A következő címkéjű bejegyzések mutatása: temetés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: temetés. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. augusztus 25., vasárnap

Tamási Rebeka: Mind rohadt

Az almák megpöttyösödtek. Nem sokkal korábban még pirosan fénylettek a kamrában, most meg barnásfekete pöttyökkel, ráncosan ültek egymáson. Olivér csalódott volt; vágyott a finom almákra, még azt is szerette, ahogy herseg az almahús a foga alatt. Kiszólt a kamrából:
- Az összes rohadt alma összeszottyosodott!
Kelletlenül odament hozzá a barátnője:
- Megnézem.
Megnézte. Nagy műgonddal forgatta az almákat vékony ujjai között. Ahogy az utolsót is bágyadtan visszaejtette a ládába, Olivérre nézett.
- Mind rohadt – jelentette ki tárgyilagosan.
A délelőtt fennmaradó részében Olivér felváltva szidta a multikat és a piaci árusokat, akik két nap alatt megrohadó almákat árulnak. A barátnője csak szemrehányóan szuszogott, csinálta a légzőgyakorlatokat a youtube-ról. Aztán meditált. Aztán meglátott egy porcicát a fénycsíkos parkettán.
Sosem tudtak teljesen besötétíteni, rossz volt a redőny. Azért megtettek minden tőlük telhetőt. Olivér eleinte utálta a nappali sötétséget, de később igazat adott a barátnőjének. A redőnyök mögötti félhomályban ülve jobban tudtak dolgozni, nem csábította őket a fény. Olivér már nem akart a parkba járni a haverokkal, vagy sörözni a strandra. A bevásárlást is házhoz kérték, mint a vacsorát. Az ikeás lámpa csak az asztalon lévő könyveket, jegyzetfüzeteket világította meg, enyhítve a számítógép kékesfehér derengését.
A porcicának mennie kellett. Olivér bénultan bámulta, ahogy a barátnője elszántan kitakarította a lakást. Az egészet. Redőnyök fel, függönyök szét, Olivért szinte letaglózta a szobákba betörő fény. A porszívó zaja szétverte a gondolatait. A fény szilánkosan fúródott a szemébe. Percek múlva döbbent rá, hogy azok a szürke foltok nem a szeme előtt lebegnek, hanem tényleg a falon terpeszkednek. Ott előtte növekedtek egyre arcátlanabbul. Olivér a konyhába menekült, ahol a titkos banános zabkekszet egy fémdobozban tárolták arra az esetre, ha nem bírják ki valami édesség nélkül. Olivér most nem bírta ki, a mosogató csapja meg részvéttelenül csöpögött tovább. A zabkekszen kivirágzott a penész.
- Mi az isten van itt? – szűrte át a fogain, mint a rostos narancslevet.
- Rend! – toppant mellé a barátnője.
Tisztaság volt újra. Meg sötét. Erőszakosan elterpeszkedő nyugalom.
A nagypapa halálára egyikük sem számított. Olivér százfajta vigasztaló mondatot is végigpróbált, fölöslegesen. A barátnőjét nem kellett vigasztalni:
- Végül is szép élete volt a Papinak. Konzerválta a cigi meg a pia.
Azért mégiscsak hazautazott a családjához, hogy segítsen a temetési előkészületekben. Olivér hosszúnak tűnő évek után egyedül találta magát. A lakásban túl meleg volt. Túl sötét. Túl nagy volt a csend, és túl kicsi a hely. Folyton a bútorokba ütközött, a szőnyegek meg kicsúsztak a lába alól. A tányérok kiugrottak a kezéből mosogatás közben, a gáz alig akart meggyulladni. A joghurtok megsavanyodtak, a paradicsom megfagyott a hűtőben. Az előre csomagolt boldog tanyasi csirke boldog tanyasi combja pedig olyan fenyegető bűzt árasztott, hogy Olivér nem mert hozzányúlni.
A sarki török étteremben húzta meg magát, ragacsos asztalaival az lett a törzshelye. Egyik este vacsora után hazafelé menet előtte sétált egy ember, hirdetőtáblával a hasán meg a hátán: „Sámson, az erők tudója”. A napszítta ábrák egy lakás alaprajzát mutatták, különféle színes nyilakkal meg pontokkal.
Olivér leszólította a ráncos, szakállas, zöld szemű férfit, kérdezte, hogyan érheti el Sámsont.
- Máris elérted – hangzott a felelet.
Másnap Olivér nem kis lelkifurdalással nyitott neki ajtót. A barátnője mélyen megvetette az ilyesféle áltudományos ezoterikus humbugot. Sámson elfintorodva lépett az előszobába.
- Csoda, hogy élsz! – köszöntötte Olivért.
- Igen, tudom. Az élet egy nagy csoda meg minden, de engem ezek a foltok érdekelnek.
- Nem az élet a csoda. Az élet az élet, de az csoda, hogy te még élsz. Itt…-nézett körbe az erők tudója. – Szóval foltok, hm?
Kopott sporttáskájából indián álomfogókat vett elő, és a hálószoba falára akasztotta őket.
- Fényt! – parancsolta, mire Olivér gyorsan felhúzta a redőnyöket.
Sámson az ablakokra cérnára fűzött kristályokat ragasztott, ákombákom rajzokat meg madártollakat terített szét a szőnyegen, majd hol hümmögve, hol fájdalmasan nyögve bejárta a lakás minden zugát. Hirtelen a táskájához rohant, színes ásványköveket bányászott elő belőle, majd a nappali közepén kirakosgatta őket.
- Nem jó, nem jó!
Aztán felpattant, összekapkodta a holmiját, és az ajtóból még visszaszólt Olivérnek:
- El innen. Menj el innen! Ne várd meg, amíg visszatér.
Az óradíját sem fogadta el, Olivér elképedve bámulta a kezében lévő ötezrest. Esküdni mert volna rá, hogy mikor elővette, még nem volt szakadt.
Másnap a barátnője után utazott. A temetés rendben lezajlott. A barátnője nem sírt, csak unott arccal nézte az embereket maga körül. Olivért eltompította az ismerős nyugalom. Barátai már nem voltak. A családja az idő múlásával pont ilyen jelentéktelenné válva fog kihalni mellőle. Míg a gyásznép gyöngyözve izzadt, ő jólesően megborzongott. A temetés végén ők is a friss hantra tették az időközben elhervadt csokrukat. Olivér álmosan ballagott a barátnője mellett a vonatállomás felé, és nem vette észre, hogy a fejük felett egy szürke felhő úszik, lassan szemetelve rájuk az esőt.
- Hiányoztál – karolta át Olivért a barátnője este az ágyban.
- Te is nekem – válaszolta lemondóan Olivér.
A sötétben elhervadtak a paplan hímzett virágai, és Olivér félálomban még érezte, hogy a falakról az arcára kúsztak a szürke foltok.

2019. július 22., hétfő

Tamási Rebeka: Minek sírsz?

Laura sosem volt még temetésen. Kicsit irigykedett Katára, a legjobb barátnőjére, akinek előző évben halt meg a nagymamája, és elvitték a temetésre, pedig csak hét éves volt. Laura hiába kérdezgette, alig emlékezett valamire, már mondtam, felelte mindig nyúzottan, sírtam, aztán jött egy csomó idegen, megsimogatták a fejem, aput vigasztalták, aztán meg anya lefektetett aludni a nagyi régi házában.

Amikor megtudták, hogy Ervin bácsi meghalt, a szülei megkérdezték Laurát, hogy szeretne-e velük menni a temetésre. Korán kell kelni, hosszú nap lesz, de már nagylány vagy, magyarázta az anyja, eljöhetsz. Laura legszívesebben ugrándozott volna örömében, de csak bólintott. Végre megtudja, milyen egy temetés! Ervin bácsi ki volt nekünk, kérdezte, de anyja nem válaszolt. Vagyis, annyit, hogy hosszú történet.

A kocsiban nem hallgattak zenét, és vagy két órán keresztül utaztak. Laura el is szundított. Anyja ingerült suttogása ébresztette fel. Minek hívtak egyáltalán, minek csődítik ide az egész rokonságot, gyerek voltam, mikor utoljára láttam, morgolódott a férjének, aki egykedvűen vezetett tovább. Sokan lesznek, kérdezte, csak hogy fenntartsa az érdeklődés látszatát. Persze, mert a Rózsika mindenkit odahívott, ezért ideutazni, senki se szerette, egy vén barom volt. Laura fél füllel próbálta kibogozni a beszélgetésből, hogy akkor ki is volt az Ervin bácsi, aztán feladta. Annyit mindenesetre megértett, hogy Ervin bácsi anyja rokona volt, meg egy vén barom.

A temető egy napos domboldalban volt. Laura egy árnyékos ligetre számított. Megdöbbent a koporsó nagyságán, és amíg sorban álltak, hogy szentelt vízzel hintsék meg, Laura elhűlve bámulta a ravatal elé fektetett óriási koszorúkat. Ők egy csokrot hoztak, „Nyugodjék békében” felirattal. Anyja mereven hintett a koporsó felé a szenteltvízzel, majd gyorsan egy árnyékos helyet keresett. Laura a fenyő árnyékából nézte a többi öreget. Úgy tűnt neki, Ervin bácsit csak öregek gyászolják, de hát végül is, ő is jó öreg volt, nyolcvanhét éves. Laura elképzelni se tudta, hogy valaki ilyen sokáig éljen. És ahogy a nejlonzoknis nénik gyér haját, a csoszogó, piros arcú bácsik görbe hátát nézte, eldöntötte, hogy nem is akar sokáig élni. Tényleg alig sírtak.


Mikor felcsendült a pap vezetésével az ének, Laura érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Nem értette a szöveget („földi pályám véget ért”, „kegyelmedbe jut lelkem”, „az Úr az én pásztorom”), de egyszer csak potyogni kezdtek a könnyei. Néha a pap után kellett mondani valamit, amit anyja jól tudott, apja késve motyogott, Laura viszont nem szólt semmit. Aztán meghallotta, hogy néhány néni szívet tépően rezgő vékony hangon énekelni kezd, és akkor minden elromlott. Laura érezte, hogy a könnyei átveszik fölötte az uralmat, és már nem csak potyogtak, hanem valósággal ömlöttek a szeméből. Anyja figyelmeztetően szorította meg a kezét, apja egy zsebkendőt adott neki. De Laura addigra már hüppögött.

Csendben imádkozva kísérjük a szeretett elhunytat végső nyughelyéhez, szólította fel a gyászolókat az atya, és mind elindultak a temető másik végéhez, ahol már készen várt a félkész sír, hogy eltemethessék a halottat. Laura próbált csendesen sírni, de nem igazán sikerült neki. Anyja egyre mogorvábban lépkedett mellette, ne sírj már, súgta oda neki, de Laurának ettől még jobban kellett sírnia. A négy férfi óvatosan eresztette le a koporsót a földbe, és Laurát kirázta a hideg, ahogy meghallotta a föld koppanását a fán. Olyan hangosan zokogott fel, hogy az előttük álló sorokból hátrafordultak néhányan, de Laura már nem tudott nem sírni. Zokogott, hangosan, hüppögve, ahogyan a gyerekek szoktak. Anyja gyengédnek álcázott határozott mozdulattal arrébb húzta, mi van veled, nem is ismerted, minek sírsz, förmedt rá. Nem tudom, zokogta bele anyja blézerébe Laura, nem tudom.

Benesóczky László: Látlelet a paradicsomból

Kis csoportunkat hatéves fennállása alkalmából Isten éltesse sokáig! A versem közlése előtt egy szemelvényt is hoznék ide Adorno Derűs-e a ...