Tamási Rebeka: Tőlem neked, ingyen.

Most egy pohár mazsoláról fogsz írni. Jó, egy pohár vízről és néhány szem mazsoláról. Szénsavas legyen. Dobd bele. Mit látsz? Jaj, nézd meg jobban, te szerencsétlen. Na végre, ezüst buborékok. Mert a víz saját színe az nem jó, neked mindig valami eufémizmus kell. Legyen neked gyereknap, akkor ezüst buborékok, óvodás. Rátapadnak, jól látod. Vigyázz, nehogy buborákot írj, az már nagyon zavaró kép lenne. Ficánkolnak a mazsolák a pohár fenekén, tudod már, mi fog történni? Ez aranyos volt, ez a hülye fej, amit vágtál. És láss csodát, az ezüst buborékjaid felhúzzák a ráncos mazsolát a felszínre. Ott meg pukk, már liftezik is vissza a mazsola, visszasüllyed szépen a vízbe. Miközben az egyik mazsolára megint rágyűlnek a buborékok, egy másik felemelkedik. Mire az lesüllyed, ez emelkedik fel. Szép, mi? Olyan megnyugtató vertikális körtánc. Ha sokat nézed, még a nyálad is kicsordul, úgy belebambulsz. Májndfullnessz, tőlem neked, ingyen. Fel-le. Fel-le. Fel-le. Tudod, mi ebből a lecke, botcsinálta írókám? Törjed azt a tök fejedet egy kicsikét. Nem, nem a remény. Pillanat varázsa, hagyjál már. Nem a szamszára, dehogy is, mi vagy te, buddhista? Ez nem örök, majd rájössz, csak győzzed kivárni. Jó, egy ideig körforog, ám legyen, de fogadjunk, hogy sose világosodsz meg. Hát mi lesz a mazsolával a vízben? Megszívja magát. Nem látod? Már most nem olyan kis töppedtek, mint amikor beledobáltad őket a pohárba. Mit jelent ez, írókám? Segítek, mert ennyire rendes vagyok. Megvan a népdal a lúdjait kereső lányról? Ludasim, pajtásim, hol az én lúdjaim? És akkor a vége felé azt énekli, hogy kerülj ludam, kerülj, kertem alján kerülj. Csak ott es úgy kerülj, búval meg ne merülj, ismétlés meg minden, most figyelj, mert ha belémerülsz, soha ki nem kerülsz. Mármint a búba. A bánatba sejehaj, érted. Szóval akkor mi a tanulság? A lemerülés. Hogy ha megszívod magad a szarral, ne népieskedjünk a búbánattal, akkor az isten minden buborékja se elég, hogy felhúzzon. És egyszer a vízből is kiszökik a szénsav. Na, ezt írjad le, írókám. Botcsinálta. Én, múzsa? Hát na jó, fogjuk rá, ha már neked mindig kell valami eufémizmus. Haver, miért kéne minden múzsának nőnek lenni, hagyjál már! Tessék, tollba mondom neked a sztorit, van benne tanulság is meg minden, erre leakadsz azon, hogy férfi vagy nő. Homlokon ne csókoljalak? Anyád a múzsa, az. Múzsa nélkül ki se nyitnád a wordöt, mi? Rossz hozzáállás. Szedd össze magad, írjál. Idd meg a vizet, edd meg a mazsolát, aztán nézzél már szét magad körül. Ilyen se lesz még egyszer, hogy a szádba rágom, hogy mit írjál, te hemingvéj. Na, léptem.

Hacsek Zsófia: Karakterek

Egy nemzetközi reklámcég újra meghirdette az előző évben nagy sikerrel lezajlott novellapályázatát. A húsz legjobbnak ítélt alkotást különböző hirdetőtáblákon állítják majd ki az országban, ígérte ezúttal is a kiírás. Ennek megfelelően szalonképes tartalmat és maximum négyezer karakternyi szöveget vártak, egyéb megkötés nem volt.

Az eltelt egy évben az is hallhatott a pályázatról, olvashatta a győztes írásokat, akit elsőre még nem érdekelt a dolog. Így röppent be a határidőre háromezernyolcszáz novella a cég postafiókjába. Eléggé szorongtak a szűk helyen, kicsit tolakodtak, a realistábbak eleresztettek egy-egy beléjük írt káromkodást, a széplelkűbbek megbotránkoztak, hogy ma már tényleg minden irodalmi műbe bazmegolást tesznek egyesek, mintha ettől jobb lenne a szöveg, aztán elcsitultak az indulatok. A határidő lejárta felé már egészen bensőséges barátságok szövődtek a novellák között.

Megismerték egymást, kinek mi a témája, a stílusa. Persze nagyrészt a szerzőiket tárgyalták ki, ez volt a fő-fő témájuk. Olyan sustorgás ment éjszakánként abban a postafiókban, hogy a zsűritagok bizony fel is ébredtek volna rá, ha nem kapcsolták volna ki éjszakára a gépet. Minden novella titokban azt hitte, hogy az ő alkotója a legjobb író a világon, de nagyvonalúan elnézte a többieknek, hogy ők is ugyanazt hiszik.

Pedig ez itt benne hagyott egy szóismétlést, gondolta egy írás, akinek a háta mögött ketten gonoszul mutogattak a vesszőhibájára. Ne csúfolódjatok, gyerekek, szólt rájuk egy öreg családtörténet, tévedni emberi dolog. Persze, hogy maga beszél, amikor két gépelési hiba is maradt magában, szájaltak vissza a tinitörténetek.

Az én írómnak ki kellett egészítenie engem, mert nem voltam négyezer karakter, mesélte az egyik novella. Komolyan?, kérdezett vissza egy másik. Bezzeg az enyém egy igazi szófosó, úgy meg kellett nyirbálnia, hogy nem is érzem magam teljesnek! Na, ne beszélj ilyen csúnyán, intette le egy harmadik, még a végén nem jutsz be a szalonképesség miatt. Bánom is én, vetette oda a megrövidített írás, úgyse válogatnak be, a szerzőm is tudja, hogy nem tud röviden jól írni, csak úgy tét nélkül jelentkezett… Kognitív disszonancia, súgott össze két lélektani történet.

Persze amikor eljött a döntés ideje, hirtelen háromezerhétszáznyolcvan novella döbbent rá, hogy bizony csak húszan nyerhetnek. Azért ennyire nem vagyunk rosszak, szomorkodtak azok, akik biztosak voltak a bekerülésben, lévén a világ legjobb szerzőinek művei lennének. Ugyan már, vigasztalták őket mások, hiszen nem szégyen háromezernyolcszázból nem benne lenni a húszban! Biztos csalással nyert az a húsz, mérgelődött egy világösszeesküvéses minithriller, de egyöntetűen lehurrogta, aki csak hallotta. Ez ilyen, gyerekek, a focivébén is ki kell valakinek esnie, mondta egy sportnovella. Lassacskán oszladozott a nagy tömeg, ki így, ki úgy dolgozta fel a csalódást.

Látjátok, mondtam én, hogy nem fogok bekerülni, ismételgette konokul a megnyirbált novella. Mi a fene ez, hogy keretbe akarnak engem illeszteni? Négyezer karakter, én? És téglalap alakú hirdetőtábla? Miért nem kör, az sokkal jobban illik a szerzőmhöz! Vagy trapézalapú hasáb! Na, megint kezdi a hülyéje, súgtak össze a többiek, és elhúzódtak a novella mellől, de azért valami jól-rosszul leplezett kíváncsisággal figyelték is, hogy mit csinál. Az elrugaszkodott, összeszedte minden maradék kifejezőerejét, és mintha egy hasábalakú trapézról vetné el magát, kiugrott a postafiókból. Odakint persze karakterjeire hullott, és egy kis jeges fuvallat süvített át vele a szobán. A többiek döbbenten bámultak. Te, ez nem is rossz ötlet, mondta egy másik, és ő is kiugrott. A virágok kinyíltak a nyomában egy kiskertben. Még egy kiugrás – egy pillanatra fémes vérszag csapta meg az orrokat. Még egy kiugrás – pillangószárnyakról pergett le a hímpor. Még egy kiugrás, és egy magányos, megkövesedett szívet sok év után újra megkapargatott a szerelem…

Így árasztotta el Budapest és a megyeszékhelyek utcáit egymillió ötszáztizenkétezer karakter.

Vége [ezt ki szoktam írni, de ti ne vegyétek most figyelembe, mert már nincs benne a négyezerben ;)]

Zsófi novelláját a saját blogján publikálta először. Ha további írásaira is kíváncsiak vagytok, keressétek a Fellegvári fellengzősségeket!

https://fellegvar.blogspot.com/2018/07/karakterek.html

A novellát Rebeka olvasta fel: 
Hacsek Zsófia: Karakterek