Bódy Bence: Szebeni emlék

sárga bogyóiba öltözve hallgat a sövény zöldje,
öreges, pipafüstszagú gondolatok törnek a
magányos emberre a padláslépcső unott fokain,
lassan nyikordulnak el a percek a kopott falak között,
dohos a levegő, emberi életek dohszagát forgatja a szél,
sosem múló szerelmek lőporfüstös vérfoltjait kerülgeti
a magába fordult halottkém. gombjai, akár a
sárga bogyók kavarognak fekete, zsírpecsétes felöltőjén.
csak egy takaró, meg füstszag. a toronyóra most
üti el az életet, még a villamos is megáll előtte.
a falak szövetébe ágyazva megrezdülnek a kalapos
árnyak, összesúgnak a kinyíló ajtó körül, nézik a
sárga bogyókat a halottkémen, nézik a szerelem
okozatát, s a nyitott szemeket, amik azt kérdezik:
miért tettem meg? már nem jár villamos az utcában,
nem égnek gázlámpák a fotóműterem előtt, csak
egy magányos árnyalak áll az 55-ös ház helyén, képet
szorongat a kezében, kigombolt zubbonyának gombjaiból
sárga bogyók lettek egy sövényen, pipafüstös gondolatait
kiszellőztette egy betonszagú évszázad. az őszi szél könyörtelen
vallatótiszt, megcibálja a házak hallgató ablakait, feltépi az
utcakövek közt rejtőző sebeket, megrázza a némaságot fogadó fákat,
és átüvölt a néptelen utcákon. van úgy, hogy a nyikorgást már
nem lehet kibírni, a percek magányos toppanásait, az érintetlen
takarót mellettünk, a néma reggelik protokolláris közönyét, a lefelé
fordított kép sírását, a ki nem mondott valót, az annyit szeretett nő
szobában kavargó illatát, de már az is csak emlék, s nézni a gyermeket,
akibe belehalt. minden reggel arra ébredni, hogy nincs tovább, hogy nincs
értelme végiggombolni a zubbony zöldjét, hogy nincs miért fölvenni a
fekete babmérőt, hogy zavaró a derékra kötött kard, hogy üres a lakás,
úgy menni végig a kialudt gázlámpák között minden nap. azóta betonba és
vérbe fulladt egy évszázad, és csak a sárga bogyók azok, amik
minden évben újra és újra megjelennek a zöld sövényen, rézgombok
egy magányos ember felelőtlen zubbonyán. az emlékek már csak törött
üvegnegatívok egy boldog párról és négy gyermekről, szemsarokból
lehullott könnycseppek a felszedett fapadló elégetett deszkái között
egy anyáról és egy apáról, akik túl fiatalok voltak ahhoz, hogy letakarják
őket. a szerelem illata bódító, mámoros felhő, de füstös és véres az utóíze,
és valahogy mindig egy fehér lepelben végződik.