Bódy Bence: Jövőkép

elvetélt gyermek a tartás,

beárazott húsok az emberek,

amott meg épp máglyát raknak,

ami bevilágítja az összeérő házak

mennyboltját. eltakartuk az eget

függőleges betonkoporsóinkkal,

s most sírunk, mert nincs napunk,

éjjel van, csakis éjjel, kések metszette

sebek hegednek a testeken. lassan

már a születés is főbűnné emelkedik,

de azért élni kell. hová? meddig? miért?

belenyúl a gyertyalángba, felhólyagosodik

az ujj, lefoszlik a bőr, felszakadt, bűzlő,

égett seb. de hová tették a lelkeket? kútba

talán, vagy szemetesbe? valaki szétverte fejét

az egyik betonfalban. ő eddig bírta. csak egy

vértócsa terjeng körötte, ez volt éltetője, de

hol van a lelke? amott valaki kötéllel ugrik már

a szabadságba, más pedig a folyónak megy.

déltájban harangoznak. minek örülünk, hisz

siratni kéne, elsiratni lelkeinket, mert pokolra

jutunk mi mind, emberek, s az örök megsemmisülés

igazságossága fog ölébe zárni, de az is csak azért,

mert az Isten kegyelmes. van, aki magának tépi ki

gerincét, van, akinek más, de szép lassan féreg lesz

itt mindenki. felzabáltatunk, megsüttetünk, és a végtelen

emészt el sötét bendőjében.

Bódy Bence: Maradás

kékbe zártak a harmatnyelvű világok, azt mondják,

csak felállok és kisétálok. lerepül a gép a festményről,

de maradni kell, ha ölnek, akkor is. déltájt sülnek ki a

velős gondolatok, derékba tört küllőkön bukdácsol egy

tükör, és a szekrények azt harsogják, maradjál. bezárnak

és elásnak, mint egy időkapszulát, hogy a bizonytalan

végítéletkor elővegyenek, mint valami újbarbár stafétát.

velem ne. árnyékokkal festik az utcakőre az éhezés és nyomor

jajszavát, s egy kitépett infúzió szaladása rikoltja az egeknek:

maradjál! földet túrni két kezeddel, és előásod anyáid és apáid,

törött kezedben véső, hát lábad törted volna, hogy maradjál!

égnek a reményteli álmok a sarki giroszosnál, felperzseltetett

gyermekkorokban kutatva nézni a megvett salátát. hát most jobb?