Bódy Bence: Várnai úton

zöld színben pompázik a nap alatti rét,

három virág egy gyökérzetből, a fényben

fürdőznek. képzelt asztal körül négyen

három kenyeret esznek. kocsikerék nyikorog,

valahol egy tetőcserép feljajong. lefújják

fedeleink az égi szelek. várnai útról a remény

siet. szemekkel ölelt tájon az átfutó fuvallat,

megröpteti a kémények mögé tűzött álmokat.

sietős kocsin a sebek fájdalma. nem vér az, ami

csorog, könnyek. felsebzett lelkek minden göröngyön

megemelkednek. zöld mezőn a három szár, egy nap

süt le, mégis mindenkinek jut belőle. megfürdünk, mi

szelek üvöltés előtt. törött kenyéren a hangyák. széthordják.

várnai útról a fej még hátratekint, hogy a lemenő naptól

egy halálra-éjre búcsút vegyen. reggel felkel az újjászületés.

római kövek, bolgár romok, várnai úton a múlt kísért.

zöld pamacsokon pihen az álmodó lélek. sírni is a szelek

tanítottak, három virág rád nevet, négyen kenyérrel kínálnak.

hogy messziről jövünk-e? hisz itt vagyunk

 

 

Bódy Bence: Emléktelenül

mint egy vegzált brokkoli, zöld kabátban hajolni el,

sárgálló villamos tapodja mánkat, de pirosan csilingel

az óévek ritkásra eresztett redőnyének mohos emléke.

eldobnak egy gombot, és nem varrják fel, pedig újra,

minden évben ott lesz, süllyed, sikkad, elmállik, ugyanott.

varázsdobozban látott elmosódásokba vetett hitet vallunk,

s mégis, a tisztán láthatatlan nagyság előtt leborulni nem tudunk?

álmos légyottok pillazuhanását bámuló faliórák konganak,

mert nincs szerelem minden lehúzott redőny mögött,

és a halál árnyéka sem vetül csak rideg éjeken. felfogják

esőcskéit az égnek, valami korhadó favályú szálkái közt.

csizmatalpra ragadt fecni, összetépett képeslapok, fájó

sorokban fürösztött pennavég. nem én vagyok az, aki először

mondja ki, és nem én vagyok az, aki utolszor írja le. hiába

visz el a jelen, ha semmi másból nem állsz, csak múltból!

Bódy Bence: Hajnal

falakon táncoló rettegés, remények

halnak meg a szőnyeg alá söpörve. itt

kezdődnek. mandzsettán vet szikrát

egy hűvös vasárnap hajnal. miért nincs

mindig hajnal? csak a szél suttog fájó

titkokat, és ki nem mondott valókat,

lélek se, ürességben pukedlizik a nap,

átadnak egy holnapot, és eltemetnek

minden tegnapot, az összest! gőzölgő

reggelivel várnak a fehér asztallapok,

jégkásából nyújtózkodik egy darab

a családi ezüstből, még a szépapám

is azzal kanalazta pirosló életét. hány

lépcsőn vezet az út a nappalba, hány

sort kell megtenni tollhegyként a földbe

lapulva? meddig tartanak a lerángatott

takarók és felvert párnák, miért sietnek

a szavak egyszeri szeretők módján és

hagynak ott üresen, kimondottan, de

rettegve, mert a falakon táncol a tegnap,

a tegnap tegnapja, minden leírt és le nem írt,

nyomdafestékes és tintával padlóra mázolt,

epés és májas, és tüdős, és velős és szíves

és szívtelen… meddig lehet még nyújtani

felnőtt lábunk? üvegek közt ledöntött, vöröslő,

függőleges tavak, édes álomban úszó mák,

és soha végig nem mondott imák.

csöndesség a hajnal, már neszel a táj,

de alszanak a madarak. meddig lehet

kitolni, meddig? egyszer fel kell kelni

az ágyból, és felmenni azon a lépcsőn.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.