Bódy Bene: Naptánc a sorok között

elmentél a taxival, és otthagytál engem

kétséggel a nyelvemen. megláthatom-e

valaha is a napfényt? sötétbe nézni, víznek

morajló tükrébe, s a gőzben elkapni egy arcot,

sosem volt, meredekké torzult homlokán végig

a szántás. megláthatom-e? vagy kard adassék kezembe?

taxid elhagyott, pocsolyák fordított világától környezve,

amik egyre csak azt harsogták: neked is. bábok vagyunk,

elesünk olykor, csetlünk-botlunk, szeretünk, és csalunk,

és beszélünk, és hazudunk. ember. sár? a napot hogyan

is láthatnánk mi meg, ha még a bárányt is megsütjük?

 

 

Bódy Bence: Zebrafényben

fénybe kéne állnod, s úgy maradni,

mert nincs arra szó, hogy szeretlek.

fájni kezd minden távolodó lépés,

sikátor lesz a világ, elbújnak a csillagok,

holdfényt takar a sok gomoly gondolat.

elrabolt órák, napok, évek, és életek

suttognak. el kell menni. ha veled,

ha nem. délelőtt felmegyek, estével

ott leszek. hogy mondjam, hogy hiányzol?

nincsenek szavaim, elfelejtettem. csak

azt, ki vagy te nekem. velem. nélkülem.

átballagni a túloldalra, végigdudált zebrán.

egyszer eljössz, és sáfrányt szedünk a cserfák

árnyékában. vajon bálvány vagy te nekem?

ne menj el, mert elás az idő a cserfák alá!

hogy mondjam el, hogy fáj az idő? elmulasztott

kép vagyunk egymás falán, és nem értem

miért üvölt a ma, miért hagy el az emlék,

és merre vagy, mikor nem találsz? 

 

 

Tamási Rebeka: Tiszta

Graz, pályaudvar, női WC. A megöregedett, harmincas nő furcsa mosollyal bámulja magát a tükörben és magyaráz. Nem értem, mit mond. Nem tudom, nekem mondja-e. A torz beszéd, meg a sírásba bugyborékoló nevetés akár magyar is lehet. 

A nő oldalán kis flitteres táska. A mosdó szélére tesz egy nejlonzacskót, annak a tetejére meg a tigriscsíkos plüssel bevont bilincset. Teljesen kinyitja a csapot, és amíg zubog a víz, a szappanadagolóhoz hajol. Nyomja a szappant a tenyerére. Addig pacsál, hogy a habos víz majdnem túlcsordul a mosdókagyló peremén. Senki se mer rászólni. 

Sorra kerülök. Még a fülkében is hallom, ahogy játszva csapkodja a vizet. Mikor kijövök, szótlanul melléállok. Mossuk kezeinket.

Bódy Bence: Emléktelenül

mint egy vegzált brokkoli, zöld kabátban hajolni el,

sárgálló villamos tapodja mánkat, de pirosan csilingel

az óévek ritkásra eresztett redőnyének mohos emléke.

eldobnak egy gombot, és nem varrják fel, pedig újra,

minden évben ott lesz, süllyed, sikkad, elmállik, ugyanott.

varázsdobozban látott elmosódásokba vetett hitet vallunk,

s mégis, a tisztán láthatatlan nagyság előtt leborulni nem tudunk?

álmos légyottok pillazuhanását bámuló faliórák konganak,

mert nincs szerelem minden lehúzott redőny mögött,

és a halál árnyéka sem vetül csak rideg éjeken. felfogják

esőcskéit az égnek, valami korhadó favályú szálkái közt.

csizmatalpra ragadt fecni, összetépett képeslapok, fájó

sorokban fürösztött pennavég. nem én vagyok az, aki először

mondja ki, és nem én vagyok az, aki utolszor írja le. hiába

visz el a jelen, ha semmi másból nem állsz, csak múltból!

Bódy Bence: Kirándulás kofferrel

A vonat ablakán kosz éktelenkedett, ujjacskák zsírfoltjai álltak össze egyetlen hatalmas pacává, s kint a táj úgy suhant, akár az élet suhan el fölöttünk, halandó testek fölött. Újságom semmi jót nem írt. Változás van. Mindig csak a változás. Ha vissza is lehetne lépni az előréből hátra, de nem lehet. Amit már megléptél, azt meglépted, s nem mehetsz vissza egyet, se nem kettőt. Onnan kell folytatni. Változik a golyóbison az elmúlás minden napja. A bőröndöm műbőr, utazó, ’70-es évekbeli, a címkén apám neve. Engem is hívnak úgy. Minket úgy hívnak.

Beült mellém egy nő, egy lány. Felálltam, kihúztam magam és köszöntem neki románul, ő meglepődött, visszaköszönt. Leültem olvasni az agyonkoptatott ülésre. A csizmám nézte, talán meg is rémült, pedig nincs oka rá. Nem akartam beszélgetni. Nem is mertem, a végén még azt hinné, akarok valamit. Nem akarok én semmit, csak élni és meghalni. Csikorgott a fék, nem nagyon, épphogy csak hallottam. Ketten egy toposzban, egymással szemben.

Néztem a betűket, de nem olvastam, merev volt a két szemem, üveges, tudtam, hogy figyel. Elbóbiskoltam. Az állomás kicsi volt, nem fővonal, a lány már leszállt, vagy kupét váltott, mindenesetre egyedül voltam ott, ahová igyekeztem. Bőrönd le, kabát fel, kilép, ajtó kinyit, lekászálódik. Üres. Na, ja. Késő délután, kóbor kutyák barna és zsemleszínű foltokkal. Vártam volna, hogy valaki. Nem divat. Mindegy. Elindultam az állomásépület felé, ekkor kinyílt az ajtó és ott állt ő.

A bajusza szép volt, egyenes, ősz, puha és selymes már látásra is. Örültem, hogy feketében jött, csizmája szebb volt és fényesebb az enyémnél. Tehát mégis jött valaki. Köszönni akartam, de rájöttem, ismerem, vagy inkább ő ismer engem. Nem köszöntem, csak megálltam, letettem a kofferom, néztük egymást. Intett, mutatta, hogy kinn áll a kocsi, hallottam a lovakat, a kocsis bizonyosan díszben volt, de nem láttam, csak éreztem a rézpitykéi illatát.

A lány rázott fel. Jegyellenőrzés. Felébredtem, s azt hittem, álmodom. Megkérdeztem a kalauztól, hová ment a szépapám, de az csak a jegyet akarta. Elment és elvitte a jegyemből a vonalkód egy darabját, kilukasztotta az okos kis masinájával, ma már így van.

Útitársam láthatta, hogy nem vagyok jól, megkérdezte, mi bánt. Azt feleltem, semmi, és hazudtam. Azt hazudtam, hogy jól vagyok, hogy minden rendben van, hogy le sem szálltam a vonatról, nem is várt senki sem, mert én csak gyűjteni megyek. Küküllőmenti prikulicsokról, mert megkérdezte. Nevetett és elkezdett velem magyarul beszélni. Feltekintettem rá, bambultam ki a fejemből, bámultam őt, ő pedig meg sem moccant, visszabámult. Elsírtam magam és földre dobtam a könyvemet. Együtt szálltunk le. Kint esett. Nem várt senki sem, nem állt ott a fekete hintó, nem éreztem a rézpitykék illatát és nem simogattam tekintetemmel a szépapám bajszát. A peronon nem volt más rajtunk kívül. Akarva, akaratlan, elindultunk, a kalapom vizes lett, ő pedig nem akart elmenni. Bármerre, de nem akart. Jött velem. Vagy én mentem vele? Átmentünk az épületen, kiértünk a városszélre, lenéztem a sárba, a kerék-, és patkónyomok mellett pedig ott mélyedt egy csizma helye.

Hacsek Zsófia: A város tetején

Meglepően kevés dolog hiányzik a régi, nagyvárosi életemből. Ez nem azt jelenti, hogy maga Bécs ne hiányozna folyamatosan, de azt egyáltalán nem sajnálom, hogy Coventry nem egy császárváros-másolat, hanem olyan, amilyen.

Sem a magyarok, sem az osztrákok nem szokták érteni, amikor kisvárosként hivatkozom rá, hiszen papíron háromszázezres lakossága van. Ez volt az egyik első nagy különbség, amivel szembesültem: Bécsben az életemnek csak egy töredéke zajlott a Ringen belül. Hiszen ott volt a pezsgő élet a külső kerületekben, és ott volt a villamos, a metró és a busz is, hogy bárhová eljuthassak fél-egy órán belül. Itt viszont az életem jelentős része zajlik a Ring Roadon, a történelmi belváros köré épített autópálya-körgyűrűn belül. A buszok elvisznek ugyan a külvárosba, de sok értelme nincs odamenni, amennyiben nem ott lakom (és nem). Sok külvárosi egyébként utálja is ezeket a buszokat, mert az egyes külkerületek között nincs is rendes átjárás, csak a központ érintésével lehet eljutni akárhová, ami sokaknak óriási kerülő. Abba meg már ne is menjünk bele, hogy milyen menetrendek vannak, mind az időintervallumok, mind az azokon feltüntetett három-négy megálló (az ötvenből) tekintetében.

Meg hát Coventry nem aranyló császárváros. Valamikor volt ugyan főváros is, de a történelmi emlékezet nem pont ezt tartja számon. Ott van egyfelől a „to send someone to Coventry” mondás, ami azt jelenti, hogy akit ide küldenek, az ki van közösítve, mentális tömlöcbe zárva, kivégezve. Aztán ott van a német ige is, a „coventrieren”, ami meg azt jelenti, hogy a földdel tenni egyenlővé – ahogy a második világháborúban történt Coventryvel az egyik és Drezdával a másik oldalon. Coventry és Drezda indította el a testvérvárosi mozgalmat, és rendszeresen megemlékeznek arról, hogyan épült vissza mindkét tönkrebombázott város. Csakhogy amíg Drezdában nagyjából azt építették vissza, ami előtte is ott volt, addig Coventryből valami egészen bizarr betonvárost csináltak, hajmeresztő megoldásokkal és a mai napig fennálló bősz átalakítási kedvvel. Egy ismerős nemrég jegyezte meg, hogy amúgy a városvezetés már több épületet tüntetett el, mint annak idején a bombázás. Ja, és ha mindez nem lenne elég: ezt az egész környéket fekete országnak hívják, az évszázados szénbánya-tradíció miatt.

Boldog vagyok itt. Olyan munkahelyem van, ami sehol máshol nem lehetne, annyira kötődik a város hányattatott történelméhez. Nagyszerű közösségek vesznek körül, és imádom ezt az átjárhatóságot, hogy egy eseményen összefutok három különböző helyről ismert emberrel, vagy az ismerős házába egymás után érkező vendégekre úgy kurjantok rá, hogy „Jé, tegnap találkoztunk a koncerten!”, „Jé, pár hete meg tetszett szólítani az utcán!” (True story.) És tényleg, halálosan komolyan mondom, hogy nem hiányzik a nagyvárosi életérzés.

Illetve egy apróság azért igen.

Bécsben a NIG nevű egyetemi épület volt a második otthonom, amelynek a legfelső emeletén remek menza van. Tavasszal és nyáron ki lehetett ülni a tetőteraszra, és ebéd közben rálátni a város nagy részére: hogy magaslik ki az AKH, a különféle templomok, az Uno City, a Duna-menti tornyok, hogy zöldellnek a parkok és a Prater. Coventryben ennek az elemeit csak morzsánként tudom összeszedegetni. Itt is van menza, ahol ebédelni szoktam, de annak nincs tetőterasza. Vannak magas egyetemi épületek, amelyekről szép a kilátás, de ezek olyan karoknak, szakoknak adnak otthont, amelyekhez nem tartozom, így nemigen járok arra. Egyszer felcipeltem két kollégát a Hub nevű diák-főhadiszállás munkaidőben nyitva álló tetőteraszára, hogy ott biztos milyen jól lehet kávézni meg dolgozni, de rá kellett jönnöm, hogy nincsenek is rendes asztalok, csak támlátlan padok, egyébként meg a kilátás sem túl nagy szám.

Szóval néha előtört belőlem ez a furcsa érzés, hogy milyen jó lenne most felülni valahová egy itallal, egy tál étellel vagy egy könyvvel, és egy magaslatról lenézni a városra.

Namármost a minap éppen a Greyfriars Walk mellett sétáltam el. A Greyfriars Walk számomra a város egyik legijesztőbb eleme, pedig amúgy egy hangulatos átjáró-sétálóutca lehetne, ha kicsit kipofoznák. De esténként, amikor a boltok már bezártak és amúgy is sötét van, nem szívesen lépek be egy keskeny, rosszul megvilágított, fedett utcába – és egyébként nappal is csak egy fokkal jobb. Szóval eleve nem is szándékoztam besétálni ide, viszont észrevettem valamit, ami korábban nem tűnt fel: hogy a sétálóutca bejárata mellett van egy lépcső, és valahová fölfelé vezet. Tetején nyitott ajtó.

Hirtelen ötlettől vezérelve felsétáltam.

Kitalálhatjátok, mit találtam: egy töküres parkolót. A szürke egyetlen árnyalata, rajta néhány fehér csík, amely mutatja, hogy merre menjenek, álljanak az autók. Beton beton hátán. Körbejártam, nézelődtem, melyik környékbeli épület hogy néz ki ebből a szögből. Valahogy minden más volt, mint lentebbről, távolabbról, közelebbről, ahogyan már megszoktam őket. Minden épület új arcát vette fel: az IKEA, a kupolás vásárcsarnok, a különféle templomok, tornyok és égbenyúló lakóházak, még a Greyfriars parkocska is, meg a háttérben a távolabbi parkok.

És ekkor elképzeltem, hogy valakinek titokzatosan a fülébe súgom: „Gyere velem!”, kézen fogom, és magammal húzom ide. Hová megyünk? Majd meglátod. Odafent megkérdezi, hogy mi a fenéért jöttünk fel ide, hát nincs itt semmi, én pedig a háta mögé állva, a válla felett kinyújtott kézzel mutogatom neki, mennyi mindent lehet innen látni. Amit persze amúgy is látunk, de mégis. Nem így.

Elsétálok a parkoló egyik végéig, felhágok a peremre, lenézek. Nabasszus, ott szoktam sétálni szinte minden nap. Milyen kicsi innen a boltok ajtaja, milyen fura látni az emberek feje búbját, amint elgyalogolnak alattam, meg a hajléktalanokat a szokásos fekvőhelyükön, és elképzelni magamat, hogy festhetek felülnézetből, amikor odalent megyek. Ha nem csupán ez a három dimenziónk lenne, plusz az egyetlen idősík, akkor most állhatnék itt úgy is, hogy közben magamat nézem, amint lent sétálok tegnap. Vagy sétálnék úgy, hogy holnap fentről nézem magamat. Legközelebb majd integetek, ki tudja, mi van a mi unalmas dimenzióinkon és idősíkjainkon túl.

És mi van azon a fán túl? Hát a parkolóház. Nabasszus, hát amellett lakom. Milyen messzinek tűnik innen az otthonom, pedig csak pár perc séta. Coventryben gyakran csodálkozom rá, hogy valójában milyen messze esnek egymástól azok az épületek, amelyek a fejemben egymás mellett, pár másodpercnyi sétára vannak. Bécsben soha nem éreztem ilyet, ott mindig minden közel volt. Viszont Budapesten igen. Amikor egyszer a Várban a kilátóból ránéztem a Blahára és az Oktogonra, amelyek között naponta sétáltam végig, és leesett az állam, mekkora a távolság közöttük. Oké, torzított a perspektíva a Várból, de akkor is.

Szóval ott álltam a parkoló közepén, és néztem, hogy miképpen kapcsolódik össze más parkolókkal, mert van ám ilyen parkolója a bevásárlóközpontnak, a csarnoknak, a mindenféle egyéb boltoknak, tulajdonképpen az egész labirintusszerű úthálózatnak, amely elvezet a város főterére, fákkal, galambszarral és a régi városfal emlékével szegélyezve. Van itt obeliszk, szökőkút, emitt Peeping Tom kukkol (aki megleste a meztelen Lady Godivát és megvakult), amott szocreál jellegű domborművek a falon. És mindennek a belvároson belüli belvárosnak van egy második szintje is. Mintha egy várfalon állnék. Vagy mintha létezne még a régi városfal, amelynek a szürke peremére könyökölve lenéznék a domíniumra. Vagy mintha egy emberméretű pókhálón egy magasabb szálba kapaszkodnék (nem a keresztespók kerek hálójára gondolok, hanem a házi zugpókéra, ami olyan, mint egy kis palota). Vagy egy nyüzsgő hangyabolyt vagy méhkaptárat néznék úgy felülről, hogy magam is hangya vagy méh vagyok.

Egy fantasyvilágban én lennék a varázsló, aki a kezében tartja az eseményeket, és akinek a tudta nélkül semmi sem történik itt. Tulajdonképpen ebbéli minőségben írtam bele magam abba a „regénybe”, amit kilencévesen írtam. Ha az a girbegurba gyerekbetűkkel teleírt kék füzet egy idegen kezébe kerülne, azt látná, hogy nemhogy rendes cselekmény sincs, de a mondatok sem kapcsolódnak egymáshoz. Én viszont emlékszem az egész világra, ahol ébren és álmomban jártam, és amit pont ezzel az összevisszasággal, egymás hegyére-hátára dobált részletekkel őriztem meg a mostani énemnek, és vele együtt azt a környezetet, amelyben akkor éltem, a házat, a kertet, a kisállatokat, a családi viszonyokat, amelyek ma már nincsenek, és a könyveket, amelyek körülvettek.

Az én világom, ahol ébren és álmomban jártam, egy mesebeli birodalom volt egy felhőn, közepén egy gondosan védett várral, amelyet erős – bár nem áthatolhatatlan – falak vettek körül. Semmi olyasmi, aminek akár minimális köze lett volna a házhoz, a kerthez, a biztonságos kislányéletemhez, amelyet akkor éltem.

És talán azért vagyok ilyen boldog ebben a csúf, rossz emlékű betonvárosban, a szénporos fekete ország közepén, mert megtaláltam a mesebeli birodalmamat a gondosan védett várral, amelynek a fentebbi szintjéről éppen kihajolok, és amelyet körbeölel egy városfal? Lehet, hogy ez az én igazi fellegváram, ahová a végső kétségbeesés pillanatában érkeztem, miután hosszas tagadás után el kellett fogadnom, hogy a csodaszép, ragyogó császárvárosban most éppen nincs jövőm?

Tényleg nem tudom, miért van rám ilyen hatással egy ronda betonbunker teteje. Biztos begolyóztam már a kisvárosi ingerszegénységtől, és összevissza csapong az agyam. Szóljatok rám, ha hülyeségeket hordtam össze.

Még csak annyit, hogy Coventry jelképe a főnix, és a város tetején állva akár azt is el tudom hinni, hogy egy madár feltámadjon a saját hamvaiból, kicsit megrázza magát, eligazgassa a tollait, aztán felszegje a fejét, és szárnyat bontson. Fel a felhők közé, a csillagok közé, ahol nincs határ.

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.

Ajánlott zene: