Hacsek Zsófia: Karácsonyi haibun

Tavaly, amikor még sehol sem volt a járvány, december 24-én este tizenegy után végigsétáltam a templomba vezető úton a félhomályban, amelybe csak az utcai lámpák vittek egy kis sárga fényt. Metszően hideg volt, mindenkinek látszott a lehelete a plébánia előtti parkban, ahogy lassan gyülekeztek, lépdeltek befelé az emberek, töltötték fel a sorokat. Mint minden évben, a templom aprócska kórusa karácsonyi dalokkal várta a gyülekezőket, ezt hallgattuk némán és magunkba fordulva, mígnem pontban éjfélkor elkezdődött a mise. Ám ekkor valami megzavarta a gyülekezet nyugalmát. Három sorral mögöttem egy részeg férfi ült, aki folyamatosan és hangosan beszélt maga elé. Éppúgy beleszólt a pap köszöntőjébe, mint a csendbe, majd az imákba, a dalokba is. A körülöttem ülők egy ideig eltűrték, de aztán egyre többen fordultak hátra, volt, aki dühös suttogással kommentálta mindezt, és egyre többekkel néztünk össze. Talán húsz perc után a részeg magától kiment, visszaállt a várt és megszokott nyugalom. Nekem pedig ez a haiku formálódott a fejemben:

nagyobb szüksége

van neki Istenre, mint

nekem a csendre?

 

 

Tamási Rebeka: Mainzi este

A kukák tele hassal támasztják a sötét sikátor falát. Csillog az aszfalt a ferdén ráeső fényben, játékosan pöttyöződnek rajta az elköpdösött rágógumik. A lámpák ezüstös gömbjei lebegnek az utcák fölött. Az utolsó táskák is elhagyták az üzleteket, a próbababák meredten néznek utánuk. Az ékszerek kihívóan ragyognak a rácsok mögött. A dóm büszkén terpeszkedik a téren, sötét tornyában égőnarancs fény hirdeti Isten dicsőségét. A kovácsoltvas kerítés mögött tévedésből már rózsaszínbe borultak a mandulafák, de a macskakövek közt a moha még nem mert kivirágozni. A tér kávézóiban nyugodtan unatkoznak a kései vendégek. A Rajna partján kutyák sétáltatják gazdiáikat. A sötét padokon szerelmesek üldögélnek, végigsimít rajtuk az enyhe tavaszi szellő. A túlpart fényei lassan úsznak el az árral. A híd még tartja magát. Az utakon egy-két álmos autó bolyong, halkan húznak el az alvó házak mellett. A fogyó hold a felhőkbe takarózik, a fák vágyakozva nyújtóznak felé. Csak az esthajnalcsillag könyörül meg rajtam; rám kacsint, amíg a járdán lábujjhegyen ugróiskolázom.

 

 

 

Bódy Bence: Zebrafényben

fénybe kéne állnod, s úgy maradni,

mert nincs arra szó, hogy szeretlek.

fájni kezd minden távolodó lépés,

sikátor lesz a világ, elbújnak a csillagok,

holdfényt takar a sok gomoly gondolat.

elrabolt órák, napok, évek, és életek

suttognak. el kell menni. ha veled,

ha nem. délelőtt felmegyek, estével

ott leszek. hogy mondjam, hogy hiányzol?

nincsenek szavaim, elfelejtettem. csak

azt, ki vagy te nekem. velem. nélkülem.

átballagni a túloldalra, végigdudált zebrán.

egyszer eljössz, és sáfrányt szedünk a cserfák

árnyékában. vajon bálvány vagy te nekem?

ne menj el, mert elás az idő a cserfák alá!

hogy mondjam el, hogy fáj az idő? elmulasztott

kép vagyunk egymás falán, és nem értem

miért üvölt a ma, miért hagy el az emlék,

és merre vagy, mikor nem találsz?