Meglepően kevés dolog
hiányzik a régi, nagyvárosi életemből. Ez nem azt jelenti, hogy maga Bécs ne
hiányozna folyamatosan, de azt egyáltalán nem sajnálom, hogy Coventry nem egy
császárváros-másolat, hanem olyan, amilyen.
Sem a magyarok, sem az
osztrákok nem szokták érteni, amikor kisvárosként hivatkozom rá, hiszen papíron
háromszázezres lakossága van. Ez volt az egyik első nagy különbség, amivel
szembesültem: Bécsben az életemnek csak egy töredéke zajlott a Ringen belül. Hiszen
ott volt a pezsgő élet a külső kerületekben, és ott volt a villamos, a metró és
a busz is, hogy bárhová eljuthassak fél-egy órán belül. Itt viszont az életem
jelentős része zajlik a Ring Roadon, a történelmi belváros köré épített
autópálya-körgyűrűn belül. A buszok elvisznek ugyan a külvárosba, de sok
értelme nincs odamenni, amennyiben nem ott lakom (és nem). Sok külvárosi
egyébként utálja is ezeket a buszokat, mert az egyes külkerületek között nincs
is rendes átjárás, csak a központ érintésével lehet eljutni akárhová, ami
sokaknak óriási kerülő. Abba meg már ne is menjünk bele, hogy milyen
menetrendek vannak, mind az időintervallumok, mind az azokon feltüntetett
három-négy megálló (az ötvenből) tekintetében.
Meg hát Coventry nem
aranyló császárváros. Valamikor volt ugyan főváros is, de a történelmi
emlékezet nem pont ezt tartja számon. Ott van egyfelől a „to send someone to
Coventry” mondás, ami azt jelenti, hogy akit ide küldenek, az ki van közösítve,
mentális tömlöcbe zárva, kivégezve. Aztán ott van a német ige is, a
„coventrieren”, ami meg azt jelenti, hogy a földdel tenni egyenlővé – ahogy a
második világháborúban történt Coventryvel az egyik és Drezdával a másik
oldalon. Coventry és Drezda indította el a testvérvárosi mozgalmat, és
rendszeresen megemlékeznek arról, hogyan épült vissza mindkét tönkrebombázott
város. Csakhogy amíg Drezdában nagyjából azt építették vissza, ami előtte is
ott volt, addig Coventryből valami egészen bizarr betonvárost csináltak,
hajmeresztő megoldásokkal és a mai napig fennálló bősz átalakítási kedvvel. Egy
ismerős nemrég jegyezte meg, hogy amúgy a városvezetés már több épületet
tüntetett el, mint annak idején a bombázás. Ja, és ha mindez nem lenne elég: ezt
az egész környéket fekete országnak hívják, az évszázados szénbánya-tradíció
miatt.
Boldog vagyok itt. Olyan
munkahelyem van, ami sehol máshol nem lehetne, annyira kötődik a város
hányattatott történelméhez. Nagyszerű közösségek vesznek körül, és imádom ezt
az átjárhatóságot, hogy egy eseményen összefutok három különböző helyről ismert
emberrel, vagy az ismerős házába egymás után érkező vendégekre úgy kurjantok
rá, hogy „Jé, tegnap találkoztunk a koncerten!”, „Jé, pár hete meg tetszett
szólítani az utcán!” (True story.) És tényleg, halálosan komolyan mondom, hogy
nem hiányzik a nagyvárosi életérzés.
Illetve egy apróság azért
igen.
Bécsben a NIG nevű
egyetemi épület volt a második otthonom, amelynek a legfelső emeletén remek
menza van. Tavasszal és nyáron ki lehetett ülni a tetőteraszra, és ebéd közben
rálátni a város nagy részére: hogy magaslik ki az AKH, a különféle templomok,
az Uno City, a Duna-menti tornyok, hogy zöldellnek a parkok és a Prater.
Coventryben ennek az elemeit csak morzsánként tudom összeszedegetni. Itt is van
menza, ahol ebédelni szoktam, de annak nincs tetőterasza. Vannak magas egyetemi
épületek, amelyekről szép a kilátás, de ezek olyan karoknak, szakoknak adnak
otthont, amelyekhez nem tartozom, így nemigen járok arra. Egyszer felcipeltem
két kollégát a Hub nevű diák-főhadiszállás munkaidőben nyitva álló tetőteraszára,
hogy ott biztos milyen jól lehet kávézni meg dolgozni, de rá kellett jönnöm,
hogy nincsenek is rendes asztalok, csak támlátlan padok, egyébként meg a
kilátás sem túl nagy szám.
Szóval néha előtört
belőlem ez a furcsa érzés, hogy milyen jó lenne most felülni valahová egy
itallal, egy tál étellel vagy egy könyvvel, és egy magaslatról lenézni a
városra.
Namármost a minap éppen a
Greyfriars Walk mellett sétáltam el. A Greyfriars Walk számomra a város egyik
legijesztőbb eleme, pedig amúgy egy hangulatos átjáró-sétálóutca lehetne, ha
kicsit kipofoznák. De esténként, amikor a boltok már bezártak és amúgy is sötét
van, nem szívesen lépek be egy keskeny, rosszul megvilágított, fedett utcába – és
egyébként nappal is csak egy fokkal jobb. Szóval eleve nem is szándékoztam
besétálni ide, viszont észrevettem valamit, ami korábban nem tűnt fel: hogy a
sétálóutca bejárata mellett van egy lépcső, és valahová fölfelé vezet. Tetején
nyitott ajtó.
Hirtelen ötlettől
vezérelve felsétáltam.
Kitalálhatjátok, mit
találtam: egy töküres parkolót. A szürke egyetlen árnyalata, rajta néhány fehér
csík, amely mutatja, hogy merre menjenek, álljanak az autók. Beton beton hátán.
Körbejártam, nézelődtem, melyik környékbeli épület hogy néz ki ebből a szögből.
Valahogy minden más volt, mint lentebbről, távolabbról, közelebbről, ahogyan
már megszoktam őket. Minden épület új arcát vette fel: az IKEA, a kupolás
vásárcsarnok, a különféle templomok, tornyok és égbenyúló lakóházak, még a
Greyfriars parkocska is, meg a háttérben a távolabbi parkok.
És ekkor elképzeltem,
hogy valakinek titokzatosan a fülébe súgom: „Gyere velem!”, kézen fogom, és
magammal húzom ide. Hová megyünk? Majd meglátod. Odafent megkérdezi, hogy mi a
fenéért jöttünk fel ide, hát nincs itt semmi, én pedig a háta mögé állva, a
válla felett kinyújtott kézzel mutogatom neki, mennyi mindent lehet innen
látni. Amit persze amúgy is látunk, de mégis. Nem így.
Elsétálok a parkoló egyik
végéig, felhágok a peremre, lenézek. Nabasszus, ott szoktam sétálni szinte
minden nap. Milyen kicsi innen a boltok ajtaja, milyen fura látni az emberek
feje búbját, amint elgyalogolnak alattam, meg a hajléktalanokat a szokásos
fekvőhelyükön, és elképzelni magamat, hogy festhetek felülnézetből, amikor
odalent megyek. Ha nem csupán ez a három dimenziónk lenne, plusz az egyetlen
idősík, akkor most állhatnék itt úgy is, hogy közben magamat nézem, amint lent
sétálok tegnap. Vagy sétálnék úgy, hogy holnap fentről nézem magamat.
Legközelebb majd integetek, ki tudja, mi van a mi unalmas dimenzióinkon és
idősíkjainkon túl.
És mi van azon a fán túl?
Hát a parkolóház. Nabasszus, hát amellett lakom. Milyen messzinek tűnik innen
az otthonom, pedig csak pár perc séta. Coventryben gyakran csodálkozom rá, hogy
valójában milyen messze esnek egymástól azok az épületek, amelyek a fejemben
egymás mellett, pár másodpercnyi sétára vannak. Bécsben soha nem éreztem ilyet,
ott mindig minden közel volt. Viszont Budapesten igen. Amikor egyszer a Várban
a kilátóból ránéztem a Blahára és az Oktogonra, amelyek között naponta sétáltam
végig, és leesett az állam, mekkora a távolság közöttük. Oké, torzított a
perspektíva a Várból, de akkor is.
Szóval ott álltam a
parkoló közepén, és néztem, hogy miképpen kapcsolódik össze más parkolókkal,
mert van ám ilyen parkolója a bevásárlóközpontnak, a csarnoknak, a mindenféle
egyéb boltoknak, tulajdonképpen az egész labirintusszerű úthálózatnak, amely
elvezet a város főterére, fákkal, galambszarral és a régi városfal emlékével
szegélyezve. Van itt obeliszk, szökőkút, emitt Peeping Tom kukkol (aki megleste
a meztelen Lady Godivát és megvakult), amott szocreál jellegű domborművek a
falon. És mindennek a belvároson belüli belvárosnak van egy második szintje is.
Mintha egy várfalon állnék. Vagy mintha létezne még a régi városfal, amelynek a
szürke peremére könyökölve lenéznék a domíniumra. Vagy mintha egy emberméretű pókhálón
egy magasabb szálba kapaszkodnék (nem a keresztespók kerek hálójára gondolok,
hanem a házi zugpókéra, ami olyan, mint egy kis palota). Vagy egy nyüzsgő
hangyabolyt vagy méhkaptárat néznék úgy felülről, hogy magam is hangya vagy méh
vagyok.
Egy fantasyvilágban én
lennék a varázsló, aki a kezében tartja az eseményeket, és akinek a tudta
nélkül semmi sem történik itt. Tulajdonképpen ebbéli minőségben írtam bele
magam abba a „regénybe”, amit kilencévesen írtam. Ha az a girbegurba
gyerekbetűkkel teleírt kék füzet egy idegen kezébe kerülne, azt látná, hogy
nemhogy rendes cselekmény sincs, de a mondatok sem kapcsolódnak egymáshoz. Én
viszont emlékszem az egész világra, ahol ébren és álmomban jártam, és amit pont
ezzel az összevisszasággal, egymás hegyére-hátára dobált részletekkel őriztem
meg a mostani énemnek, és vele együtt azt a környezetet, amelyben akkor éltem,
a házat, a kertet, a kisállatokat, a családi viszonyokat, amelyek ma már
nincsenek, és a könyveket, amelyek körülvettek.
Az én világom, ahol ébren
és álmomban jártam, egy mesebeli birodalom volt egy felhőn, közepén egy
gondosan védett várral, amelyet erős – bár nem áthatolhatatlan – falak vettek
körül. Semmi olyasmi, aminek akár minimális köze lett volna a házhoz, a
kerthez, a biztonságos kislányéletemhez, amelyet akkor éltem.
És talán azért vagyok
ilyen boldog ebben a csúf, rossz emlékű betonvárosban, a szénporos fekete ország
közepén, mert megtaláltam a mesebeli birodalmamat a gondosan védett várral,
amelynek a fentebbi szintjéről éppen kihajolok, és amelyet körbeölel egy városfal?
Lehet, hogy ez az én igazi fellegváram, ahová a végső kétségbeesés pillanatában
érkeztem, miután hosszas tagadás után el kellett fogadnom, hogy a csodaszép,
ragyogó császárvárosban most éppen nincs jövőm?
Tényleg nem tudom, miért
van rám ilyen hatással egy ronda betonbunker teteje. Biztos begolyóztam már a
kisvárosi ingerszegénységtől, és összevissza csapong az agyam. Szóljatok rám,
ha hülyeségeket hordtam össze.
Még csak annyit, hogy
Coventry jelképe a főnix, és a város tetején állva akár azt is el tudom hinni,
hogy egy madár feltámadjon a saját hamvaiból, kicsit megrázza magát, eligazgassa
a tollait, aztán felszegje a fejét, és szárnyat bontson. Fel a felhők közé, a
csillagok közé, ahol nincs határ.
Ez az írás a saját magunknak kitalált Happy End kihívásra íródott.
Ajánlott zene:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése