Tamási Rebeka: Mind rohadt

Az almák megpöttyösödtek. Nem sokkal korábban még pirosan fénylettek a kamrában, most meg barnásfekete pöttyökkel, ráncosan ültek egymáson. Olivér csalódott volt; vágyott a finom almákra, még azt is szerette, ahogy herseg az almahús a foga alatt. Kiszólt a kamrából:

- Az összes rohadt alma összeszottyosodott!

Kelletlenül odament hozzá a barátnője:

- Megnézem.

Megnézte. Nagy műgonddal forgatta az almákat vékony ujjai között. Ahogy az utolsót is bágyadtan visszaejtette a ládába, Olivérre nézett.

- Mind rohadt – jelentette ki tárgyilagosan.

A délelőtt fennmaradó részében Olivér felváltva szidta a multikat és a piaci árusokat, akik két nap alatt megrohadó almákat árulnak. A barátnője csak szemrehányóan szuszogott, csinálta a légzőgyakorlatokat a youtube-ról. Aztán meditált. Aztán meglátott egy porcicát a fénycsíkos parkettán.

Sosem tudtak teljesen besötétíteni, rossz volt a redőny. Azért megtettek minden tőlük telhetőt. Olivér eleinte utálta a nappali sötétséget, de később igazat adott a barátnőjének. A redőnyök mögötti félhomályban ülve jobban tudtak dolgozni, nem csábította őket a fény. Olivér már nem akart a parkba járni a haverokkal, vagy sörözni a strandra. A bevásárlást is házhoz kérték, mint a vacsorát. Az ikeás lámpa csak az asztalon lévő könyveket, jegyzetfüzeteket világította meg, enyhítve a számítógép kékesfehér derengését.

A porcicának mennie kellett. Olivér bénultan bámulta, ahogy a barátnője elszántan kitakarította a lakást. Az egészet. Redőnyök fel, függönyök szét, Olivért szinte letaglózta a szobákba betörő fény. A porszívó zaja szétverte a gondolatait. A fény szilánkosan fúródott a szemébe. Percek múlva döbbent rá, hogy azok a szürke foltok nem a szeme előtt lebegnek, hanem tényleg a falon terpeszkednek. Ott előtte növekedtek egyre arcátlanabbul. Olivér a konyhába menekült, ahol a titkos banános zabkekszet egy fémdobozban tárolták arra az esetre, ha nem bírják ki valami édesség nélkül. Olivér most nem bírta ki, a mosogató csapja meg részvéttelenül csöpögött tovább. A zabkekszen kivirágzott a penész.

- Mi az isten van itt? – szűrte át a fogain, mint a rostos narancslevet.

- Rend! – toppant mellé a barátnője.

Tisztaság volt újra. Meg sötét. Erőszakosan elterpeszkedő nyugalom.

A nagypapa halálára egyikük sem számított. Olivér százfajta vigasztaló mondatot is végigpróbált, fölöslegesen. A barátnőjét nem kellett vigasztalni:

- Végül is szép élete volt a Papinak. Konzerválta a cigi meg a pia.

Azért mégiscsak hazautazott a családjához, hogy segítsen a temetési előkészületekben. Olivér hosszúnak tűnő évek után egyedül találta magát. A lakásban túl meleg volt. Túl sötét. Túl nagy volt a csend, és túl kicsi a hely. Folyton a bútorokba ütközött, a szőnyegek meg kicsúsztak a lába alól. A tányérok kiugrottak a kezéből mosogatás közben, a gáz alig akart meggyulladni. A joghurtok megsavanyodtak, a paradicsom megfagyott a hűtőben. Az előre csomagolt boldog tanyasi csirke boldog tanyasi combja pedig olyan fenyegető bűzt árasztott, hogy Olivér nem mert hozzányúlni.

A sarki török étteremben húzta meg magát, ragacsos asztalaival az lett a törzshelye. Egyik este vacsora után hazafelé menet előtte sétált egy ember, hirdetőtáblával a hasán meg a hátán: „Sámson, az erők tudója”. A napszítta ábrák egy lakás alaprajzát mutatták, különféle színes nyilakkal meg pontokkal.

Olivér leszólította a ráncos, szakállas, zöld szemű férfit, kérdezte, hogyan érheti el Sámsont.

- Máris elérted – hangzott a felelet.

Másnap Olivér nem kis lelkifurdalással nyitott neki ajtót. A barátnője mélyen megvetette az ilyesféle áltudományos ezoterikus humbugot. Sámson elfintorodva lépett az előszobába.

- Csoda, hogy élsz! – köszöntötte Olivért.

- Igen, tudom. Az élet egy nagy csoda meg minden, de engem ezek a foltok érdekelnek.

- Nem az élet a csoda. Az élet az élet, de az csoda, hogy te még élsz. Itt…-nézett körbe az erők tudója. – Szóval foltok, hm?

Kopott sporttáskájából indián álomfogókat vett elő, és a hálószoba falára akasztotta őket.

- Fényt! – parancsolta, mire Olivér gyorsan felhúzta a redőnyöket.

Sámson az ablakokra cérnára fűzött kristályokat ragasztott, ákombákom rajzokat meg madártollakat terített szét a szőnyegen, majd hol hümmögve, hol fájdalmasan nyögve bejárta a lakás minden zugát. Hirtelen a táskájához rohant, színes ásványköveket bányászott elő belőle, majd a nappali közepén kirakosgatta őket.

- Nem jó, nem jó!

Aztán felpattant, összekapkodta a holmiját, és az ajtóból még visszaszólt Olivérnek:

- El innen. Menj el innen! Ne várd meg, amíg visszatér.

Az óradíját sem fogadta el, Olivér elképedve bámulta a kezében lévő ötezrest. Esküdni mert volna rá, hogy mikor elővette, még nem volt szakadt.

Másnap a barátnője után utazott. A temetés rendben lezajlott. A barátnője nem sírt, csak unott arccal nézte az embereket maga körül. Olivért eltompította az ismerős nyugalom. Barátai már nem voltak. A családja az idő múlásával pont ilyen jelentéktelenné válva fog kihalni mellőle. Míg a gyásznép gyöngyözve izzadt, ő jólesően megborzongott. A temetés végén ők is a friss hantra tették az időközben elhervadt csokrukat. Olivér álmosan ballagott a barátnője mellett a vonatállomás felé, és nem vette észre, hogy a fejük felett egy szürke felhő úszik, lassan szemetelve rájuk az esőt.

- Hiányoztál – karolta át Olivért a barátnője este az ágyban.

- Te is nekem – válaszolta lemondóan Olivér.

A sötétben elhervadtak a paplan hímzett virágai, és Olivér félálomban még érezte, hogy a falakról az arcára kúsztak a szürke foltok.

Tamási Rebeka: Hepiend

- Jó kis pina, az kell nekem!
Csenge felnézett az olvasókönyvéből. A férfi nem hozzá beszélt, hanem a busz egész utazóközönségéhez.
- Igen, igen. Megelégszek én valami öreglánnyal is, csak gazdag legyen. Legalább nyolcvan éves. Szép háza legyen neki, amit rám hagy. A-ja! Rám bizony!

A kislány próbált visszatalálni a Toldihoz. Körülötte néhányan méltatlankodni kezdtek. A férfi folytatta:
- A helyeteket se adjátok át nekem, pedig öreg vagyok én is. Ezért jó nekem az öreg pina is. Ácsoroghatok itt egész nap, a kanyarban meg repülök. Büdös vagyok, mi? Úhú, meg részeg is, a-ja!
- Fogja már be! – kiáltott rá egy zakós öregúr.
A melegben olvadozó ideges anyukák összeszorított szájjal bámultak ki az ablakon, és megmarkolták a babakocsijukat. A tinik zenét hallgattak. A részeg nem hagyta magát:
- Nincs nekem evvel bajom, megérdemlem. Aki részeg, az is marad, a-ja! Fogjam be, fogjam be, minek? Mert nem tetszik, amit mondok? Kinek nem tetszik, amit mondok? – kiáltott fel.
A buszban sértett csend.
- Majd kilenc, tíz emberöltő régiségben – mantrázta magában Csenge. Nem tudta, mi az az emberöltő. Megint felpillantott a könyvből. A részeg férfi egy idős hölgynek magyarázott, aki részvéttel hallgatta.
- Látja hölgyem, le se ültem, hogy magának legyen hely, mert részeg is vagyok meg büdös is, de azért a tisztesség nem halt ki belőlem. Tudja, éppen valami jó kis pinát keresek magamnak. Az lenne a legjobb, ha találnák valami öregasszonyt, júj de szeretném! A-ja! Aztán meghalna, mint annak a rendje, én meg megkapnám a pénzét neki. Magának van pénze?
A nőt olyan váratlanul érte a kérdés, hogy nem volt ideje felháborodni.
- Manapság kinek van? – kérdezett vissza, aztán feleszmélt és sértődötten az újságjába temetkezett.
A férfi beszélgetőpartner híján megint mindenkihez szólt.
-A-ja! Hát már senkinek sincsen pénze? Mi lesz velem? Már öt éve, hogy az utcán élek. A-ja. Maradok, elvagyok, csak gondoltam, megkérdezem mégiscsak. De itt rám se néznek. Jól teszik. Büdös is, részeg is, még beszél is. Na mindegy. Egyszer úgyis meghalunk. A-ja! Az lesz csak a hepiend!
Csenge leszállt a buszról és hazaballagott. A Toldira nem emlékezett. Mikor a vacsoránál elmesélte a hajléktalant, apja nagyon mérges lett.
- Ki kéne irtani ezeket, mint a patkányokat! Ezt hallgassa a gyerek a buszon?
Evés után még átvették együtt a Toldit. Este, a jóéjtpuszi után Csenge megkérdezte az anyját:
- Nem lehet, hogy csak szomorú egyedül?
- Toldi?
- Nem, a részeg bácsi.
Anyja nagyot sóhajtott.
- De, lehet – felelte elgondolkodva. – De attól még nem kéne ilyen csúnyákat mondania.
A kislány nem látta többet a hajléktalant. Az a dallamos A-ja! még sokáig visszhangzott a fejében. Szerette azt képzelni, hogy a férfi tényleg talált valakit, aki szereti. A világért sem kívánta volna neki a hepiendet.

Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.