Tamási Rebeka: Mainzi reggel

Szent Bilhildus kókadtan támasztja a pásztorbotját, lábainál a hívek nem dicsőítik, csak ásítoznak. Még hallatszódik a csatornafedelek alatt a víz csobogása. Az autók álmosan állnak a fehér csíkok között, a félig szívott csikkek boldogan lebegnek a pocsolyákban. A macskakövön megvillan a napsugár egy köpésben, a törött sörösüveg meg kábán fekszik egy hányásban. Az utak jólesően terpeszkednek a házak között, a közlekedési lámpák még fel sem ébredtek. A galambok álomittasan burukkolnak, szedegetik a döner-morzsákat. A kávézók székei egymás ölében alszanak, és a korán kelő pékségekből is csak lassan kúszik elő a kenyérillat. A szökőkút szobrai még mosolyogva köpik a vizet, a hűs permet csillogva rezeg a levegőben. A tetőcserepek között helyeslően bólogatnak a gazvirágok, a teraszokra kiültetett pálmák meg visszaintegetnek nekik. A halk szellő összekócolja a falakra nőtt borostyánt, rigók kukkantanak ki mögüle érdeklődve. Lukas, nem felejtünk – hirdeti egy graffiti, felette meg az emléktábla, hogy a zsidókat sem, akiket innen hurcoltak el. A házak boldogan ácsorognak a napfényben, és riadtan rázkódnak össze a villamos csilingelésére. A térre ömlik a harangzúgás, a dóm méltóságteljesen kongatja a hetet, Bonifác püspök is összeszedi magát és szoborrá merevedik. Nagy zajjal megjelenik a kukásautó, a munkások csendben sepregetnek, az árusok bontogatni kezdik a standokat, asztalra kerül a spárga, alma, rózsa. Közvetlenül a hetedik harangszó és a kukásautó érkezése közötti fülsüketítő csendben magához tér a reggel is.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.

Bódy Bence: Hajnal

falakon táncoló rettegés, remények

halnak meg a szőnyeg alá söpörve. itt

kezdődnek. mandzsettán vet szikrát

egy hűvös vasárnap hajnal. miért nincs

mindig hajnal? csak a szél suttog fájó

titkokat, és ki nem mondott valókat,

lélek se, ürességben pukedlizik a nap,

átadnak egy holnapot, és eltemetnek

minden tegnapot, az összest! gőzölgő

reggelivel várnak a fehér asztallapok,

jégkásából nyújtózkodik egy darab

a családi ezüstből, még a szépapám

is azzal kanalazta pirosló életét. hány

lépcsőn vezet az út a nappalba, hány

sort kell megtenni tollhegyként a földbe

lapulva? meddig tartanak a lerángatott

takarók és felvert párnák, miért sietnek

a szavak egyszeri szeretők módján és

hagynak ott üresen, kimondottan, de

rettegve, mert a falakon táncol a tegnap,

a tegnap tegnapja, minden leírt és le nem írt,

nyomdafestékes és tintával padlóra mázolt,

epés és májas, és tüdős, és velős és szíves

és szívtelen… meddig lehet még nyújtani

felnőtt lábunk? üvegek közt ledöntött, vöröslő,

függőleges tavak, édes álomban úszó mák,

és soha végig nem mondott imák.

csöndesség a hajnal, már neszel a táj,

de alszanak a madarak. meddig lehet

kitolni, meddig? egyszer fel kell kelni

az ágyból, és felmenni azon a lépcsőn.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.