Tamási Reneka: Kisszínes

Hat évesek lettünk!

Bak Imre festőművészt halála előtti egyik utolsó interjújában arról kérdezték, mi adja számára az inspirációt már hatvan éve. Válaszával szívünkből szólt: 

"A hit abban, hogy a művészet fontos. Ezt a tevékenységet több ezer évvel ezelőtt kezdte el az emberiség, akkor még rituális körülmények között zajlott, és persze nem nevezték művészetnek. Nem tudunk róla leszokni. Folyamatosan jönnek létre művészeti alkotások. Ha hiszek abban, hogy be tudok kapcsolódni ebbe a hosszú, sok ezer éves történetbe, és valami keveset hozzá tudok tenni a magam módján, akkor ez olyan inspirálóan hat, hogy feledhetővé teszi a korábbi, éveken át tartó mostoha körülményeket is." 

Mi, az Yriunk irodalmi csoport tagjai mind hisszük és éljük a művészetet, akkor is, ha mostohák a körülmények, akkor is, ha ezer más elfoglaltságunk mellett próbálunk meg alkotni valamit. A hat év alatt nem minden kitűzöt célunkat sikerült megvalósítani (például, hogy telematricázzuk a logónkkal Magyarországot), de továbbra is élünk, működünk, írunk, baráti körként és szellemi műhelyként támogatjuk egymást. Mindannyian fejlődtünk, emberként és művészként egyaránt. Életünk mozgatórugója a változás, de valami örök: a művészet és egymás szeretete.

Mivel nemrég fedeztem fel magamnak a mikrofikció műfaját, a mai napot is egy ilyen rövid írással szereném ünnepelni. További három mikrofikciómat Bakucz Dóra közölte a mikrofikciók című blogján. 

Tamási Rebeka: Kisszínes

Kristófot életében először állatkertbe vitték. Az elefántnál még csak remegett a szája széle, a zsiráfnál már kibuggyantak a könnyei, a kisnyulaknál viszont keserves sírásra fakadt. Senki sem értette, miért. Kristóf még nem tud beszélni, így csak hüppögve huhogott, hiába hajtogatták neki a felnőttek, hogy nem kell félni. Pedig ő nem félt, hanem megijedt, hiába jobb félni, mint megijedni. Az elefánt ugyanis nem kék volt, mint a mesekönyvben, hanem szürke. A zsiráf viszont sárga volt, és nem lila, mint a tányérkáján. A nyuszi pedig fehér volt, és nem rózsaszín, mint a zokniján. Kristóf egész hazaúton sírt: mi van, ha ő sem olyan színű, mint hiszi?

Tamási Rebeka: A kabin története - alulról

Bólogatunk a szélnek. Meghajolunk előtte és jól tesszük. A szél nagy úr. Nagy úrnő. Nem tudjuk sose, honnan jön és hová megy. Néha gyengéden végigsimít rajtunk, hogy beleborzongunk, néha meg dühödten tapos rajtunk, a földbe döngöl minket. Messzi vidékek illatát hozza hozzánk, idegen port szór ránk. Néha leszalad a hegygerincen, máskor táncol a mélység fölött. Önkényes úr-nő. Minket sem kímél, de mi már ismerjük, szeretjük. Az emberek félik, főleg, ha megcibálja a kabinokat, csak úgy játékból, kilengenek jobbra-balra, előre-hátra, az emberek meg rémülten hallgatnak, vagy rémülten sikítanak. Sosem tudjuk, mikor kezd bele, lehet, hogy csak unatkoz
ik, de lehet, hogy a vastag drót ingerli fel, amely a csúcsot a völggyel összeköti. Az emberek mindig elfelejtik, hogy nem tanácsos felbosszantani a szelet. Kiépítik a felvonót, fellibegnek vele a csúcsra, és onnan élmélkodnak körbe: milyen hatalmasak a hegyek! Ez az arrogancia bosszantja a szelet, meg a naivitásuk. Mi nem szólunk bele. Az embereknek nem hajolunk meg, hagyjuk, hadd tapossanak rajtunk, a fáradtaknak és szerelmeseknek puha ágyává leszünk. Sajnáljuk az embereket, mert semmit sem tudnak. Minket sem ismernek, a szelet sem tisztelik. Évtizedek óta lebegnek föl-le a hegy és a völgy között, mégsem ismerik egyiket sem. 

Igazából nem lepődtünk meg, mikor a kabin zuhanni kezdett, ideje volt már. A szél ott kerengett körülötte, kacagva nézte végig, ahogy az emberek kirepültek belőle. Mind ott haltak. Mi engedelmesen feküdtünk el alattuk. Utána napokig erről beszéltünk, olyan izgatottak voltunk, mint amikor tavasszal kiolvadnak a télen elveszett túrázók. A szél leszaladt a völgybe a mentőcsapatok után, és végül elárulta, hogy egy gyerek túlélte. Szívesen láttuk volna ezt a gyereket a hegyoldalon, de sosem tért vissza. Az emberek magukkal vitték a bűzös városukba, és a gondjaikba vették. Tragédiáról fecsegnek, holott semmi se történt. A hegy továbbra is a völgy fölött áll, a szél továbbra is akkor fúj, amikor akar, és mi, füvek, továbbra is meghajolunk előtte. Állítólag összeborzolta a gyerek haját, hátha megérti, hogy nem történt semmi rendkívüli. Az emberek olyan törékenyek, mint az építményeik. Mi viszont mindig itt vagyunk, évezdredek óta. 

Tamási Rebeka: FelNőni - Girnyó meg a többiek 5.

Félfülű

A fülemet a Füstös doktornő szúrta ki. Nyolc éves koromig benne voltak a kis arany karikák a fülemben, aztán kaptam két kis követ. A hegyilevegős Szintinek viszont három lyuk volt a fülében, a balban kettő és a jobban egy. A fiúk nagyon menőnek találták, úgyhogy arra gondoltam, ha nekem is három fülbevalóm lenne, lehet, hogy a Felner Pisti lecserélné az Esztert miattam. Az Eszternek egyáltalán nincs is fülbevalója. Pénteken suli után megkérdeztem a Szintit, hogy miért van három fülbevalója, és hogy hogyan csinálta. Azért van, mert menő csaj vagyok, magyarázta, egyébként meg van a barátnőm, a Matekos Juci, együtt járunk korrepetálásra, ő csinálta, ért hozzá, mert az anyja nővér. Kiszúrta, aztán kész. Rögtön irigy lettem a Szintire, akinek ilyen menő barátai vannak, mert nekem csak a Girnyó jutott, hogy segítsen a matekban, őt meg mégse kérhetem meg, hogy szúrja át a fülem. Különben se nővér az anyja.

Végül addig nyaggattam a Szintit, hogy vigyen el a barátnőjéhez, hogy egy doboz hegyilevegőért cserébe elkísért a Matekos Jucihoz. A Juci egy nagyon kedves lány volt, hosszú szőke hajjal és feketére kihúzott macskaszemekkel. Nálunk a hetedikben ilyet még nem lehetett, hogy macskaszemek, úgyhogy egészen le voltam nyűgözve a Jucitól. Na, hol a fülbevaló, kérdezte, én meg előszedtem a pénztárcámból a kis fehér köves fülbevalómat, aminek már régen elhagytam a párját. Üljél le, mondta a Juci, a Szinti meg csak eregette mellettünk a hegyilevegőt. Csak addig voltam bátor, amíg meg nem láttam, ahogy a Juci egy gyertya fölé tart egy tűt. Azzal fogod átszúrni, kérdeztem, de a Juci nem válaszolt, csak bámult a lángba a macskaszemeivel. Eszembe jutott, hogy mi lesz, ha elfertőződik a seb, és a végén le kell vágni a fülemet. A háborús katonáknak is azért vágták le a lábát, tanultuk töriből. Betojtál, mi, hulla sápadt vagy, mért végig a Szinti, és tudtam, hogy ha most visítva elszaladok, ahogy szeretnék, akkor örök életemre megszégyenülök. Csak régen cigiztem, ennyi, jelentettem ki, és reméltem, hogy nem remeg a hangom. A Matekos Juci közben adott egy jégkockát, hogy tegyem a fülemre, mert akkor majd kevésbé fog fájni a szúrás. Aztán odaült mellém, a fülem egyik oldalához egy szelet almát tett, a másikba meg beleszúrta a tűt. Nem is a szúrás fájt, hanem, hogy forró volt a tű.

 

 

Hoppá, mondta a Juci, erre meg odajött a Szinti is. Milyen fura füled van már, nem megy át a tű, és akkor már nem szúrta, hanem lassan forgatta és nyomta át a tűt. Összeszorított szájjal ültem és sirattam a jövőmet, amiben félfülűként fogom tengetni az életemet. Azzal vigasztaltam magam, hogy a Girnyónak akkor is jó leszek barátnőnek, ha csak fél fülem van, és amikor már tényleg nagyon fájt, arra gondoltam, hogy a Felner Pisti úgyse szeretett soha, és hogy ilyen szempontból lényegtelen a füleim száma. A Juci végül kihúzta a tűt, és elkezdte beszúrni a fülbevalót, aminek vastagabb szára volt, mint a tűnek, úgyhogy csak az tartott vissza a bőgéstől, hogy nemsokára én is menő leszek a három lyukú fülemmel, már ha nem esik le magától.

Mire végeztünk, egyáltalán nem éreztem a fülem, szolidaritásból a másik is lezsibbadt, de azért rámosolyogtam a Matekos Jucira és mondtam, hogy tök szuper, hogy nővér az anyja, mert az enyém csak könyvelő, meg hogy milyen klasszul kilyukasztotta a fülem. Semmiség, ha akarod, az orrodat is megcsinálom, mondta, és én nagyon bólogattam, de tudtam, hogy fél füllel még tudok élni, de orr nélkül nem. Na, nem volt vészes, ugye, mondta a Szinti, és a számba dugott egy hegyilevegőt, megérdemled. Miközben vártuk a buszt és cigiztünk, a Szinti elmondta, hogy a Juci neki kétszer próbálta meg kiszúrni a fülét, de először nem sikerült, másodszor meg tiszta seb lett a lyuk, és benőtt. Végül, érted, egy plázában csináltattam meg egy rakás pénzért, nevetett a Szinti, és én is nevettem. Biztonsági okokból viszont két hétig kiengedve hordtam a hajam, hogy eltakarjam a lyukat vagy a fülem helyét, ha leesne, de azért a lyuk is megmaradt, meg a fülem is.    

 

 

Tamási Rebeka: FelNőni - Girnyó meg a többiek 4.

Sziszeró

Nagyon egyszerű, magyarázta az Anna, fogod, beleszívsz, kifújod. A könyvtár háta mögött ültünk, tanítás után, ő már egész jól belejött a cigizésbe, és most engem tanítgatott. A meggyújtás meg a fogás még ment, de mikor a szám tele lett füsttel, köhögni kezdtem, és le kellett hajolnom, hogy ne szédüljek annyira. Tudtam, hogy a cigit le kell tüdőzni, bármit is jelentsen az, különben semmi értelme az egésznek. Letüdőzés nélkül totál lúzernak nézik az embert.

A tabakban a Juli néni, akit a többiek vén kurvának hívnak, mert legalább megvan negyven éves, nem ad el egy szál cigit se senkinek, aki nem múlt el legalább tizenhat, de inkább tizennyolc, úgyhogy az Anna a bátyjától szerzi be a Marlboro Lightot. Kaptam tőle még egy szálat, hogy gyakoroljak otthon, elvettem, de tudtam, hogy esélyem sincs, mert anyuék rögtön kiszúrnák, hogy cigizem. Mivel még baromira tizennégy vagyok, cigirágót kértem a Juli nénitől, attól nem fogott gyanút, és rohantam haza gyakorolni, az Anna egy szál igazi cigijét meg eltettem ínségesebb időkre. Amúgy egész hamar belejöttem a letüdőzésbe, sőt, még a menőbb fejekkel is összeakadtunk a könyvtár mögött, úgyhogy mindig volt valaki, aki megkínáljon. Az egyik szakközepes igazi ukrán cigit szívott, amit az apja haverja, a Mitya szerzett a határon, mert valami ellenőr volt ott, és azoknak dől a cucc a kamionokról. Volt egy nagyon szép csaj velünk, hosszú négyszögűre vágott műkörmei voltak, vörösek, és a srácok nagyon szerették, na, ez a Szinti adott még nekem párszor hegyilevegőt, ami vékony, nagyon finom illatú női cigi. Nem Marlboro Light.

Szerencsére a Chicagot otthon meg tudtam nézni, legalább tízszer visszatekertem, hogy hogyan tartja a cigit a Ketrin Zetadzsonsz, mert az iszonyú menő, sőt, ahogy ő csinálja, az szexi, mert miközben fújja ki a füstöt, amit nyilván letüdőzött, azt mondja, hogy „sziszeró”. A szobámban a tükörnél gyakoroltam, hogy hogyan tartsam úgy a kezem meg a fejem, mikor kifújom a füstöt. Ha anyuék hangosan nézték a tévét, még azt is kimondtam, hogy „sziszeró”, de valahogy nekem nem volt olyan szexi, mint a filmen.

A Girnyó nem tudott hova lenni a gyönyörtől, mikor meglátta, hogy cigizem, jött ő is velünk, levakarhatatlanul, ez az átka, ha az ember jár valakivel, hogy mindig ott van vele a valaki. Nem tudtam nyugodtan elszívni egy szál cigit se, mert közben végig arra kellett gondolnom, hogy a Girnyó most a gúvatag szemeivel bámul, pedig szerintem nem tudtam olyan jól csinálni, ahogy akartam, de úgy látszik, tényleg szeretett, mert neki ennyi is elég volt, hogy menőnek tartson tőle.

A könyvtár mögötti hely azért volt jó, mert a gimisek, meg a szakközepesek is ide gyűltek, meg ugye mi, az általános menő fejei, akik már cigiztek. Mindig reméltem, hogy a Felner Pisti is erre sétál egyszer, mondjuk, mikor látja, hogy hegyilevegőt szívok, és csak ránéznék, és annyit mondanék neki, hogy „sziszeró”, és akkor rájönne, hogy tulajdonképpen mindig is belém volt szerelmes, és nem az Eszterbe. De nem jött, a Girnyónak meg mégse mondhattam, hogy „sziszeró”, úgyhogy csak szívtam, amit adtak a többiek, és azon gondolkoztam, hogy a Felner Pisti egyszer úgy is bemehetne a könyvtárba, hogy mondjuk hátulról kerüli meg az épületet, nem mindig csak úgy, ahogy kell, az útról a kapu felé kanyarodva. 

 

Mindig kerülővel mentem haza, úgyhogy a Girnyó örülhetett, mert azt hitte, miatta kerülök, pedig csak ki akartam szellőztetni a ruhámat. Apu tuti nem adott volna zsebpénzt, ha tudta volna, hogy cigire költöm, mert az egészségtelen, és különben is, kislányok nem cigiznek. Úgyhogy kerültük a várost a Girnyóval, szorongatta a kezem az izzadt tenyerében, és mesélte, hogy mi volt a tornaórán, mert ott fiúk-lányok külön, meg hogy ő el akar kezdeni tékvandózni, hogy erős legyen. Baromira nem érdekelt a tékvandó, de éreztem, hogy az ukrán cigi szaga még mindig a hajamban van, úgyhogy csak róttam a köröket a patakparton, a Girnyó meg kísért és lelkendezett, hogy külön ruha is van a tékvandóhoz, meg hogy lehet rúgni meg ütni benne.

Mivel este hatra értem haza, kénytelen voltam behívni a Girnyót, mert ha az ősök azt hiszik, romantikáztam, akkor talán nem borulnak ki annyira, mintha mondjuk csavarogtam volna.

A Girnyóval az a baj, hogy nem veszi a lapot. Mikor anyu illendőségből, tekintettel, hogy a lánya udvarlója, megkérdezte, hogy marad-e vacsorára, a Girnyó lelkesen igent mondott. Az asztalnál leült a székemre, a csirkének a mellét kérte, amit én szoktam kérni, és a levesből is kétszer szedett. Érdekes, mi ilyet ebédre eszünk, ennyit bírt mondani a Girnyó, apu meg mondta, hogy hát igen, de mi együtt eszünk, és csak vacsorára tud összegyűlni a család, mert addigra mindenki hazaér, és itt baromi rondán nézett rám. Mire véget ért a vacsora, életemet adtam volna egy szál ukrán cigiért, ami egyenesen a határról jött a Mitya nevű tiszttől, de csak a cigirágómat tudtam rágni egész este.

Egyik nap a Girnyó tékvandó edzésen volt, mert beiratkozott, hogy izmosodjon, amin próbáltam nem röhögni, az Annával ballagtunk haza a könyvtártól, és szívtuk a friss hegyilevegőt. Mikor az Anna hirtelen elsápadt, azt hittem, félrenyelte a letüdőzést és haldoklik, de csak zsebre vágta az égő cigijét. Akkor láttam meg az anyut, aki velünk szemben jött a piacról, ahová sose szokott járni, de most nyilván erre kellett járnia, hogy meglásson engem, ahogy a cigi lóg a számban, miközben a visító Anna égő zsebéből piszkálom ki az ő cigijét. Fél évre megvonták a zsebpénzemet, „Szégyelled magad. Mélységesen”, és a Girnyóval se találkozhattam egy hétig. Mármint az iskolán kívül. A maradék zsebpénzemből cigirágót vettem, és szép kerek lufikat fújtam belőle, amíg délutánonként a szobámban olvastam. És akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen nekem ez nem büntetés. A cigiseknek az Anna azt mondja, hogy beteg vagyok, úgyhogy nem sérül a hírnevem, a Girnyó úgyis kitart egy hétig, addig meg élvezem, hogy nem lép a sarkamra, mikor állandóan a nyomomban van. Egy hét után anyuék megkegyelmeztek, nyilván arra gondoltak, hogy szombat van, és én már nagyon szeretnék valahová menni a Girnyóval, úgyhogy miután még egy adag szidást kaptam, elmehettem otthonról. Az ajtóban, mint valami béna amerikai filmben, ott várt a Girnyó, egy szál kókadt gerberával a kezében. Mert ha mondjuk még a Felner Pisti várt volna, az nem jött volna ki ilyen hülyén, de csak a Girnyó volt, és kénytelen voltam vele beérni az első szabad estémen. Méltóságteljesen kivonultam a házból, egyenesen a könyvtár háta mögé, ahol most nem volt senki, mert mindenki valahol volt. „Úgy hiányoztál” karolt át a Girnyó, és még egy nyálas csókot is adott. El is ment a kedvem a kedvem a visszakapott szabadságtól, ha azzal jár, hogy a Girnyó gátlástalanul csókolgathat, úgyhogy beküldtem őt a boltba, vegyen nekem csokit, és ne bámulja, ahogy cigizem, mert még a hideg is kiráz tőle, olyan idegesítően vágyakozva bámul.

Elővettem az Anna egy szálát, és meggyújtottam. Nekidőltem a könyvtár falának, próbáltam meglátni a város fényeitől halvány csillagokat, és szívtam a cigit, és fújtam a füstöt. És csak úgy halkan, magamnak, mint valami ígéretként, kimondtam, hogy „sziszeró”.

Tamási Rebeka: FelNőni - Girnyó meg a többiek 2.

Lebegés

Ültünk az autós szőnyegen, és a Girnyó elmélyülten turkálta az orrát. Én barbizás közben összenéztem az Eszterrel, akinek hosszú haja volt és szép mosolya, és egyszerre mondtuk nevetve, hogy fúj. A Felner Pisti odakapta a fejét, és ránk vigyorgott. Azt hiszem, minden itt kezdődött. Mert a Felner Pisti fogatlan vigyorába nem lehetett nem beleszeretni.

Az óvónénik is odáig voltak érte. A szőke haja mindig oldalt volt elválasztva, és mindig ingben járt az oviba. Az Anyák napi ünnepségen olyan szépen szavalta el, hogy „Kicsi szívem, kicsi szám, boldog Anyák napját kíván”, hogy még a dadus is elsírta magát. Akkor én is szerepeltem, mert előadtunk egy rövid színdarabot, amit a Marika néni írt, és én játszottam benne a fát. Anyu festett nekem kartonból törzset meg lombot, cseresznyefa voltam, ezért két szem ki volt vágva rajta, azon keresztül néztem a Felner Pistit egész előadás alatt. Ő volt a herceg, és Eszter a hercegnő. Apukám nem értette, miért kezdtek el sikongatni az anyukák, mikor eldőltem, szerinte van olyan, hogy kidől egy fa, azt csak később tudta meg, hogy az ő gyereke törte el a lábát, mikor az a fa eldőlt. Úgyhogy az én anyukám nem a meghatottságtól sírt, hanem a bánattól, hogy egyetlen gyereke van, de az is eltöri a lábát.

A Felner Pisti sosem turkált az orrában. A délutáni alvásra sem maradt, mert az anyukája érte jött és angol órára vitte. Délutánonként dühösen feküdtem a hófehérkés paplan alatt, és arra gondoltam, hogy a Felner Pistit biztos jobban szeretik a szülei, mint engem, mert akkor nem kellene itt aludnom, meginnom a fölés délutáni kakaót és várni, hogy az én anyukám is végre ideérjen a munkából. A Felner Pisti csak egyszer maradt az oviban ebéd után, és mindenki vele akart játszani a meghatottságtól, hogy velünk tölti a délutánt. A Girnyó felajánlotta neki a piros tűzoltóautóját, Eszter meg fogócskázni hívta. De én tudtam, hogy a Felner Pisti engem fog választani. Én ültem a rakéta tetején.

A rakéta egy nagyon jó mászóka, lehet rajta felmászni, sőt lefelé is, csak figyelni kell, hogy az ember le ne csússzon. A Felner Pisti szó nélkül felmászott hozzám a rakéta tetejére, és mondta, hogy játsszunk űrhajósat, lehetek a másodpilóta, ő meg az első. Süvítve szálltunk fel a NASA űrbázisáról, és időnként jobbra-balra dőltünk, ha utunkba került egy kósza meteor. Azt hiszem, életemben akkor voltam a legboldogabb, ezt onnan tudom, hogy azóta sem láttam a világűrt, pedig akkor a Felner Pistivel láttam. Ezt nem azért állítom, mert leestem a rakétáról, és agyrázkódással vittek kórházba. Előtte láttam az űrt, a Felner Pistivel, mert másodpilótaként nagyon is figyelnem kellett, hogy melyik csillagok mellett megyünk el, hogy én is tudjam az utat, ha esetleg nekem kell hazavezetni. Tudtuk, hogy az űrhajósok sok konzervet meg porból készült ételeket esznek, mert láttuk a tévében. Sőt, azt is tudtuk, hogy milyen lebegni a súlytalanságban, mert hetente egyszer úszni jártunk az ovival. A súlytalanság nagyon jó érzés. Ott, ketten a Felner Pistivel az űrben meg különösen jó volt, nem volt ott rajtunk kívül senki, és csak az úszás volt a csillagok között, a lebegés. A lebegés tetszett a legjobban. Kár, hogy amikor az óvoda udvarán csináltam, akkor zuhanásnak hívták, és az óvó néni is sikított, nem csak én.

A rakétát miattam vitték el az óvoda udvaráról, és a Felner Pisti sem maradhatott többé délutánra, egy ilyen helyen, ahol nem vigyáznak már délután a gyerekre. Úgyhogy a világűr azután kimaradt az életemből. Meg a Felner Pisti is. Mikor a kórház után visszamentem az oviba, a Felner Pisti az Eszterrel fogócskázott, a Girnyó meg rajzolt nekem egy rakétát.