Laura sosem volt még temetésen. Kicsit irigykedett Katára, a legjobb barátnőjére, akinek előző évben halt meg a nagymamája, és elvitték a temetésre, pedig csak hét éves volt. Laura hiába kérdezgette, alig emlékezett valamire, már mondtam, felelte mindig nyúzottan, sírtam, aztán jött egy csomó idegen, megsimogatták a fejem, aput vigasztalták, aztán meg anya lefektetett aludni a nagyi régi házában.
Amikor megtudták, hogy Ervin bácsi meghalt, a szülei megkérdezték Laurát, hogy szeretne-e velük menni a temetésre. Korán kell kelni, hosszú nap lesz, de már nagylány vagy, magyarázta az anyja, eljöhetsz. Laura legszívesebben ugrándozott volna örömében, de csak bólintott. Végre megtudja, milyen egy temetés! Ervin bácsi ki volt nekünk, kérdezte, de anyja nem válaszolt. Vagyis, annyit, hogy hosszú történet.
A kocsiban nem hallgattak zenét, és vagy két órán keresztül utaztak. Laura el is szundított. Anyja ingerült suttogása ébresztette fel. Minek hívtak egyáltalán, minek csődítik ide az egész rokonságot, gyerek voltam, mikor utoljára láttam, morgolódott a férjének, aki egykedvűen vezetett tovább. Sokan lesznek, kérdezte, csak hogy fenntartsa az érdeklődés látszatát. Persze, mert a Rózsika mindenkit odahívott, ezért ideutazni, senki se szerette, egy vén barom volt. Laura fél füllel próbálta kibogozni a beszélgetésből, hogy akkor ki is volt az Ervin bácsi, aztán feladta. Annyit mindenesetre megértett, hogy Ervin bácsi anyja rokona volt, meg egy vén barom.
A temető egy napos domboldalban volt. Laura egy árnyékos ligetre számított. Megdöbbent a koporsó nagyságán, és amíg sorban álltak, hogy szentelt vízzel hintsék meg, Laura elhűlve bámulta a ravatal elé fektetett óriási koszorúkat. Ők egy csokrot hoztak, „Nyugodjék békében” felirattal. Anyja mereven hintett a koporsó felé a szenteltvízzel, majd gyorsan egy árnyékos helyet keresett. Laura a fenyő árnyékából nézte a többi öreget. Úgy tűnt neki, Ervin bácsit csak öregek gyászolják, de hát végül is, ő is jó öreg volt, nyolcvanhét éves. Laura elképzelni se tudta, hogy valaki ilyen sokáig éljen. És ahogy a nejlonzoknis nénik gyér haját, a csoszogó, piros arcú bácsik görbe hátát nézte, eldöntötte, hogy nem is akar sokáig élni. Tényleg alig sírtak.
Mikor felcsendült a pap vezetésével az ének, Laura érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Nem értette a szöveget („földi pályám véget ért”, „kegyelmedbe jut lelkem”, „az Úr az én pásztorom”), de egyszer csak potyogni kezdtek a könnyei. Néha a pap után kellett mondani valamit, amit anyja jól tudott, apja késve motyogott, Laura viszont nem szólt semmit. Aztán meghallotta, hogy néhány néni szívet tépően rezgő vékony hangon énekelni kezd, és akkor minden elromlott. Laura érezte, hogy a könnyei átveszik fölötte az uralmat, és már nem csak potyogtak, hanem valósággal ömlöttek a szeméből. Anyja figyelmeztetően szorította meg a kezét, apja egy zsebkendőt adott neki. De Laura addigra már hüppögött.
Csendben imádkozva kísérjük a szeretett elhunytat végső nyughelyéhez, szólította fel a gyászolókat az atya, és mind elindultak a temető másik végéhez, ahol már készen várt a félkész sír, hogy eltemethessék a halottat. Laura próbált csendesen sírni, de nem igazán sikerült neki. Anyja egyre mogorvábban lépkedett mellette, ne sírj már, súgta oda neki, de Laurának ettől még jobban kellett sírnia. A négy férfi óvatosan eresztette le a koporsót a földbe, és Laurát kirázta a hideg, ahogy meghallotta a föld koppanását a fán. Olyan hangosan zokogott fel, hogy az előttük álló sorokból hátrafordultak néhányan, de Laura már nem tudott nem sírni. Zokogott, hangosan, hüppögve, ahogyan a gyerekek szoktak. Anyja gyengédnek álcázott határozott mozdulattal arrébb húzta, mi van veled, nem is ismerted, minek sírsz, förmedt rá. Nem tudom, zokogta bele anyja blézerébe Laura, nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése