A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szembesítés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szembesítés. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. július 27., hétfő

Bódy Bence: Jövőkép

elvetélt gyermek a tartás,
beárazott húsok az emberek,
amott meg épp máglyát raknak,
ami bevilágítja az összeérő házak
mennyboltját. eltakartuk az eget
függőleges betonkoporsóinkkal,
s most sírunk, mert nincs napunk,
éjjel van, csakis éjjel, kések metszette
sebek hegednek a testeken. lassan
már a születés is főbűnné emelkedik,
de azért élni kell. hová? meddig? miért?
belenyúl a gyertyalángba, felhólyagosodik
az ujj, lefoszlik a bőr, felszakadt, bűzlő,
égett seb. de hová tették a lelkeket? kútba
talán, vagy szemetesbe? valaki szétverte fejét
az egyik betonfalban. ő eddig bírta. csak egy
vértócsa terjeng körötte, ez volt éltetője, de
hol van a lelke? amott valaki kötéllel ugrik már
a szabadságba, más pedig a folyónak megy.
déltájban harangoznak. minek örülünk, hisz
siratni kéne, elsiratni lelkeinket, mert pokolra
jutunk mi mind, emberek, s az örök megsemmisülés
igazságossága fog ölébe zárni, de az is csak azért,
mert az Isten kegyelmes. van, aki magának tépi ki
gerincét, van, akinek más, de szép lassan féreg lesz
itt mindenki. felzabáltatunk, megsüttetünk, és a végtelen
emészt el sötét bendőjében.

2019. szeptember 29., vasárnap

Rebeka Tamási: Belohnung


Ennek a novellának az eredeti, magyar verzióját megtalálhatjátok a Felszabtér blogon. Tamási Rebeka írását Hacsek Zsófia fordította németre.

Diese Kurzgeschichte wurde zum ersten Mal auf dem Blog Felszabtér auf Ungarisch veröffentlicht. Geschrieben von Rebeka Tamási, ins Deutsche übersetzt von Zsófia Hacsek.

****

Als Mária Gaál verstarb, war das für ihre Schwiegersöhne eine Art Erleichterung.
- Endlich hat die Inquisitorin den Löffel abgegeben.
- Aufgefahren ins Himmelreich.
Mária Gaál, die auch für ihre Enkel Oma Mária war, da der Name der Gottesmutter keine Kosenamen haben soll, brach eines Tages in ihrem Garten zusammen. Sie wurde ins Krankenhaus geliefert und kehrte nie mehr nach Hause zurück. Ihre Töchter organisierten alles mit traurigem Pflichtgefühl, und bald lag Márias Körper unter dem Kreuz, das sie in ihrem ganzen Leben so tief respektiert hatte. Bei der Agape nach der Trauerfeier wagte niemand auszusprechen, dass das “Vergehen” der Tante Mária eigentlich für alle besser sei.
Auch die Tote hätte sich damit abgefunden, da Mária Gaál total begeistert von ihrem eigenen Tod war. Endlich kommt die lang ersehnte Belohnung nach einem Leben voller Quälereien! Sie hoffte heimlich sogar, dass sie von Engeln abgeholt werden wird, die der ganzen Welt mit Wundern zeigen, was für eine heilige Frau sie war.
In der Wahrheit passierte jedoch nichts Besonderes. Nach ihrem Tod spazierte Mária Gaál auf einer Alm auf irgendeinem Gebirge, ganz alleine. Das sieht so aus wie die Schweiz, dachte sie. Sie wollte eigentlich nie in die Schweiz fahren, weil dort der Käse stinkt und das Leben teuer ist. Sie war sowieso nur dreimal auf Urlaub gewesen. Einmal beim Plattensee als Kind, einmal in Rom mit ihrer eigenen Familie, und einmal auf Pilgerreise nach Częstochowa. Naja, das war kein echter Sommerurlaub gewesen. Aber sie hatte dort einen schönen Rosenkranz gekauft.


Sie sah eine Bank mitten in der Alm, setzte sich hin und atmete tief die frische Bergluft durch. Als sich ein mittelgroßer Mann mit dunkler Hautfarbe genau neben ihr hinsetzte, presste Mária Gaál nervös ihren Mund zusammen. Warum muss ja so ein Flüchtling auf der ganzen leeren Alm auf die einzige besetzte Bank Augen werfen?! Vielleicht hat er sogar Läuse, zog sie erschrocken zusammen. Der Mann sprach sie an:
- Sei nicht zu entsetzt, Mária, ich bin Jesus.
Mária Gaál fühlte, wie ihr Magen zusammenkriecht.
- Du? … Mein Herr? - fügte sie unsicher hinzu.
Der Mann, der sich Jesus nannte, lachte auf.
- Jetzt sagst du mir nimmehr ‘komm, Herr Jesus, sei unser Gast’, gell?
Mária Gaál schaute heimlich herum, nur zur Sicherheit. Vielleicht kommen doch die Engel. Sie versuchte, ihrer Enttäuschung zu entkommen.
- Ist das der Himmel? - fragte sie, damit etwas endlich geschieht.
- Nein, das ist die Schweiz - antwortete Jesus. - Es gibt ein buddhistisches Kloster nicht weit von hier. Ich mag ihre kleinen Gebetsflaggen.
Mária Gaál konnte mit diesem Typen nicht zurechtkommen.
- Bin ich ja nicht gestorben? - fragte sie ängstlich.
- Doch, doch. Wir haben gedacht, du verdienst einen schnellen und schmerzlosen Tod, nachdem dein Leben so voll mit Elend war.
Mária Gaál zuckte gehemmt mit den Schultern.
- Naja, mein Leben war eben voll mit Elend - seufzte sie theatralisch.
Jesus zog seine Augenbrauen hoch. Mária Gaál fuhr verärgert fort:
- Hast du ja nicht all das Fasten und all die Ergebung gesehen, die ich der Liebe wegen zu dir getan habe? Und die Kinder? Ich musste so viel für sie aufgeben, und wie viel ich mich mit ihnen leiden musste, oh mein Gott!
Sie wich für einen Moment zurück, aber Jesus winkte interessiert, also bekam sie echt den Schwung.
- Und mein Mann? Jessus! Mit ihm war das eine echte Qual! So einen unmännlichen Typen… aber soll ich’s gerade dir erzählen? Ich habe ihn geheiratet, und wenn ich etwas verspreche, das steht ewig fest, ich habe meinen Eid geschworen. Ich habe ihn nie betrogen, nie verlassen! Aber weißt du, dass ich jede Nacht weinend eingeschlafen bin? Für 40 Jahre!
- Warum hast du dich denn nicht scheiden lassen?
Mária Gaál verstummte plötzlich.
- Mich scheiden lassen?
- Naja, ich weiß, bei euch ist es noch immer nicht einfach. Aber warum hast du ihn überhaupt geheiratet? - fragte Jesus. - Du hattest ja auch den pummeligen Jossi. Er hat dich sehr geliebt.
- Geliebt, geliebt, na und. Ich habe ihn auch geliebt. Aber der Jossi wollte nie in die Kirche. Und er konnte mich nicht küssen, ohne mich… auch woanders zu berühren. Hätte ich mein ganzes Leben mit so einem gottlosen Mann verbringen müssen?
Jesus seufzte.
- Und dann ist der Pista gekommen…
Mária Gaál hatte schon rote Ohren vor Wut.
- Er hat mich ja nicht so angefasst! Und ist jeden Sonntag in die Kirche mitgekommen! Und sowieso… der Herr Pfarrer hat eh gesagt, dass die Ehe Anstrengung ist, oder?
Jesus stellte eine neue Frage:
- Und deine zwei Töchter?
- Ich habe alles gemacht! - schrie Mária Gaál auf. - Ich wollte respektvolle, sittliche Frauen aus ihnen erziehen! Vergeblich habe ich ja gesagt, dass sie nichts Schlimmes antun sollen, da der Herrgott alles sieht. Sie wurden doch nicht sittlich genug.
- Nicht wie ihre Mama - lachte Jesus, dann bemerkte er, dass Mária Gaál weint.
- Meine Enkel sind ja nicht mal getauft, weil’s meine fiesen Schwiegersöhne nicht wollten. Sie entscheiden schon, wenn sie erwachsen sind! Naja! Und was ist, wenn etwas mit ihnen passiert? Sie werden verdammt wie die Heiden?
- Mach dir keine Sorgen, sie werden nicht verdammt. Aber du…
Mária Gaál erschütterte.
- Ich… was? Was wird mit mir passieren?
Jesus seufzte.
- Mária, weißt du, wie viel Kummer du mir verursacht hast? Wie viel ich für dich geweint habe? Ich war so glücklich, dich mit dem Jossi zu sehen, dann hast du mit ihm Schluss gemacht und den Pista gewählt. Wie konntet ihr so lange übersehen, dass ihr nicht zusammenpasst? Und deine Töchter hättest du auch nicht so quälen müssen. Warum warst du nicht einfach froh, dass sie leben? Weißt du, wie viel Arbeit war um zu organisieren, dass sie überhaupt empfangen werden?
Mária Gaál fühlte nur, dass die Bank sehr hart ist; ihr Hintern tat weh.
- Mit so viel Schimpfen hast du nur erreicht, dass sie die Kirche vermeiden. Nicht dass ich gerne hingehen würde, immer nur diese Elend, diese Ergebung…
Mária Gaál sprang aus der unbequemen Bank auf.
- Es kann hier wohl die Schweiz sein, aber du bist ja sicher nicht der Herr Jesus. Er würde all die Opfer gerne annehmen, die ich für ihn gegeben habe!
Jesus stand auch auf.
- Ich nehme es an. Ich bin nur sehr traurig. So viel Kraft um nichts. Wer wollte, dass du leidest? Habe ich nicht genug für euch gelitten? Ist das nicht schrecklich, dass ihr nach falschen Entscheidungen lebenslang vorhabt, um darunter zu leiden, und ich soll dann euer Leid als Opfergabe bekommen. Nein danke, euer unsinniges Leiden bringt mir ja nicht so viel!
Jesus atmete tief durch.
- An jenen Abenden weinte ich mit dir über den Pista, und ich teilte mit dem Pista sein stummes Jammern über dich, und ich habe deine Töchter getröstet, damit sie nicht denken, dass sie so schlimm sind wie ihre Mutter ihnen sagt. Du wolltest leiden, eben, aber wieso wolltest du auch, dass die anderen auch leiden?
Mária Gaál stürzte wieder auf die Bank.
- Aber ich nur… der Liebe wegen… für dich…
- Ach, lass ma das.
Sie schwiegen lange. Am Ende sammelte Mária Gaál all ihren Mut und stellte eine letzte Frage an Jesus.
- Und was soll ich jetzt tun?
Jesus stand auf, gab der Frau ein stinkendes Päckchen und brich in Richtung der Berge an.
- Probier mal den Käse aus.

2019. augusztus 25., vasárnap

Tamási Rebeka: Mind rohadt

Az almák megpöttyösödtek. Nem sokkal korábban még pirosan fénylettek a kamrában, most meg barnásfekete pöttyökkel, ráncosan ültek egymáson. Olivér csalódott volt; vágyott a finom almákra, még azt is szerette, ahogy herseg az almahús a foga alatt. Kiszólt a kamrából:
- Az összes rohadt alma összeszottyosodott!
Kelletlenül odament hozzá a barátnője:
- Megnézem.
Megnézte. Nagy műgonddal forgatta az almákat vékony ujjai között. Ahogy az utolsót is bágyadtan visszaejtette a ládába, Olivérre nézett.
- Mind rohadt – jelentette ki tárgyilagosan.
A délelőtt fennmaradó részében Olivér felváltva szidta a multikat és a piaci árusokat, akik két nap alatt megrohadó almákat árulnak. A barátnője csak szemrehányóan szuszogott, csinálta a légzőgyakorlatokat a youtube-ról. Aztán meditált. Aztán meglátott egy porcicát a fénycsíkos parkettán.
Sosem tudtak teljesen besötétíteni, rossz volt a redőny. Azért megtettek minden tőlük telhetőt. Olivér eleinte utálta a nappali sötétséget, de később igazat adott a barátnőjének. A redőnyök mögötti félhomályban ülve jobban tudtak dolgozni, nem csábította őket a fény. Olivér már nem akart a parkba járni a haverokkal, vagy sörözni a strandra. A bevásárlást is házhoz kérték, mint a vacsorát. Az ikeás lámpa csak az asztalon lévő könyveket, jegyzetfüzeteket világította meg, enyhítve a számítógép kékesfehér derengését.
A porcicának mennie kellett. Olivér bénultan bámulta, ahogy a barátnője elszántan kitakarította a lakást. Az egészet. Redőnyök fel, függönyök szét, Olivért szinte letaglózta a szobákba betörő fény. A porszívó zaja szétverte a gondolatait. A fény szilánkosan fúródott a szemébe. Percek múlva döbbent rá, hogy azok a szürke foltok nem a szeme előtt lebegnek, hanem tényleg a falon terpeszkednek. Ott előtte növekedtek egyre arcátlanabbul. Olivér a konyhába menekült, ahol a titkos banános zabkekszet egy fémdobozban tárolták arra az esetre, ha nem bírják ki valami édesség nélkül. Olivér most nem bírta ki, a mosogató csapja meg részvéttelenül csöpögött tovább. A zabkekszen kivirágzott a penész.
- Mi az isten van itt? – szűrte át a fogain, mint a rostos narancslevet.
- Rend! – toppant mellé a barátnője.
Tisztaság volt újra. Meg sötét. Erőszakosan elterpeszkedő nyugalom.
A nagypapa halálára egyikük sem számított. Olivér százfajta vigasztaló mondatot is végigpróbált, fölöslegesen. A barátnőjét nem kellett vigasztalni:
- Végül is szép élete volt a Papinak. Konzerválta a cigi meg a pia.
Azért mégiscsak hazautazott a családjához, hogy segítsen a temetési előkészületekben. Olivér hosszúnak tűnő évek után egyedül találta magát. A lakásban túl meleg volt. Túl sötét. Túl nagy volt a csend, és túl kicsi a hely. Folyton a bútorokba ütközött, a szőnyegek meg kicsúsztak a lába alól. A tányérok kiugrottak a kezéből mosogatás közben, a gáz alig akart meggyulladni. A joghurtok megsavanyodtak, a paradicsom megfagyott a hűtőben. Az előre csomagolt boldog tanyasi csirke boldog tanyasi combja pedig olyan fenyegető bűzt árasztott, hogy Olivér nem mert hozzányúlni.
A sarki török étteremben húzta meg magát, ragacsos asztalaival az lett a törzshelye. Egyik este vacsora után hazafelé menet előtte sétált egy ember, hirdetőtáblával a hasán meg a hátán: „Sámson, az erők tudója”. A napszítta ábrák egy lakás alaprajzát mutatták, különféle színes nyilakkal meg pontokkal.
Olivér leszólította a ráncos, szakállas, zöld szemű férfit, kérdezte, hogyan érheti el Sámsont.
- Máris elérted – hangzott a felelet.
Másnap Olivér nem kis lelkifurdalással nyitott neki ajtót. A barátnője mélyen megvetette az ilyesféle áltudományos ezoterikus humbugot. Sámson elfintorodva lépett az előszobába.
- Csoda, hogy élsz! – köszöntötte Olivért.
- Igen, tudom. Az élet egy nagy csoda meg minden, de engem ezek a foltok érdekelnek.
- Nem az élet a csoda. Az élet az élet, de az csoda, hogy te még élsz. Itt…-nézett körbe az erők tudója. – Szóval foltok, hm?
Kopott sporttáskájából indián álomfogókat vett elő, és a hálószoba falára akasztotta őket.
- Fényt! – parancsolta, mire Olivér gyorsan felhúzta a redőnyöket.
Sámson az ablakokra cérnára fűzött kristályokat ragasztott, ákombákom rajzokat meg madártollakat terített szét a szőnyegen, majd hol hümmögve, hol fájdalmasan nyögve bejárta a lakás minden zugát. Hirtelen a táskájához rohant, színes ásványköveket bányászott elő belőle, majd a nappali közepén kirakosgatta őket.
- Nem jó, nem jó!
Aztán felpattant, összekapkodta a holmiját, és az ajtóból még visszaszólt Olivérnek:
- El innen. Menj el innen! Ne várd meg, amíg visszatér.
Az óradíját sem fogadta el, Olivér elképedve bámulta a kezében lévő ötezrest. Esküdni mert volna rá, hogy mikor elővette, még nem volt szakadt.
Másnap a barátnője után utazott. A temetés rendben lezajlott. A barátnője nem sírt, csak unott arccal nézte az embereket maga körül. Olivért eltompította az ismerős nyugalom. Barátai már nem voltak. A családja az idő múlásával pont ilyen jelentéktelenné válva fog kihalni mellőle. Míg a gyásznép gyöngyözve izzadt, ő jólesően megborzongott. A temetés végén ők is a friss hantra tették az időközben elhervadt csokrukat. Olivér álmosan ballagott a barátnője mellett a vonatállomás felé, és nem vette észre, hogy a fejük felett egy szürke felhő úszik, lassan szemetelve rájuk az esőt.
- Hiányoztál – karolta át Olivért a barátnője este az ágyban.
- Te is nekem – válaszolta lemondóan Olivér.
A sötétben elhervadtak a paplan hímzett virágai, és Olivér félálomban még érezte, hogy a falakról az arcára kúsztak a szürke foltok.

Benesóczky László: Látlelet a paradicsomból

Kis csoportunkat hatéves fennállása alkalmából Isten éltesse sokáig! A versem közlése előtt egy szemelvényt is hoznék ide Adorno Derűs-e a ...