Hacsek Zsófia: Hiba a tervben

Hazafelé sétálok a sötétben. Meglátom a házat, odabent ég a villany. Égve hagytam volna? Nem, az üvegen kirajzolódik egy férfi sziluettje. Hát megtörtént, amire persze mindig volt esély, de azért reméltem, hogy sikerül majd elkerülnöm. Betörtek.

Nem megyek közel, nem akarom, hogy észrevegyen a betörő. Észrevétlenül átsurranok a szomszéd kiskertjén, akinek a házától még pont rálátni az enyémre, és bekopogok. Elnézést a zavarásért, ott lakom a szomszédban, és betörtek hozzám… Jaj, semmi gond, jöjjön csak be, mindjárt hívjuk a rendőrséget. Üljön le, nyugodjon meg, és maradjon itt, nehogy meglássák odakint.

Meg is jön a rendőr, villogó szirénákkal ügyködnek a háznál, de nem tudom, hogy mi történik. Azért ennek így semmi értelme, hogy nálam van a betörő, mégsem informálnak semmiről! A szomszédok se, a rendőrök se, senki. Egy idő után kimegyek, és csak odakint tudatosul bennem, hogy hiszen mondták, hogy meg ne lássanak… És ott áll előttem a betörő, tényleg, visszavonhatatlanul megláttuk egymást…
Ekkor ébredek fel. Ágyban fekszem, sötét van bent, alig világosodik kint, nem járt itt semmiféle betörő, a kiskertes szomszédok nem léteznek, nincs is kiskert ebben az utcában. Rettenetesen sajog a lábam. Mindig ez van, a rémálmok egy csomó adrenalint juttatnak oda, ez valami evolúciós maradvány lehet, hogy el tudjak futni az ellenség elől. Menetrendszerűen így szoktam felébredni a rémálmokból: a fejem, a szívem még tele van velük, a lábam meg kurvára fáj.
Milyen hülyeség, hogy itt fekszem, és azért fáj a lábam, mert az agyam azt akarja, hogy elfussak egy ellenség elől, aki maga is csak az agyamban létezik. Szegény materialisták hogy küszködnek, hogy minden transzcendens ideát visszavezessenek a mérhető, bizonyítható, felfogható anyagra. Aha, persze. Ennél még a szolipszistáknak is előbb tudok hinni, mert a franc tudja igazából, lehet, hogy ez a szoba ugyanúgy nem létezik, mint az álombeli betörő, és lehet, hogy az álombeli betörő is ugyanúgy létezik, mint ez a szoba.
Agy. Kussoljál már. MOST!
Visszaaludni nem tudok, hát beletörődve ránézek az órára. 06:04, és ki tudja, hány perc telhetett el már. Öt? Tíz? Húsz? Vagyis öt óra valamennyi volt, amikor felébredtem. A lábfájás közben elmúlt, álma válogatja, hogy mennyi idő kell neki. Olyan is volt már, hogy sose tudtam meg, mi volt maga az álom, de a lábfájás kedélyesen eligazított a maga módján, hogy hát ez, aranyom, valami rettenetes fos volt, inkább örülnél, hogy csak én vagyok itt, és másra nem emlékszel. Most viszont egészen szerencsésen sült el a dolog.
És persze mikor történne ez az egész, mint a hét egyetlen olyan estéje után, amikor már előre örültem, hogy na, most elmegyek aludni éjfélkor, és ha nyolckor csörög majd az óra, akkor elégedetten gondolok arra, hogy végre egyben aludtam nyolc órát, és még az alvásfázisfigyelő karkötő is meg fog dicsérni ezért.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Tamási Rebeka: Mainzi reggel

Szent Bilhildus kókadtan támasztja a pásztorbotját, lábainál a hívek nem dicsőítik, csak ásítoznak. Még hallatszódik a csatornafedelek alatt a víz csobogása. Az autók álmosan állnak a fehér csíkok között, a félig szívott csikkek boldogan lebegnek a pocsolyákban. A macskakövön megvillan a napsugár egy köpésben, a törött sörösüveg meg kábán fekszik egy hányásban. Az utak jólesően terpeszkednek a házak között, a közlekedési lámpák még fel sem ébredtek. A galambok álomittasan burukkolnak, szedegetik a döner-morzsákat. A kávézók székei egymás ölében alszanak, és a korán kelő pékségekből is csak lassan kúszik elő a kenyérillat. A szökőkút szobrai még mosolyogva köpik a vizet, a hűs permet csillogva rezeg a levegőben. A tetőcserepek között helyeslően bólogatnak a gazvirágok, a teraszokra kiültetett pálmák meg visszaintegetnek nekik. A halk szellő összekócolja a falakra nőtt borostyánt, rigók kukkantanak ki mögüle érdeklődve. Lukas, nem felejtünk – hirdeti egy graffiti, felette meg az emléktábla, hogy a zsidókat sem, akiket innen hurcoltak el. A házak boldogan ácsorognak a napfényben, és riadtan rázkódnak össze a villamos csilingelésére. A térre ömlik a harangzúgás, a dóm méltóságteljesen kongatja a hetet, Bonifác püspök is összeszedi magát és szoborrá merevedik. Nagy zajjal megjelenik a kukásautó, a munkások csendben sepregetnek, az árusok bontogatni kezdik a standokat, asztalra kerül a spárga, alma, rózsa. Közvetlenül a hetedik harangszó és a kukásautó érkezése közötti fülsüketítő csendben magához tér a reggel is.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Bódy Bence: Hajnal

falakon táncoló rettegés, remények

halnak meg a szőnyeg alá söpörve. itt

kezdődnek. mandzsettán vet szikrát

egy hűvös vasárnap hajnal. miért nincs

mindig hajnal? csak a szél suttog fájó

titkokat, és ki nem mondott valókat,

lélek se, ürességben pukedlizik a nap,

átadnak egy holnapot, és eltemetnek

minden tegnapot, az összest! gőzölgő

reggelivel várnak a fehér asztallapok,

jégkásából nyújtózkodik egy darab

a családi ezüstből, még a szépapám

is azzal kanalazta pirosló életét. hány

lépcsőn vezet az út a nappalba, hány

sort kell megtenni tollhegyként a földbe

lapulva? meddig tartanak a lerángatott

takarók és felvert párnák, miért sietnek

a szavak egyszeri szeretők módján és

hagynak ott üresen, kimondottan, de

rettegve, mert a falakon táncol a tegnap,

a tegnap tegnapja, minden leírt és le nem írt,

nyomdafestékes és tintával padlóra mázolt,

epés és májas, és tüdős, és velős és szíves

és szívtelen… meddig lehet még nyújtani

felnőtt lábunk? üvegek közt ledöntött, vöröslő,

függőleges tavak, édes álomban úszó mák,

és soha végig nem mondott imák.

csöndesség a hajnal, már neszel a táj,

de alszanak a madarak. meddig lehet

kitolni, meddig? egyszer fel kell kelni

az ágyból, és felmenni azon a lépcsőn.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Bódy Bence: A kocsma hőse

A kocsmaablakhoz tömörülten háromöles férfi csámcsogta hatodik kupa borát, miközben valami felvilágosult, lazán borostált arcú, betűretlen ingű sehonnai az okostelefonját cseszegette az egyik asztalnál. A háromöles kuruc férfiideál eközben gyomorhangon mormolt valami meglepően költői, összefüggéstelen, még a Dózsa-féle parasztlázadás korából fennmaradt kultikus szöveget. A pultnál ízléstelenül kisminkelt tehénalkatú nő unta magát két kapura. Három ember ment el az ajtó előtt. Sose jönnek be, csak elmennek, aztán negyven év múlva meghalnak. A háromöles felkelt és dolmánya szegélyével megtörülte orrát. Eztán a padlóra köpött. A nyikhaj megigazította undorítóan belőtt, zselés haját, és ijedtében összébb húzta magát. A derék ember nem bántotta, hiszen ő maga volt a megtestesült béke. Nagy pocakja békésen rengett, pihe-puha tokája finoman, fújtató módjára járt. A mesebeli királyfi odament a pulthoz.

- Ica mé’ nincs?

- Szabadnapja van.

E költői dialóg után hősünk megcsücsörítette halovány ajkát, aztán belerúgott a pultba. Szeméből a Mohács utáni gyász és düh minden apró fájdalmát ki lehetett olvasni, kezeiből kifutott a vér, a háromöles vitéz ökölbe szorultan toporgott a nő előtt.

- Bocsi, egy latte macchiatot kérek! – nézett föl a fénylapkából a srác.

- Hidegen, vagy melegen?

- Feláras?

- Nem… - vetette oda sértődötten a pultos.

Ekkor csinos, fiatal lány lépett be. Átölelték egymást a poharas kávéhoz szokott, bokáig érő nadrágszáras, modern néprajzi biodíszlettel, csók, puszi, miegymás, meg az elmaradhatatlan affektálás, lévén senki nem tanította meg őket szépen beszélni. Az óriás nagyot düngetett lábával.

- Ica mé’ nincs?

- Inkább kap még egy bort, csak maradjon csöndben... – sóhajtott a pultos.

A két fiatal, szerelmetes pillantásokkal fürkészte két telefon képernyőjét. Kac-kac, cicás kontent. Kac-kac, politikai mém. Kiciri-kacara-kec-kac-kec. Aligha lehetne kétség afelől, hogy emez két emberi teremtmény az est folyamán boldog véget ad a napnak, vagy ahogyan szokás e tájékon napságunkban mondogatni: happy endet. Eközben az óriás épp készült ráülni a kocsma macskájára, de az riadtan elmenekült. A behemót nagyot pödört dús, dohánytól sárga, bortól iszamós bajszán, s finom úrhoz illőn fordult ismét a pultoshoz:

- Ica mikó lesz?

- Holnapután.

- Férfija van! – dobbantott a hegyomlás.

- Mittomén. – vont vállat a nő.

- Szétcsapom! – helyezte lendületesen öklét a pultra.

- Itt nem.

- Széjjel csapom háromfelé!

- Kér még?

- Ingyé?

- Egy csókért. – mosolyodott el a nő.

- Pfúj! Inkább fizetek! – pattant föl az ember.

- Tán nem tetszem?

- Szegeden ilyent égettek 1698-ba’!

- Köcsög!

A nő sértetten nyomtatta a férfi számláját. Amaz erszényében kotorászott és előkeresett egy aranyforintot.

- Nesz’ némber! Ilyen csehóba se mék többet!

Az óriás kidübörgött a kocsmából, eloldozta lova kötőfékjét, felpattant rá, s már nyargalt is a végek felé. Micsoda férfi (!), mentében még elkaszált három matt részeg angolt a Dob utcában. A kocsmapultra támaszkodva pedig ott sírt az a kedves hölgy:

- Micsoda egy szexuális szimbólum! Férfiállat!

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.

Benesóczky László: Hajnal

Hajnal. Légszomj. Szobámban ébredek.
Mímelt hazugság, falon képkeret - de igazi fájdalom.
Hűség, hűtlenség - mind vállalom.
Lehetnék még én neked?
S az angyal, ki állt a karddal?

(Az óra visszaaltat.
Fuldokló-kék a hajnal.)

2019. 01. 10.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Hacsek Zsófia: A város tetején

Meglepően kevés dolog hiányzik a régi, nagyvárosi életemből. Ez nem azt jelenti, hogy maga Bécs ne hiányozna folyamatosan, de azt egyáltalán nem sajnálom, hogy Coventry nem egy császárváros-másolat, hanem olyan, amilyen.

Sem a magyarok, sem az osztrákok nem szokták érteni, amikor kisvárosként hivatkozom rá, hiszen papíron háromszázezres lakossága van. Ez volt az egyik első nagy különbség, amivel szembesültem: Bécsben az életemnek csak egy töredéke zajlott a Ringen belül. Hiszen ott volt a pezsgő élet a külső kerületekben, és ott volt a villamos, a metró és a busz is, hogy bárhová eljuthassak fél-egy órán belül. Itt viszont az életem jelentős része zajlik a Ring Roadon, a történelmi belváros köré épített autópálya-körgyűrűn belül. A buszok elvisznek ugyan a külvárosba, de sok értelme nincs odamenni, amennyiben nem ott lakom (és nem). Sok külvárosi egyébként utálja is ezeket a buszokat, mert az egyes külkerületek között nincs is rendes átjárás, csak a központ érintésével lehet eljutni akárhová, ami sokaknak óriási kerülő. Abba meg már ne is menjünk bele, hogy milyen menetrendek vannak, mind az időintervallumok, mind az azokon feltüntetett három-négy megálló (az ötvenből) tekintetében.

Meg hát Coventry nem aranyló császárváros. Valamikor volt ugyan főváros is, de a történelmi emlékezet nem pont ezt tartja számon. Ott van egyfelől a „to send someone to Coventry” mondás, ami azt jelenti, hogy akit ide küldenek, az ki van közösítve, mentális tömlöcbe zárva, kivégezve. Aztán ott van a német ige is, a „coventrieren”, ami meg azt jelenti, hogy a földdel tenni egyenlővé – ahogy a második világháborúban történt Coventryvel az egyik és Drezdával a másik oldalon. Coventry és Drezda indította el a testvérvárosi mozgalmat, és rendszeresen megemlékeznek arról, hogyan épült vissza mindkét tönkrebombázott város. Csakhogy amíg Drezdában nagyjából azt építették vissza, ami előtte is ott volt, addig Coventryből valami egészen bizarr betonvárost csináltak, hajmeresztő megoldásokkal és a mai napig fennálló bősz átalakítási kedvvel. Egy ismerős nemrég jegyezte meg, hogy amúgy a városvezetés már több épületet tüntetett el, mint annak idején a bombázás. Ja, és ha mindez nem lenne elég: ezt az egész környéket fekete országnak hívják, az évszázados szénbánya-tradíció miatt.

Boldog vagyok itt. Olyan munkahelyem van, ami sehol máshol nem lehetne, annyira kötődik a város hányattatott történelméhez. Nagyszerű közösségek vesznek körül, és imádom ezt az átjárhatóságot, hogy egy eseményen összefutok három különböző helyről ismert emberrel, vagy az ismerős házába egymás után érkező vendégekre úgy kurjantok rá, hogy „Jé, tegnap találkoztunk a koncerten!”, „Jé, pár hete meg tetszett szólítani az utcán!” (True story.) És tényleg, halálosan komolyan mondom, hogy nem hiányzik a nagyvárosi életérzés.

Illetve egy apróság azért igen.

Bécsben a NIG nevű egyetemi épület volt a második otthonom, amelynek a legfelső emeletén remek menza van. Tavasszal és nyáron ki lehetett ülni a tetőteraszra, és ebéd közben rálátni a város nagy részére: hogy magaslik ki az AKH, a különféle templomok, az Uno City, a Duna-menti tornyok, hogy zöldellnek a parkok és a Prater. Coventryben ennek az elemeit csak morzsánként tudom összeszedegetni. Itt is van menza, ahol ebédelni szoktam, de annak nincs tetőterasza. Vannak magas egyetemi épületek, amelyekről szép a kilátás, de ezek olyan karoknak, szakoknak adnak otthont, amelyekhez nem tartozom, így nemigen járok arra. Egyszer felcipeltem két kollégát a Hub nevű diák-főhadiszállás munkaidőben nyitva álló tetőteraszára, hogy ott biztos milyen jól lehet kávézni meg dolgozni, de rá kellett jönnöm, hogy nincsenek is rendes asztalok, csak támlátlan padok, egyébként meg a kilátás sem túl nagy szám.

Szóval néha előtört belőlem ez a furcsa érzés, hogy milyen jó lenne most felülni valahová egy itallal, egy tál étellel vagy egy könyvvel, és egy magaslatról lenézni a városra.

Namármost a minap éppen a Greyfriars Walk mellett sétáltam el. A Greyfriars Walk számomra a város egyik legijesztőbb eleme, pedig amúgy egy hangulatos átjáró-sétálóutca lehetne, ha kicsit kipofoznák. De esténként, amikor a boltok már bezártak és amúgy is sötét van, nem szívesen lépek be egy keskeny, rosszul megvilágított, fedett utcába – és egyébként nappal is csak egy fokkal jobb. Szóval eleve nem is szándékoztam besétálni ide, viszont észrevettem valamit, ami korábban nem tűnt fel: hogy a sétálóutca bejárata mellett van egy lépcső, és valahová fölfelé vezet. Tetején nyitott ajtó.

Hirtelen ötlettől vezérelve felsétáltam.

Kitalálhatjátok, mit találtam: egy töküres parkolót. A szürke egyetlen árnyalata, rajta néhány fehér csík, amely mutatja, hogy merre menjenek, álljanak az autók. Beton beton hátán. Körbejártam, nézelődtem, melyik környékbeli épület hogy néz ki ebből a szögből. Valahogy minden más volt, mint lentebbről, távolabbról, közelebbről, ahogyan már megszoktam őket. Minden épület új arcát vette fel: az IKEA, a kupolás vásárcsarnok, a különféle templomok, tornyok és égbenyúló lakóházak, még a Greyfriars parkocska is, meg a háttérben a távolabbi parkok.

És ekkor elképzeltem, hogy valakinek titokzatosan a fülébe súgom: „Gyere velem!”, kézen fogom, és magammal húzom ide. Hová megyünk? Majd meglátod. Odafent megkérdezi, hogy mi a fenéért jöttünk fel ide, hát nincs itt semmi, én pedig a háta mögé állva, a válla felett kinyújtott kézzel mutogatom neki, mennyi mindent lehet innen látni. Amit persze amúgy is látunk, de mégis. Nem így.

Elsétálok a parkoló egyik végéig, felhágok a peremre, lenézek. Nabasszus, ott szoktam sétálni szinte minden nap. Milyen kicsi innen a boltok ajtaja, milyen fura látni az emberek feje búbját, amint elgyalogolnak alattam, meg a hajléktalanokat a szokásos fekvőhelyükön, és elképzelni magamat, hogy festhetek felülnézetből, amikor odalent megyek. Ha nem csupán ez a három dimenziónk lenne, plusz az egyetlen idősík, akkor most állhatnék itt úgy is, hogy közben magamat nézem, amint lent sétálok tegnap. Vagy sétálnék úgy, hogy holnap fentről nézem magamat. Legközelebb majd integetek, ki tudja, mi van a mi unalmas dimenzióinkon és idősíkjainkon túl.

És mi van azon a fán túl? Hát a parkolóház. Nabasszus, hát amellett lakom. Milyen messzinek tűnik innen az otthonom, pedig csak pár perc séta. Coventryben gyakran csodálkozom rá, hogy valójában milyen messze esnek egymástól azok az épületek, amelyek a fejemben egymás mellett, pár másodpercnyi sétára vannak. Bécsben soha nem éreztem ilyet, ott mindig minden közel volt. Viszont Budapesten igen. Amikor egyszer a Várban a kilátóból ránéztem a Blahára és az Oktogonra, amelyek között naponta sétáltam végig, és leesett az állam, mekkora a távolság közöttük. Oké, torzított a perspektíva a Várból, de akkor is.

Szóval ott álltam a parkoló közepén, és néztem, hogy miképpen kapcsolódik össze más parkolókkal, mert van ám ilyen parkolója a bevásárlóközpontnak, a csarnoknak, a mindenféle egyéb boltoknak, tulajdonképpen az egész labirintusszerű úthálózatnak, amely elvezet a város főterére, fákkal, galambszarral és a régi városfal emlékével szegélyezve. Van itt obeliszk, szökőkút, emitt Peeping Tom kukkol (aki megleste a meztelen Lady Godivát és megvakult), amott szocreál jellegű domborművek a falon. És mindennek a belvároson belüli belvárosnak van egy második szintje is. Mintha egy várfalon állnék. Vagy mintha létezne még a régi városfal, amelynek a szürke peremére könyökölve lenéznék a domíniumra. Vagy mintha egy emberméretű pókhálón egy magasabb szálba kapaszkodnék (nem a keresztespók kerek hálójára gondolok, hanem a házi zugpókéra, ami olyan, mint egy kis palota). Vagy egy nyüzsgő hangyabolyt vagy méhkaptárat néznék úgy felülről, hogy magam is hangya vagy méh vagyok.

Egy fantasyvilágban én lennék a varázsló, aki a kezében tartja az eseményeket, és akinek a tudta nélkül semmi sem történik itt. Tulajdonképpen ebbéli minőségben írtam bele magam abba a „regénybe”, amit kilencévesen írtam. Ha az a girbegurba gyerekbetűkkel teleírt kék füzet egy idegen kezébe kerülne, azt látná, hogy nemhogy rendes cselekmény sincs, de a mondatok sem kapcsolódnak egymáshoz. Én viszont emlékszem az egész világra, ahol ébren és álmomban jártam, és amit pont ezzel az összevisszasággal, egymás hegyére-hátára dobált részletekkel őriztem meg a mostani énemnek, és vele együtt azt a környezetet, amelyben akkor éltem, a házat, a kertet, a kisállatokat, a családi viszonyokat, amelyek ma már nincsenek, és a könyveket, amelyek körülvettek.

Az én világom, ahol ébren és álmomban jártam, egy mesebeli birodalom volt egy felhőn, közepén egy gondosan védett várral, amelyet erős – bár nem áthatolhatatlan – falak vettek körül. Semmi olyasmi, aminek akár minimális köze lett volna a házhoz, a kerthez, a biztonságos kislányéletemhez, amelyet akkor éltem.

És talán azért vagyok ilyen boldog ebben a csúf, rossz emlékű betonvárosban, a szénporos fekete ország közepén, mert megtaláltam a mesebeli birodalmamat a gondosan védett várral, amelynek a fentebbi szintjéről éppen kihajolok, és amelyet körbeölel egy városfal? Lehet, hogy ez az én igazi fellegváram, ahová a végső kétségbeesés pillanatában érkeztem, miután hosszas tagadás után el kellett fogadnom, hogy a csodaszép, ragyogó császárvárosban most éppen nincs jövőm?

Tényleg nem tudom, miért van rám ilyen hatással egy ronda betonbunker teteje. Biztos begolyóztam már a kisvárosi ingerszegénységtől, és összevissza csapong az agyam. Szóljatok rám, ha hülyeségeket hordtam össze.

Még csak annyit, hogy Coventry jelképe a főnix, és a város tetején állva akár azt is el tudom hinni, hogy egy madár feltámadjon a saját hamvaiból, kicsit megrázza magát, eligazgassa a tollait, aztán felszegje a fejét, és szárnyat bontson. Fel a felhők közé, a csillagok közé, ahol nincs határ.

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.

Ajánlott zene: