Bódy Bence: Várnai úton

zöld színben pompázik a nap alatti rét,

három virág egy gyökérzetből, a fényben

fürdőznek. képzelt asztal körül négyen

három kenyeret esznek. kocsikerék nyikorog,

valahol egy tetőcserép feljajong. lefújják

fedeleink az égi szelek. várnai útról a remény

siet. szemekkel ölelt tájon az átfutó fuvallat,

megröpteti a kémények mögé tűzött álmokat.

sietős kocsin a sebek fájdalma. nem vér az, ami

csorog, könnyek. felsebzett lelkek minden göröngyön

megemelkednek. zöld mezőn a három szár, egy nap

süt le, mégis mindenkinek jut belőle. megfürdünk, mi

szelek üvöltés előtt. törött kenyéren a hangyák. széthordják.

várnai útról a fej még hátratekint, hogy a lemenő naptól

egy halálra-éjre búcsút vegyen. reggel felkel az újjászületés.

római kövek, bolgár romok, várnai úton a múlt kísért.

zöld pamacsokon pihen az álmodó lélek. sírni is a szelek

tanítottak, három virág rád nevet, négyen kenyérrel kínálnak.

hogy messziről jövünk-e? hisz itt vagyunk

 

 

Tamási Rebeka: Tiszta

Graz, pályaudvar, női WC. A megöregedett, harmincas nő furcsa mosollyal bámulja magát a tükörben és magyaráz. Nem értem, mit mond. Nem tudom, nekem mondja-e. A torz beszéd, meg a sírásba bugyborékoló nevetés akár magyar is lehet. 

A nő oldalán kis flitteres táska. A mosdó szélére tesz egy nejlonzacskót, annak a tetejére meg a tigriscsíkos plüssel bevont bilincset. Teljesen kinyitja a csapot, és amíg zubog a víz, a szappanadagolóhoz hajol. Nyomja a szappant a tenyerére. Addig pacsál, hogy a habos víz majdnem túlcsordul a mosdókagyló peremén. Senki se mer rászólni. 

Sorra kerülök. Még a fülkében is hallom, ahogy játszva csapkodja a vizet. Mikor kijövök, szótlanul melléállok. Mossuk kezeinket.

Bódy Bence: Maradás

kékbe zártak a harmatnyelvű világok, azt mondják,

csak felállok és kisétálok. lerepül a gép a festményről,

de maradni kell, ha ölnek, akkor is. déltájt sülnek ki a

velős gondolatok, derékba tört küllőkön bukdácsol egy

tükör, és a szekrények azt harsogják, maradjál. bezárnak

és elásnak, mint egy időkapszulát, hogy a bizonytalan

végítéletkor elővegyenek, mint valami újbarbár stafétát.

velem ne. árnyékokkal festik az utcakőre az éhezés és nyomor

jajszavát, s egy kitépett infúzió szaladása rikoltja az egeknek:

maradjál! földet túrni két kezeddel, és előásod anyáid és apáid,

törött kezedben véső, hát lábad törted volna, hogy maradjál!

égnek a reményteli álmok a sarki giroszosnál, felperzseltetett

gyermekkorokban kutatva nézni a megvett salátát. hát most jobb?