Hát már senkinek sincsen pénze? Mi lesz velem? Már öt éve, hogy az utcán élek. A-ja. Maradok, elvagyok, csak gondoltam, megkérdezem mégiscsak. De itt rám se néznek. Jól teszik. Büdös is, részeg is, még beszél is. Na mindegy. Egyszer úgyis meghalunk. A-ja! Az lesz csak a hepiend!
Csenge leszállt a buszról és hazaballagott. A Toldira nem emlékezett. Mikor a vacsoránál elmesélte a hajléktalant, apja nagyon mérges lett.
- Ki kéne irtani ezeket, mint a patkányokat! Ezt hallgassa a gyerek a buszon?
Evés után még átvették együtt a Toldit. Este, a jóéjtpuszi után Csenge megkérdezte az anyját:
- Nem lehet, hogy csak szomorú egyedül?
- Toldi?
- Nem, a részeg bácsi.
Anyja nagyot sóhajtott.
- De, lehet – felelte elgondolkodva. – De attól még nem kéne ilyen csúnyákat mondania.
A kislány nem látta többet a hajléktalant. Az a dallamos A-ja! még sokáig visszhangzott a fejében. Szerette azt képzelni, hogy a férfi tényleg talált valakit, aki szereti. A világért sem kívánta volna neki a hepiendet.

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.
 

Hacsek Zsófia: A város tetején

Meglepően kevés dolog hiányzik a régi, nagyvárosi életemből. Ez nem azt jelenti, hogy maga Bécs ne hiányozna folyamatosan, de azt egyáltalán nem sajnálom, hogy Coventry nem egy császárváros-másolat, hanem olyan, amilyen.

Sem a magyarok, sem az osztrákok nem szokták érteni, amikor kisvárosként hivatkozom rá, hiszen papíron háromszázezres lakossága van. Ez volt az egyik első nagy különbség, amivel szembesültem: Bécsben az életemnek csak egy töredéke zajlott a Ringen belül. Hiszen ott volt a pezsgő élet a külső kerületekben, és ott volt a villamos, a metró és a busz is, hogy bárhová eljuthassak fél-egy órán belül. Itt viszont az életem jelentős része zajlik a Ring Roadon, a történelmi belváros köré épített autópálya-körgyűrűn belül. A buszok elvisznek ugyan a külvárosba, de sok értelme nincs odamenni, amennyiben nem ott lakom (és nem). Sok külvárosi egyébként utálja is ezeket a buszokat, mert az egyes külkerületek között nincs is rendes átjárás, csak a központ érintésével lehet eljutni akárhová, ami sokaknak óriási kerülő. Abba meg már ne is menjünk bele, hogy milyen menetrendek vannak, mind az időintervallumok, mind az azokon feltüntetett három-négy megálló (az ötvenből) tekintetében.

Meg hát Coventry nem aranyló császárváros. Valamikor volt ugyan főváros is, de a történelmi emlékezet nem pont ezt tartja számon. Ott van egyfelől a „to send someone to Coventry” mondás, ami azt jelenti, hogy akit ide küldenek, az ki van közösítve, mentális tömlöcbe zárva, kivégezve. Aztán ott van a német ige is, a „coventrieren”, ami meg azt jelenti, hogy a földdel tenni egyenlővé – ahogy a második világháborúban történt Coventryvel az egyik és Drezdával a másik oldalon. Coventry és Drezda indította el a testvérvárosi mozgalmat, és rendszeresen megemlékeznek arról, hogyan épült vissza mindkét tönkrebombázott város. Csakhogy amíg Drezdában nagyjából azt építették vissza, ami előtte is ott volt, addig Coventryből valami egészen bizarr betonvárost csináltak, hajmeresztő megoldásokkal és a mai napig fennálló bősz átalakítási kedvvel. Egy ismerős nemrég jegyezte meg, hogy amúgy a városvezetés már több épületet tüntetett el, mint annak idején a bombázás. Ja, és ha mindez nem lenne elég: ezt az egész környéket fekete országnak hívják, az évszázados szénbánya-tradíció miatt.

Boldog vagyok itt. Olyan munkahelyem van, ami sehol máshol nem lehetne, annyira kötődik a város hányattatott történelméhez. Nagyszerű közösségek vesznek körül, és imádom ezt az átjárhatóságot, hogy egy eseményen összefutok három különböző helyről ismert emberrel, vagy az ismerős házába egymás után érkező vendégekre úgy kurjantok rá, hogy „Jé, tegnap találkoztunk a koncerten!”, „Jé, pár hete meg tetszett szólítani az utcán!” (True story.) És tényleg, halálosan komolyan mondom, hogy nem hiányzik a nagyvárosi életérzés.

Illetve egy apróság azért igen.

Bécsben a NIG nevű egyetemi épület volt a második otthonom, amelynek a legfelső emeletén remek menza van. Tavasszal és nyáron ki lehetett ülni a tetőteraszra, és ebéd közben rálátni a város nagy részére: hogy magaslik ki az AKH, a különféle templomok, az Uno City, a Duna-menti tornyok, hogy zöldellnek a parkok és a Prater. Coventryben ennek az elemeit csak morzsánként tudom összeszedegetni. Itt is van menza, ahol ebédelni szoktam, de annak nincs tetőterasza. Vannak magas egyetemi épületek, amelyekről szép a kilátás, de ezek olyan karoknak, szakoknak adnak otthont, amelyekhez nem tartozom, így nemigen járok arra. Egyszer felcipeltem két kollégát a Hub nevű diák-főhadiszállás munkaidőben nyitva álló tetőteraszára, hogy ott biztos milyen jól lehet kávézni meg dolgozni, de rá kellett jönnöm, hogy nincsenek is rendes asztalok, csak támlátlan padok, egyébként meg a kilátás sem túl nagy szám.

Szóval néha előtört belőlem ez a furcsa érzés, hogy milyen jó lenne most felülni valahová egy itallal, egy tál étellel vagy egy könyvvel, és egy magaslatról lenézni a városra.

Namármost a minap éppen a Greyfriars Walk mellett sétáltam el. A Greyfriars Walk számomra a város egyik legijesztőbb eleme, pedig amúgy egy hangulatos átjáró-sétálóutca lehetne, ha kicsit kipofoznák. De esténként, amikor a boltok már bezártak és amúgy is sötét van, nem szívesen lépek be egy keskeny, rosszul megvilágított, fedett utcába – és egyébként nappal is csak egy fokkal jobb. Szóval eleve nem is szándékoztam besétálni ide, viszont észrevettem valamit, ami korábban nem tűnt fel: hogy a sétálóutca bejárata mellett van egy lépcső, és valahová fölfelé vezet. Tetején nyitott ajtó.

Hirtelen ötlettől vezérelve felsétáltam.

Kitalálhatjátok, mit találtam: egy töküres parkolót. A szürke egyetlen árnyalata, rajta néhány fehér csík, amely mutatja, hogy merre menjenek, álljanak az autók. Beton beton hátán. Körbejártam, nézelődtem, melyik környékbeli épület hogy néz ki ebből a szögből. Valahogy minden más volt, mint lentebbről, távolabbról, közelebbről, ahogyan már megszoktam őket. Minden épület új arcát vette fel: az IKEA, a kupolás vásárcsarnok, a különféle templomok, tornyok és égbenyúló lakóházak, még a Greyfriars parkocska is, meg a háttérben a távolabbi parkok.

És ekkor elképzeltem, hogy valakinek titokzatosan a fülébe súgom: „Gyere velem!”, kézen fogom, és magammal húzom ide. Hová megyünk? Majd meglátod. Odafent megkérdezi, hogy mi a fenéért jöttünk fel ide, hát nincs itt semmi, én pedig a háta mögé állva, a válla felett kinyújtott kézzel mutogatom neki, mennyi mindent lehet innen látni. Amit persze amúgy is látunk, de mégis. Nem így.

Elsétálok a parkoló egyik végéig, felhágok a peremre, lenézek. Nabasszus, ott szoktam sétálni szinte minden nap. Milyen kicsi innen a boltok ajtaja, milyen fura látni az emberek feje búbját, amint elgyalogolnak alattam, meg a hajléktalanokat a szokásos fekvőhelyükön, és elképzelni magamat, hogy festhetek felülnézetből, amikor odalent megyek. Ha nem csupán ez a három dimenziónk lenne, plusz az egyetlen idősík, akkor most állhatnék itt úgy is, hogy közben magamat nézem, amint lent sétálok tegnap. Vagy sétálnék úgy, hogy holnap fentről nézem magamat. Legközelebb majd integetek, ki tudja, mi van a mi unalmas dimenzióinkon és idősíkjainkon túl.

És mi van azon a fán túl? Hát a parkolóház. Nabasszus, hát amellett lakom. Milyen messzinek tűnik innen az otthonom, pedig csak pár perc séta. Coventryben gyakran csodálkozom rá, hogy valójában milyen messze esnek egymástól azok az épületek, amelyek a fejemben egymás mellett, pár másodpercnyi sétára vannak. Bécsben soha nem éreztem ilyet, ott mindig minden közel volt. Viszont Budapesten igen. Amikor egyszer a Várban a kilátóból ránéztem a Blahára és az Oktogonra, amelyek között naponta sétáltam végig, és leesett az állam, mekkora a távolság közöttük. Oké, torzított a perspektíva a Várból, de akkor is.

Szóval ott álltam a parkoló közepén, és néztem, hogy miképpen kapcsolódik össze más parkolókkal, mert van ám ilyen parkolója a bevásárlóközpontnak, a csarnoknak, a mindenféle egyéb boltoknak, tulajdonképpen az egész labirintusszerű úthálózatnak, amely elvezet a város főterére, fákkal, galambszarral és a régi városfal emlékével szegélyezve. Van itt obeliszk, szökőkút, emitt Peeping Tom kukkol (aki megleste a meztelen Lady Godivát és megvakult), amott szocreál jellegű domborművek a falon. És mindennek a belvároson belüli belvárosnak van egy második szintje is. Mintha egy várfalon állnék. Vagy mintha létezne még a régi városfal, amelynek a szürke peremére könyökölve lenéznék a domíniumra. Vagy mintha egy emberméretű pókhálón egy magasabb szálba kapaszkodnék (nem a keresztespók kerek hálójára gondolok, hanem a házi zugpókéra, ami olyan, mint egy kis palota). Vagy egy nyüzsgő hangyabolyt vagy méhkaptárat néznék úgy felülről, hogy magam is hangya vagy méh vagyok.

Egy fantasyvilágban én lennék a varázsló, aki a kezében tartja az eseményeket, és akinek a tudta nélkül semmi sem történik itt. Tulajdonképpen ebbéli minőségben írtam bele magam abba a „regénybe”, amit kilencévesen írtam. Ha az a girbegurba gyerekbetűkkel teleírt kék füzet egy idegen kezébe kerülne, azt látná, hogy nemhogy rendes cselekmény sincs, de a mondatok sem kapcsolódnak egymáshoz. Én viszont emlékszem az egész világra, ahol ébren és álmomban jártam, és amit pont ezzel az összevisszasággal, egymás hegyére-hátára dobált részletekkel őriztem meg a mostani énemnek, és vele együtt azt a környezetet, amelyben akkor éltem, a házat, a kertet, a kisállatokat, a családi viszonyokat, amelyek ma már nincsenek, és a könyveket, amelyek körülvettek.

Az én világom, ahol ébren és álmomban jártam, egy mesebeli birodalom volt egy felhőn, közepén egy gondosan védett várral, amelyet erős – bár nem áthatolhatatlan – falak vettek körül. Semmi olyasmi, aminek akár minimális köze lett volna a házhoz, a kerthez, a biztonságos kislányéletemhez, amelyet akkor éltem.

És talán azért vagyok ilyen boldog ebben a csúf, rossz emlékű betonvárosban, a szénporos fekete ország közepén, mert megtaláltam a mesebeli birodalmamat a gondosan védett várral, amelynek a fentebbi szintjéről éppen kihajolok, és amelyet körbeölel egy városfal? Lehet, hogy ez az én igazi fellegváram, ahová a végső kétségbeesés pillanatában érkeztem, miután hosszas tagadás után el kellett fogadnom, hogy a csodaszép, ragyogó császárvárosban most éppen nincs jövőm?

Tényleg nem tudom, miért van rám ilyen hatással egy ronda betonbunker teteje. Biztos begolyóztam már a kisvárosi ingerszegénységtől, és összevissza csapong az agyam. Szóljatok rám, ha hülyeségeket hordtam össze.

Még csak annyit, hogy Coventry jelképe a főnix, és a város tetején állva akár azt is el tudom hinni, hogy egy madár feltámadjon a saját hamvaiból, kicsit megrázza magát, eligazgassa a tollait, aztán felszegje a fejét, és szárnyat bontson. Fel a felhők közé, a csillagok közé, ahol nincs határ.

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.

Ajánlott zene: