Az almák megpöttyösödtek. Nem sokkal korábban még pirosan fénylettek
a kamrában, most meg barnásfekete pöttyökkel, ráncosan ültek egymáson.
Olivér csalódott volt; vágyott a finom almákra, még azt is szerette,
ahogy herseg az almahús a foga alatt. Kiszólt a kamrából:
- Az összes rohadt alma összeszottyosodott!
Kelletlenül odament hozzá a barátnője:
- Megnézem.
Megnézte. Nagy műgonddal forgatta az almákat vékony ujjai között. Ahogy
az utolsót is bágyadtan visszaejtette a ládába, Olivérre nézett.
- Mind rohadt – jelentette ki tárgyilagosan.
A délelőtt fennmaradó részében Olivér felváltva szidta a multikat és a
piaci árusokat, akik két nap alatt megrohadó almákat árulnak. A
barátnője csak szemrehányóan szuszogott, csinálta a légzőgyakorlatokat a
youtube-ról. Aztán meditált. Aztán meglátott egy porcicát a fénycsíkos
parkettán.
Sosem tudtak teljesen besötétíteni, rossz volt a
redőny. Azért megtettek minden tőlük telhetőt. Olivér eleinte utálta a
nappali sötétséget, de később igazat adott a barátnőjének. A redőnyök
mögötti félhomályban ülve jobban tudtak dolgozni, nem csábította őket a
fény. Olivér már nem akart a parkba járni a haverokkal, vagy sörözni a
strandra. A bevásárlást is házhoz kérték, mint a vacsorát. Az ikeás
lámpa csak az asztalon lévő könyveket, jegyzetfüzeteket világította meg,
enyhítve a számítógép kékesfehér derengését.
A porcicának mennie
kellett. Olivér bénultan bámulta, ahogy a barátnője elszántan
kitakarította a lakást. Az egészet. Redőnyök fel, függönyök szét,
Olivért szinte letaglózta a szobákba betörő fény. A porszívó zaja
szétverte a gondolatait. A fény szilánkosan fúródott a szemébe. Percek
múlva döbbent rá, hogy azok a szürke foltok nem a szeme előtt lebegnek,
hanem tényleg a falon terpeszkednek. Ott előtte növekedtek egyre
arcátlanabbul. Olivér a konyhába menekült, ahol a titkos banános
zabkekszet egy fémdobozban tárolták arra az esetre, ha nem bírják ki
valami édesség nélkül. Olivér most nem bírta ki, a mosogató csapja meg
részvéttelenül csöpögött tovább. A zabkekszen kivirágzott a penész.
- Mi az isten van itt? – szűrte át a fogain, mint a rostos narancslevet.
- Rend! – toppant mellé a barátnője.
Tisztaság volt újra. Meg sötét. Erőszakosan elterpeszkedő nyugalom.
A nagypapa halálára egyikük sem számított. Olivér százfajta vigasztaló
mondatot is végigpróbált, fölöslegesen. A barátnőjét nem kellett
vigasztalni:
- Végül is szép élete volt a Papinak. Konzerválta a cigi meg a pia.
Azért mégiscsak hazautazott a családjához, hogy segítsen a temetési
előkészületekben. Olivér hosszúnak tűnő évek után egyedül találta magát.
A lakásban túl meleg volt. Túl sötét. Túl nagy volt a csend, és túl
kicsi a hely. Folyton a bútorokba ütközött, a szőnyegek meg kicsúsztak a
lába alól. A tányérok kiugrottak a kezéből mosogatás közben, a gáz alig
akart meggyulladni. A joghurtok megsavanyodtak, a paradicsom megfagyott
a hűtőben. Az előre csomagolt boldog tanyasi csirke boldog tanyasi
combja pedig olyan fenyegető bűzt árasztott, hogy Olivér nem mert
hozzányúlni.
A sarki török étteremben húzta meg magát, ragacsos
asztalaival az lett a törzshelye. Egyik este vacsora után hazafelé menet
előtte sétált egy ember, hirdetőtáblával a hasán meg a hátán: „Sámson,
az erők tudója”. A napszítta ábrák egy lakás alaprajzát mutatták,
különféle színes nyilakkal meg pontokkal.
Olivér leszólította a ráncos, szakállas, zöld szemű férfit, kérdezte, hogyan érheti el Sámsont.
- Máris elérted – hangzott a felelet.
Másnap Olivér nem kis lelkifurdalással nyitott neki ajtót. A barátnője
mélyen megvetette az ilyesféle áltudományos ezoterikus humbugot. Sámson
elfintorodva lépett az előszobába.
- Csoda, hogy élsz! – köszöntötte Olivért.
- Igen, tudom. Az élet egy nagy csoda meg minden, de engem ezek a foltok érdekelnek.
- Nem az élet a csoda. Az élet az élet, de az csoda, hogy te még élsz. Itt…-nézett körbe az erők tudója. – Szóval foltok, hm?
Kopott sporttáskájából indián álomfogókat vett elő, és a hálószoba falára akasztotta őket.
- Fényt! – parancsolta, mire Olivér gyorsan felhúzta a redőnyöket.
Sámson az ablakokra cérnára fűzött kristályokat ragasztott, ákombákom
rajzokat meg madártollakat terített szét a szőnyegen, majd hol hümmögve,
hol fájdalmasan nyögve bejárta a lakás minden zugát. Hirtelen a
táskájához rohant, színes ásványköveket bányászott elő belőle, majd a
nappali közepén kirakosgatta őket.
- Nem jó, nem jó!
Aztán felpattant, összekapkodta a holmiját, és az ajtóból még visszaszólt Olivérnek:
- El innen. Menj el innen! Ne várd meg, amíg visszatér.
Az óradíját sem fogadta el, Olivér elképedve bámulta a kezében lévő
ötezrest. Esküdni mert volna rá, hogy mikor elővette, még nem volt
szakadt.
Másnap a barátnője után utazott. A temetés rendben
lezajlott. A barátnője nem sírt, csak unott arccal nézte az embereket
maga körül. Olivért eltompította az ismerős nyugalom. Barátai már nem
voltak. A családja az idő múlásával pont ilyen jelentéktelenné válva fog
kihalni mellőle. Míg a gyásznép gyöngyözve izzadt, ő jólesően
megborzongott. A temetés végén ők is a friss hantra tették az időközben
elhervadt csokrukat. Olivér álmosan ballagott a barátnője mellett a
vonatállomás felé, és nem vette észre, hogy a fejük felett egy szürke
felhő úszik, lassan szemetelve rájuk az esőt.
- Hiányoztál – karolta át Olivért a barátnője este az ágyban.
- Te is nekem – válaszolta lemondóan Olivér.
A sötétben elhervadtak a paplan hímzett virágai, és Olivér félálomban
még érezte, hogy a falakról az arcára kúsztak a szürke foltok.
