Bódy Bence: Egy titok élete

A kert langy, májusi melegében feketébe öltözött asszony sétált, szemlélte a fák magasba törő testét, s szertenyíló ágaik rejtelmes szövevényét, a hatalmas koronák résein áttörő égi világosságfoszlányokat. Deres hajú férfi térdelt az egyik virágágy mellett, gyomlált. Mikor észrevette az asszonyt, felpattant, s odasietett elé. Kisfiúsan lekapta kalapját és melléhez szorította a fejfedőt, úgy hajtotta meg magát.

- Jó reggelt, tekintetes asszony! Hogy tetszik máma lenni? – kérdezte.

- Jól, köszönöm. – az asszony hangja kimért volt, és fátyolos.

A férfi nézte őt, kissé megereszkedve, de e két szó után a nő továbbindult, el a kis pavilon felé.

- Nem tehetett ám róla, asszonyom, Isten rendelése volt. – szólt utána a férfi.

A nő megtorpant, tartása megkeményedett, s lassan, de gomolygó felhőhöz hasonlatosan fordult vissza.

- Mi közöd hozzá? – hangja kegyetlenül hideg volt, és éles, akár egy kardpenge – Mégis mi közöd lehet az uram halálához?

- Mikor hozzáment, még nem ezt mondta. – dünnyögte a férfi.

- Elhallgass, szemtelen!

- Meg tetszett változni, tekintetes asszony. Emlékszem még arra a napra, mikor zokogva jött hozzám…

- Elég! – kiáltott fel a nő – Ezt nem tűröm tovább! Neked itt nincs jogod efféle beszédhez, Sándor!

- Majd’ elfeledtem, hogy hol a helyem, kérem, bocsásson meg! – vetette oda a férfi.

- El is küldhetlek, hisz megöregedtél, s akkor nem kell oly sokat gondolkoznod.

A férfi végigtörölte bajszát kézfejével, majd fejébe nyomta kalapját, és felállt. Csizmái földesek voltak, kopottak, járása már korántsem volt azé a katonás fiatalemberé, aki egykor volt, sokkal inkább hasonlított a nyugalmazott szolgabírákéhoz. Az asszony lejjebb engedte fejét, megemelkedett vállai lassan leereszkedtek, jobbját önkéntelenül melléhez szorította, hátrálni kezdett.

- Nagyon megváltoztál, Rózsi. Emlékszem ám, tekintetes asszony, hogy maga egyszer, réges rég, mikor még ki tudtam egyenesedni, Rózsi volt. Bolondos fiatalság, igaz? Mikor meg akartál szökni velem, hogy bújjunk el a hegyekben. Sírva szaladtál hozzám, hogy férjhez adnak. Egész éjjel vigasztaltalak, ott zokogtál, fenn a szénapadláson, úgy hoztam neked vacsorát! Megváltoztál, Rózsi. Kisasszonykából hamar nagyasszony lettél, s legalább oly hamar elfeledtél. Én akkor megrándítottam a vállam, hisz mit is képzelhettem, hogy majd az öreg tekintetes úr leánya pont velem szökne el.

- Sándor, én…

- Ne vágj közbe, mert közbevágtál az elmúlt huszonöt évben! Soha nem hagytad, hogy beszéljünk, hogy legalább pár minutára szót váltsunk arról, ami régen volt. Neked akkortól én már nem léteztem, neked akkortól már csak az urad volt. Ez jó, ez szép dolog, jó, hű asszonya voltál. Megértettem. Azt viszont ne értem, miért támadsz nekem, miért beszélsz úgy velem, mintha kutyád volnék! Tudod te nagyon is jól, mit adtam neked! Szerinted, miért nem nősültem soha?! Rózsi, válaszolj!

- Te mindig is bolond voltál, sosem hallgattál az eszedre!

- Lehet. Te viszont sosem hallgattál a szívedre.

- Ez nem igaz!

- Csakugyan?!

- Miért beszéltem rá a férjemet, hogy te légy a kertészünk? Miért kardoskodtam? Azért, hogy… hogy láthass.

- Hogy láthassalak… Milyen nagylelkű vagy… Hát, láttalak. Sokszor, sokféle asszonynak láttalak. Az összes arcodat volt szerencsém megismerni.

- Nem tehettem mást!

- Az sosem érdekelt, hogy szeretlek?

- De… csak, a dolgok oly nagyon megváltoztak… én nem tudtalak már úgy szeretni akkor… de emlékeztem!

- Az jó. Én is. Azt hittem, ismerjük egymást, de látod, harminc év alatt sem lehet megismerni valakit úgy, ahogy a tenyerét ismeri az ember.

- Tudod jól, hogy mi sosem lehettünk volna együtt.

- Tudom.

- Azt is tudod, hogy már az is nagy dolog volt, hogy legalább azon a nyáron együtt voltunk.

- Azt is tudom.

- Csak jól éreztük magunkat.

- Igen. Mikor az erdőt jártam, belekarcoltam az arcod egy fába. Sose tudtam írni.

- Nem voltunk mi valók egymásnak.

- Rozália. Hmm… tekintetes asszony. Az vagy, nem?

- Az vagyok.

- A fiatalúr tudja?

- Nem. – rázta meg riadtan a fejét.

- Talán jobb is ez így. Jó ember volt az öreg ténsúr.

- Jó bizony.

- Mit számít tizenhét év…

- Na és ha idősebb volt?!

- Nem mondtam semmit.

- Te is öregebb vagy nálam!

- Na és ha öregebb? – vont vállat a férfi.

- Mit akarsz, Sándor?

- Beszélgetni.

- Gyászolok!

- Akkor biztosan érted, mit éreztem huszonöt éven át.

- Megnősülhettél volna!

- Igazán?! Úgy ismersz te engem, mint aki hagyná, hogy a felesége egy életen át azt érezze, hogy én téged szeretlek?! Nem élet az olyan.

- Sándor, ez a világ rendje. Születünk valahová, s ott élünk. Megházasodunk, gyermeket nemzünk, azt fölneveljük, aztán meghalunk. Ez a rend.

- Ez a te rended!

- Makacs vagy, és fáj, amit mondasz!

- Bocsáss meg! Sosem akartalak bántani, sosem akartam fájdalmat okozni.

- Nem.

- Nem?

- Nem. Ez nem az az idő. Azt mondom neked, hogy nem.

- S megbocsátasz?

- Tudod, hogy mindig.

- Hát, tekintetes asszony, fogadja még egyszer részvétemet, sétáljon jól! – ezzel elindult vissza, a virágágyhoz.

A nő állt az allé fái alatt, és bámulta az embert, aki régen úgy járt, mint egy huszárkapitány, aki úgy szerette, mint senki más, aki úgy szólította, mint senki más. Ajkába harapott. Indulni kellett, mert ő azt mondta, hogy sétáljon jól. Indulni kellett, mert ő gyászolt. Egy elrontott életet.

A férfi szemébe verejték csordult-e, azért könnyezett, vagy valami más csordult belé, titok marad. Árnyék tolult fölé, és egy selyemkendő vonult végig ráncos arcán. Önkéntelenül leverte fejéről a kalapot, Nézett föl, a lombkoronák közül előtörő fénytől övezett fejre, azokra a vonásokra, amikben még most is azt a lányt látta, aki huszonhat évvel azelőtt táncolt vele a holdfényben.

- Szépasszony vagy, te Rózsi, a fejemet rá.

- Ne mondj ilyet! – megcirógatta a férfi arcát.

- Engem is elviszel?

- Hová vinnélek, te bolond?

- Oda le. – mutatott a földre.

- Nem vagyok én szépasszony.

- Nem-e? Akkor mi vagy?

- Nem tudom.

- Én se. Én se, hogy én mi vagyok.

- Sándor, leülhetek melléd?

- Ne, várj, hozok párnát!

- Ne! Néha össze kell piszkolni a ruhánkat.

- Neked nem.

- De, igen.

- Most?

- Most.

- Miért most?

- Mert a kettőből egyet már elvesztettem, és nem szeretném a másikat is elveszteni.

- Engem sose fogsz. Még a földből is kijönnék, ha szükséged volna rám.

- S még te mondod, hogy szépasszony volnék, te garabonciás?

- Ki tudja… - somolygott a férfi.

- Emlékszel még arra a nyárra?

- Hogyne tenném. Folyvást az jár a fejemben. Fiatalok voltunk, és nagyon szerettük egymást.

- Szerinted tudták?

- Biztos tudták, itt mindent tudnak. Apám, szegény, azt mondta akkor, ne járj a kisasszonyka után, mert kútverembe esel. Igaza lett.

- Nem lett.

- Miért nem?

- Mert itt ülünk egymás mellett. Vagy mindketten a verem mélyén vagyunk, vagy nem estél bele.

- Szerinted egyszer lesz majd olyan, hogy elvehetnélek?

- Bolond vagy.

- Lesz?

- Remélem. Tudom, hogy ő neked a minden.

- Ő.

- Hasonlít rád.

- Majdnem. Tud írni, olvasni, nyelveket beszél.

- Te is. Nehogy azt hidd, nem tudok a fába karcolt képről. Többet írtál akkor arra a tenyérnyi helyre, mint az írók egy-egy könyvbe. Te az arcomból olvasol, a fényből, a szelekből. S beszélsz egy olyan nyelvet, amit nem sokan.

- Ne bókolj, te Rózsi.

- Megözvegyültem.

- Tudom.

- Még előttem lehet a harmada. Félek, Sándor.

- Nem szabad.

- Férjhez akarok menni.

- Nem akarsz. – rázta meg a fejét.

- S ha mégis?

- Akkor bolond vagy.

- Megtehetem, nem?

- Nem.

- Van pénzem, rangom, nevem, házam.

- Van. Akkor sem teheted. Magad miatt, meg az úrfi miatt.

- Miért hívod folyvást úrfinak?

- Mert az, nem?

- De azért itt maradsz?

- Itt.

- Ne haragudj rám!

- Nem haragszom. Emlékszem.

- Én is.

- Fönn, a szénapadláson.

- Én valóban szerettelek.

- Tudom.

- Minek tartottál akkor?

- A legszebb nőnek a világon.

- Nem gondoltad, hogy csak játszom veled, kurválkodom?

- Nem. Láttam a szemed, és az sosem hazudott.

- Ha megismételhetnénk, onnantól…

- Rózsi, azt sosem lehet megismételni.

- Most már elszöknék.

- A hegyekbe?

- Oda.

- Fáznál, hideg lenne.

- Nem baj.

- Jó ez neked.

- Gondolod?

- Bizony.

- Megfoghatom a kezed?

- Koszos.

- Az nem érdekel.

A házból kijött a cselédlány, hogy szóljon az asszonynak, hazajött az úrfi Enyedről. Megállt a kert szélén, és nem hitt a szemének. Sarkon fordult gyorsan, hogy lekösse az úrfit, amíg az asszony, meg a Sanyi bácsi kézen fogva ücsörögnek a fűben. Mikor beért a házba, végignézett az úrfin, és egy pillanatra átfutott benne a gondolat, hogy a Sanyi bácsi is épp ilyen délceg legény lehetett hajdanán. 

Tamási Rebeka: Láthatatlanok

Anett felszállt a buszra. A tömeg láttán ijedten pillantott hátra az anyjára: mi lesz, ha fel sem néz a telefonból és nekimegy valakinek? Mindig villamossal szoktak utazni, ott nincs ekkora tömeg.

- Menjél – szólt rá az anyja – csak van még egy kis hely. Utálom a pótlót.

Anett felszállt és anyjával megálltak a csuklóban. Anett a redőnyök harmonikázását nézte volna, ha nem álltak volna előtte emberek. Így oldalra fordult és a derekak között megpróbált kilesni az ablakon.

Sokáig utaztak. Anett a kacsintást gyakorolta. Apja mindig kinevette, mert kacsintás helyett becsukta mindkét szemét és még a száját is félrehúzta. De szeretett bohóckodni, ilyenkor apja néha figyelt rá.

- Vigyázzál – húzta arrébb Anettet az anyja, mikor a busz belsejéből elkezdtek kifelé tülekedni az utasok.

- Lökjél már fel! – szólt a nő egy idős hölgy után, aki pánikban törte az utat az ajtó felé. Anett ruhája vizes lett a sok esernyőtől, amit leszállás közben véletlenül belétöröltek.

Lett hely, de anyja a csuklóban maradt. Pörgette a fotókat a telefonján, néha meg szélsebesen üzeneteket pötyögött. Anettre rámosolygott egy iskolás lány. Rózsaszín táskáját az ölében tartotta, alig látszott ki mögüle.

- Még hány megálló, anya? – kérdezte Anett. Anyja nem reagált. Aztán lassan felnézett a telefonjából és a busz kijelzőjére nézett.

- Még nyolc.

Anett bólintott és az ablakon legördülő esőcseppeket figyelte. Ha gyorsan ment a busz, ferdén folytak le az ablakon. Néha kikerülték egymást, néha meg összeolvadtak. Egy idő után megszólalt:

- A nyolc, az sok?

De anyja nem válaszolt, így Anett újra a rózsaszín táskás lányt bámulta. Jövőre ő is iskolába fog menni. Kap majd iskolatáskát meg tornazsákot. Sőt, lehet, okostelefont is. Az biztos nagyon érdekes.

- Nyertem! - kiáltotta hátul egy kisfiú, apja meg nevetve pacsizott vele.

- Ügyes voltál, kisöcsi! Még egy kör?

- Gyere, leszállunk – rántotta ki Anettet az álmodozásból az anyja hangja.

- Állj meg! – húzta vissza a zebra szélén a nő. Utána a telefonjába mélyedt, Anett meg rendőröset játszott és terelgetni kezdte az elhaladó autókat.

- Anya, láttad, hogy egy apuka meg a gyereke barkóbáztak? Olyat mi is szoktunk az oviban! Barkóbázunk?

- Nem.

Ahogy gyalogoltak, Anett a járdát nézte a lábuk alatt. Némelyik helyen színes foltok tarkították az aszfaltot. Piros-kék-szürke-kék-sárga-szürke. Anettnek eszébe jutott Bence a Madárka csoportból. Bence szeretett magában beszélni, és az óvónénik behívatták a szüleit. Azt hitték, baj van. Anett viszont tudta, hogy Bencével nincs baj, ilyenkor a legjobb barátjával beszél, aki láthatatlan. Ő is szeretett volna egy láthatatlan barátot, de neki csak láthatóak voltak a Madárka csoportból, olyanok, mint a Bence.

- Anya, te a láthatatlan barátoddal beszélsz a telefonon?

A nő megtorpant az áruház bejáratánál, pedig már így is késésben volt. Öt drága percet veszítettek egy piros lámpa miatt. Hirtelen lekevert egy pofont a lányának.

- Ha még egyszer meghallom, hogy így beszélsz velem, elmondom apádnak! Hát mit képzelsz magadról, mi? Hát hülye vagyok én, azt hiszed? Itt kellene hagyjalak az utcán! Hát kinek kell egy ilyen gyerek?

Megrángatta Anett karját.

- Ne bőgjél itt nekem, mert tényleg itt hagylak. Apádnak egy szót se, megértetted?

Anett hüppögve bólogatott.

- Töröld meg az arcod, így nem mehetsz a játszóházba.

A nő kifizette az egy órás jegyet, és otthagyta a gyereket a színes labdák között. Szinte futva tette meg azt a pár métert a szeretője lakásáig. Honnan tudta meg a gyerek? Rettegett, hogy beköpi őket a férjének. Ez az egy boldogsága akadt az életben, a Gábor, meg a heti egy szex. És most ezt is elveszítse?

Anett nem ugrált a többiekkel a labdák közé, behúzódott egy nyugalmasabb sarokba. A fényesre lakkozott faasztal erezetét bámulta. A vonalak párhuzamosan futottak, néha egy-egy gombóc körül csoportosultak, de sosem keresztezték egymást.

- Szia, már nagyon vártalak! – köszönt oda a láthatatlan barátjának.

Rebeka Tamási: Belohnung

Ennek a novellának az eredeti, magyar verzióját megtalálhatjátok a Felszabtér blogon. Tamási Rebeka írását Hacsek Zsófia fordította németre.

Diese Kurzgeschichte wurde zum ersten Mal auf dem Blog Felszabtér auf Ungarisch veröffentlicht. Geschrieben von Rebeka Tamási, ins Deutsche übersetzt von Zsófia Hacsek.

****

Als Mária Gaál verstarb, war das für ihre Schwiegersöhne eine Art Erleichterung.

- Endlich hat die Inquisitorin den Löffel abgegeben.

- Aufgefahren ins Himmelreich.

Mária Gaál, die auch für ihre Enkel Oma Mária war, da der Name der Gottesmutter keine Kosenamen haben soll, brach eines Tages in ihrem Garten zusammen. Sie wurde ins Krankenhaus geliefert und kehrte nie mehr nach Hause zurück. Ihre Töchter organisierten alles mit traurigem Pflichtgefühl, und bald lag Márias Körper unter dem Kreuz, das sie in ihrem ganzen Leben so tief respektiert hatte. Bei der Agape nach der Trauerfeier wagte niemand auszusprechen, dass das “Vergehen” der Tante Mária eigentlich für alle besser sei.

Auch die Tote hätte sich damit abgefunden, da Mária Gaál total begeistert von ihrem eigenen Tod war. Endlich kommt die lang ersehnte Belohnung nach einem Leben voller Quälereien! Sie hoffte heimlich sogar, dass sie von Engeln abgeholt werden wird, die der ganzen Welt mit Wundern zeigen, was für eine heilige Frau sie war.

In der Wahrheit passierte jedoch nichts Besonderes. Nach ihrem Tod spazierte Mária Gaál auf einer Alm auf irgendeinem Gebirge, ganz alleine. Das sieht so aus wie die Schweiz, dachte sie. Sie wollte eigentlich nie in die Schweiz fahren, weil dort der Käse stinkt und das Leben teuer ist. Sie war sowieso nur dreimal auf Urlaub gewesen. Einmal beim Plattensee als Kind, einmal in Rom mit ihrer eigenen Familie, und einmal auf Pilgerreise nach Częstochowa. Naja, das war kein echter Sommerurlaub gewesen. Aber sie hatte dort einen schönen Rosenkranz gekauft.

Sie sah eine Bank mitten in der Alm, setzte sich hin und atmete tief die frische Bergluft durch. Als sich ein mittelgroßer Mann mit dunkler Hautfarbe genau neben ihr hinsetzte, presste Mária Gaál nervös ihren Mund zusammen. Warum muss ja so ein Flüchtling auf der ganzen leeren Alm auf die einzige besetzte Bank Augen werfen?! Vielleicht hat er sogar Läuse, zog sie erschrocken zusammen. Der Mann sprach sie an:

- Sei nicht zu entsetzt, Mária, ich bin Jesus.

Mária Gaál fühlte, wie ihr Magen zusammenkriecht.

- Du? … Mein Herr? - fügte sie unsicher hinzu.

Der Mann, der sich Jesus nannte, lachte auf.

- Jetzt sagst du mir nimmehr ‘komm, Herr Jesus, sei unser Gast’, gell?

Mária Gaál schaute heimlich herum, nur zur Sicherheit. Vielleicht kommen doch die Engel. Sie versuchte, ihrer Enttäuschung zu entkommen.

- Ist das der Himmel? - fragte sie, damit etwas endlich geschieht.

- Nein, das ist die Schweiz - antwortete Jesus. - Es gibt ein buddhistisches Kloster nicht weit von hier. Ich mag ihre kleinen Gebetsflaggen.

Mária Gaál konnte mit diesem Typen nicht zurechtkommen.

- Bin ich ja nicht gestorben? - fragte sie ängstlich.

- Doch, doch. Wir haben gedacht, du verdienst einen schnellen und schmerzlosen Tod, nachdem dein Leben so voll mit Elend war.

Mária Gaál zuckte gehemmt mit den Schultern.

- Naja, mein Leben war eben voll mit Elend - seufzte sie theatralisch.

Jesus zog seine Augenbrauen hoch. Mária Gaál fuhr verärgert fort:

- Hast du ja nicht all das Fasten und all die Ergebung gesehen, die ich der Liebe wegen zu dir getan habe? Und die Kinder? Ich musste so viel für sie aufgeben, und wie viel ich mich mit ihnen leiden musste, oh mein Gott!

Sie wich für einen Moment zurück, aber Jesus winkte interessiert, also bekam sie echt den Schwung.

- Und mein Mann? Jessus! Mit ihm war das eine echte Qual! So einen unmännlichen Typen… aber soll ich’s gerade dir erzählen? Ich habe ihn geheiratet, und wenn ich etwas verspreche, das steht ewig fest, ich habe meinen Eid geschworen. Ich habe ihn nie betrogen, nie verlassen! Aber weißt du, dass ich jede Nacht weinend eingeschlafen bin? Für 40 Jahre!

- Warum hast du dich denn nicht scheiden lassen?

Mária Gaál verstummte plötzlich.

- Mich scheiden lassen?

- Naja, ich weiß, bei euch ist es noch immer nicht einfach. Aber warum hast du ihn überhaupt geheiratet? - fragte Jesus. - Du hattest ja auch den pummeligen Jossi. Er hat dich sehr geliebt.

- Geliebt, geliebt, na und. Ich habe ihn auch geliebt. Aber der Jossi wollte nie in die Kirche. Und er konnte mich nicht küssen, ohne mich… auch woanders zu berühren. Hätte ich mein ganzes Leben mit so einem gottlosen Mann verbringen müssen?

Jesus seufzte.

- Und dann ist der Pista gekommen…

Mária Gaál hatte schon rote Ohren vor Wut.

- Er hat mich ja nicht so angefasst! Und ist jeden Sonntag in die Kirche mitgekommen! Und sowieso… der Herr Pfarrer hat eh gesagt, dass die Ehe Anstrengung ist, oder?

Jesus stellte eine neue Frage:

- Und deine zwei Töchter?

- Ich habe alles gemacht! - schrie Mária Gaál auf. - Ich wollte respektvolle, sittliche Frauen aus ihnen erziehen! Vergeblich habe ich ja gesagt, dass sie nichts Schlimmes antun sollen, da der Herrgott alles sieht. Sie wurden doch nicht sittlich genug.

- Nicht wie ihre Mama - lachte Jesus, dann bemerkte er, dass Mária Gaál weint.

- Meine Enkel sind ja nicht mal getauft, weil’s meine fiesen Schwiegersöhne nicht wollten. Sie entscheiden schon, wenn sie erwachsen sind! Naja! Und was ist, wenn etwas mit ihnen passiert? Sie werden verdammt wie die Heiden?

- Mach dir keine Sorgen, sie werden nicht verdammt. Aber du…

Mária Gaál erschütterte.

- Ich… was? Was wird mit mir passieren?

Jesus seufzte.

- Mária, weißt du, wie viel Kummer du mir verursacht hast? Wie viel ich für dich geweint habe? Ich war so glücklich, dich mit dem Jossi zu sehen, dann hast du mit ihm Schluss gemacht und den Pista gewählt. Wie konntet ihr so lange übersehen, dass ihr nicht zusammenpasst? Und deine Töchter hättest du auch nicht so quälen müssen. Warum warst du nicht einfach froh, dass sie leben? Weißt du, wie viel Arbeit war um zu organisieren, dass sie überhaupt empfangen werden?

Mária Gaál fühlte nur, dass die Bank sehr hart ist; ihr Hintern tat weh.

- Mit so viel Schimpfen hast du nur erreicht, dass sie die Kirche vermeiden. Nicht dass ich gerne hingehen würde, immer nur diese Elend, diese Ergebung…

Mária Gaál sprang aus der unbequemen Bank auf.

- Es kann hier wohl die Schweiz sein, aber du bist ja sicher nicht der Herr Jesus. Er würde all die Opfer gerne annehmen, die ich für ihn gegeben habe!

Jesus stand auch auf.

- Ich nehme es an. Ich bin nur sehr traurig. So viel Kraft um nichts. Wer wollte, dass du leidest? Habe ich nicht genug für euch gelitten? Ist das nicht schrecklich, dass ihr nach falschen Entscheidungen lebenslang vorhabt, um darunter zu leiden, und ich soll dann euer Leid als Opfergabe bekommen. Nein danke, euer unsinniges Leiden bringt mir ja nicht so viel!

Jesus atmete tief durch.

- An jenen Abenden weinte ich mit dir über den Pista, und ich teilte mit dem Pista sein stummes Jammern über dich, und ich habe deine Töchter getröstet, damit sie nicht denken, dass sie so schlimm sind wie ihre Mutter ihnen sagt. Du wolltest leiden, eben, aber wieso wolltest du auch, dass die anderen auch leiden?

Mária Gaál stürzte wieder auf die Bank.

- Aber ich nur… der Liebe wegen… für dich…

- Ach, lass ma das.

Sie schwiegen lange. Am Ende sammelte Mária Gaál all ihren Mut und stellte eine letzte Frage an Jesus.

- Und was soll ich jetzt tun?

Jesus stand auf, gab der Frau ein stinkendes Päckchen und brich in Richtung der Berge an.

- Probier mal den Käse aus.

Bódy Bence: Hajnal

falakon táncoló rettegés, remények

halnak meg a szőnyeg alá söpörve. itt

kezdődnek. mandzsettán vet szikrát

egy hűvös vasárnap hajnal. miért nincs

mindig hajnal? csak a szél suttog fájó

titkokat, és ki nem mondott valókat,

lélek se, ürességben pukedlizik a nap,

átadnak egy holnapot, és eltemetnek

minden tegnapot, az összest! gőzölgő

reggelivel várnak a fehér asztallapok,

jégkásából nyújtózkodik egy darab

a családi ezüstből, még a szépapám

is azzal kanalazta pirosló életét. hány

lépcsőn vezet az út a nappalba, hány

sort kell megtenni tollhegyként a földbe

lapulva? meddig tartanak a lerángatott

takarók és felvert párnák, miért sietnek

a szavak egyszeri szeretők módján és

hagynak ott üresen, kimondottan, de

rettegve, mert a falakon táncol a tegnap,

a tegnap tegnapja, minden leírt és le nem írt,

nyomdafestékes és tintával padlóra mázolt,

epés és májas, és tüdős, és velős és szíves

és szívtelen… meddig lehet még nyújtani

felnőtt lábunk? üvegek közt ledöntött, vöröslő,

függőleges tavak, édes álomban úszó mák,

és soha végig nem mondott imák.

csöndesség a hajnal, már neszel a táj,

de alszanak a madarak. meddig lehet

kitolni, meddig? egyszer fel kell kelni

az ágyból, és felmenni azon a lépcsőn.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Bódy Bence: Kirándulás kofferrel

A vonat ablakán kosz éktelenkedett, ujjacskák zsírfoltjai álltak össze egyetlen hatalmas pacává, s kint a táj úgy suhant, akár az élet suhan el fölöttünk, halandó testek fölött. Újságom semmi jót nem írt. Változás van. Mindig csak a változás. Ha vissza is lehetne lépni az előréből hátra, de nem lehet. Amit már megléptél, azt meglépted, s nem mehetsz vissza egyet, se nem kettőt. Onnan kell folytatni. Változik a golyóbison az elmúlás minden napja. A bőröndöm műbőr, utazó, ’70-es évekbeli, a címkén apám neve. Engem is hívnak úgy. Minket úgy hívnak.

Beült mellém egy nő, egy lány. Felálltam, kihúztam magam és köszöntem neki románul, ő meglepődött, visszaköszönt. Leültem olvasni az agyonkoptatott ülésre. A csizmám nézte, talán meg is rémült, pedig nincs oka rá. Nem akartam beszélgetni. Nem is mertem, a végén még azt hinné, akarok valamit. Nem akarok én semmit, csak élni és meghalni. Csikorgott a fék, nem nagyon, épphogy csak hallottam. Ketten egy toposzban, egymással szemben.

Néztem a betűket, de nem olvastam, merev volt a két szemem, üveges, tudtam, hogy figyel. Elbóbiskoltam. Az állomás kicsi volt, nem fővonal, a lány már leszállt, vagy kupét váltott, mindenesetre egyedül voltam ott, ahová igyekeztem. Bőrönd le, kabát fel, kilép, ajtó kinyit, lekászálódik. Üres. Na, ja. Késő délután, kóbor kutyák barna és zsemleszínű foltokkal. Vártam volna, hogy valaki. Nem divat. Mindegy. Elindultam az állomásépület felé, ekkor kinyílt az ajtó és ott állt ő.

A bajusza szép volt, egyenes, ősz, puha és selymes már látásra is. Örültem, hogy feketében jött, csizmája szebb volt és fényesebb az enyémnél. Tehát mégis jött valaki. Köszönni akartam, de rájöttem, ismerem, vagy inkább ő ismer engem. Nem köszöntem, csak megálltam, letettem a kofferom, néztük egymást. Intett, mutatta, hogy kinn áll a kocsi, hallottam a lovakat, a kocsis bizonyosan díszben volt, de nem láttam, csak éreztem a rézpitykéi illatát.

A lány rázott fel. Jegyellenőrzés. Felébredtem, s azt hittem, álmodom. Megkérdeztem a kalauztól, hová ment a szépapám, de az csak a jegyet akarta. Elment és elvitte a jegyemből a vonalkód egy darabját, kilukasztotta az okos kis masinájával, ma már így van.

Útitársam láthatta, hogy nem vagyok jól, megkérdezte, mi bánt. Azt feleltem, semmi, és hazudtam. Azt hazudtam, hogy jól vagyok, hogy minden rendben van, hogy le sem szálltam a vonatról, nem is várt senki sem, mert én csak gyűjteni megyek. Küküllőmenti prikulicsokról, mert megkérdezte. Nevetett és elkezdett velem magyarul beszélni. Feltekintettem rá, bambultam ki a fejemből, bámultam őt, ő pedig meg sem moccant, visszabámult. Elsírtam magam és földre dobtam a könyvemet. Együtt szálltunk le. Kint esett. Nem várt senki sem, nem állt ott a fekete hintó, nem éreztem a rézpitykék illatát és nem simogattam tekintetemmel a szépapám bajszát. A peronon nem volt más rajtunk kívül. Akarva, akaratlan, elindultunk, a kalapom vizes lett, ő pedig nem akart elmenni. Bármerre, de nem akart. Jött velem. Vagy én mentem vele? Átmentünk az épületen, kiértünk a városszélre, lenéztem a sárba, a kerék-, és patkónyomok mellett pedig ott mélyedt egy csizma helye.

Tamási Rebeka: Hepiend

- Jó kis pina, az kell nekem!
Csenge felnézett az olvasókönyvéből. A férfi nem hozzá beszélt, hanem a busz egész utazóközönségéhez.
- Igen, igen. Megelégszek én valami öreglánnyal is, csak gazdag legyen. Legalább nyolcvan éves. Szép háza legyen neki, amit rám hagy. A-ja! Rám bizony!

A kislány próbált visszatalálni a Toldihoz. Körülötte néhányan méltatlankodni kezdtek. A férfi folytatta:
- A helyeteket se adjátok át nekem, pedig öreg vagyok én is. Ezért jó nekem az öreg pina is. Ácsoroghatok itt egész nap, a kanyarban meg repülök. Büdös vagyok, mi? Úhú, meg részeg is, a-ja!
- Fogja már be! – kiáltott rá egy zakós öregúr.
A melegben olvadozó ideges anyukák összeszorított szájjal bámultak ki az ablakon, és megmarkolták a babakocsijukat. A tinik zenét hallgattak. A részeg nem hagyta magát:
- Nincs nekem evvel bajom, megérdemlem. Aki részeg, az is marad, a-ja! Fogjam be, fogjam be, minek? Mert nem tetszik, amit mondok? Kinek nem tetszik, amit mondok? – kiáltott fel.
A buszban sértett csend.
- Majd kilenc, tíz emberöltő régiségben – mantrázta magában Csenge. Nem tudta, mi az az emberöltő. Megint felpillantott a könyvből. A részeg férfi egy idős hölgynek magyarázott, aki részvéttel hallgatta.
- Látja hölgyem, le se ültem, hogy magának legyen hely, mert részeg is vagyok meg büdös is, de azért a tisztesség nem halt ki belőlem. Tudja, éppen valami jó kis pinát keresek magamnak. Az lenne a legjobb, ha találnák valami öregasszonyt, júj de szeretném! A-ja! Aztán meghalna, mint annak a rendje, én meg megkapnám a pénzét neki. Magának van pénze?
A nőt olyan váratlanul érte a kérdés, hogy nem volt ideje felháborodni.
- Manapság kinek van? – kérdezett vissza, aztán feleszmélt és sértődötten az újságjába temetkezett.
A férfi beszélgetőpartner híján megint mindenkihez szólt.
-A-ja! Hát már senkinek sincsen pénze? Mi lesz velem? Már öt éve, hogy az utcán élek. A-ja. Maradok, elvagyok, csak gondoltam, megkérdezem mégiscsak. De itt rám se néznek. Jól teszik. Büdös is, részeg is, még beszél is. Na mindegy. Egyszer úgyis meghalunk. A-ja! Az lesz csak a hepiend!
Csenge leszállt a buszról és hazaballagott. A Toldira nem emlékezett. Mikor a vacsoránál elmesélte a hajléktalant, apja nagyon mérges lett.
- Ki kéne irtani ezeket, mint a patkányokat! Ezt hallgassa a gyerek a buszon?
Evés után még átvették együtt a Toldit. Este, a jóéjtpuszi után Csenge megkérdezte az anyját:
- Nem lehet, hogy csak szomorú egyedül?
- Toldi?
- Nem, a részeg bácsi.
Anyja nagyot sóhajtott.
- De, lehet – felelte elgondolkodva. – De attól még nem kéne ilyen csúnyákat mondania.
A kislány nem látta többet a hajléktalant. Az a dallamos A-ja! még sokáig visszhangzott a fejében. Szerette azt képzelni, hogy a férfi tényleg talált valakit, aki szereti. A világért sem kívánta volna neki a hepiendet.

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.
 

Bódy Bence: Titok

gyere ide, hadd súgjak a füledbe titkot,
olyan titkot, ami nem az enyém, mégis tudom,
olyan titkot, aminek a gazdái halottak, s én is
az leszek egyszer. ezt a titkot majd te is a fülébe
súgod valakinek, rebegő, vagy büszkén nyíló szájak
fogják továbbadni. gyere ide hozzám, emléket adok,
ami nem az enyém, nem a tiéd, mégis mindkettőnké.
birtokodban lesznek a képek, a hangok, a szavak, amiket
én mástól hallottam, más hangon mondta, más szavakkal.
te az én hangomon fogod megjegyezni, az én szavaimmal,
de a jövendő őrző már a tiéddel fogja tudni. titkot súgok,
ne menj el, homályba vesző, poros, dohos titkot, ami álmatlan
éjszakákon eszedbe jut, ami felhős szerelmekkor kiránt,ami
ostoba viszályok közt menedék. titkot mondok neked, igaz
mesét, olyat, aminek a szereplői már meghaltak, s itt tapodsz
rajtuk, mert ha lenézel, ezalatt a halom alatt, vagy amott a
kövek közt, ott pihennek csontjaik, te pedig állsz fölöttük
tudatlanul, s csak sejteni tudod, hogy nem terméketlen talajon
lépdelsz, hanem őseid porán. gyere ide hozzám, mert nekem is
meg kell halnom, mint mindenkinek, s ha én elmegyek, neked
kell majd tudnod, amit én tudtam, a te szád fogja elrebegni, vagy
büszkén kimondani, a te szavaidtól lesz élő és valós, a te hangod lesz
majd, amin a mesét megjegyzik. hallgass ide, mert most elmondom,
ki vagy!