Hazafelé sétálok a sötétben. Meglátom a házat,
odabent ég a villany. Égve hagytam volna? Nem, az üvegen kirajzolódik
egy férfi sziluettje. Hát megtörtént, amire persze mindig volt esély, de
azért reméltem, hogy sikerül majd elkerülnöm. Betörtek.
Nem
megyek közel, nem akarom, hogy észrevegyen a betörő. Észrevétlenül
átsurranok a szomszéd kiskertjén, akinek a házától még pont rálátni az
enyémre, és bekopogok. Elnézést a zavarásért, ott lakom a szomszédban,
és betörtek hozzám… Jaj, semmi gond,
jöjjön csak be, mindjárt hívjuk a rendőrséget. Üljön le, nyugodjon meg,
és maradjon itt, nehogy meglássák odakint.
Meg is jön a rendőr, villogó szirénákkal ügyködnek a háznál, de nem
tudom, hogy mi történik. Azért ennek így semmi értelme, hogy nálam van a
betörő, mégsem informálnak semmiről! A szomszédok se, a rendőrök se,
senki. Egy idő után kimegyek, és csak odakint tudatosul bennem, hogy
hiszen mondták, hogy meg ne lássanak… És ott áll előttem a betörő,
tényleg, visszavonhatatlanul megláttuk egymást…
Ekkor ébredek fel. Ágyban fekszem, sötét van bent, alig világosodik kint, nem járt itt semmiféle betörő, a kiskertes szomszédok nem léteznek, nincs is kiskert ebben az utcában. Rettenetesen sajog a lábam. Mindig ez van, a rémálmok egy csomó adrenalint juttatnak oda, ez valami evolúciós maradvány lehet, hogy el tudjak futni az ellenség elől. Menetrendszerűen így szoktam felébredni a rémálmokból: a fejem, a szívem még tele van velük, a lábam meg kurvára fáj.
Milyen hülyeség, hogy itt fekszem, és azért fáj a lábam, mert az agyam azt akarja, hogy elfussak egy ellenség elől, aki maga is csak az agyamban létezik. Szegény materialisták hogy küszködnek, hogy minden transzcendens ideát visszavezessenek a mérhető, bizonyítható, felfogható anyagra. Aha, persze. Ennél még a szolipszistáknak is előbb tudok hinni, mert a franc tudja igazából, lehet, hogy ez a szoba ugyanúgy nem létezik, mint az álombeli betörő, és lehet, hogy az álombeli betörő is ugyanúgy létezik, mint ez a szoba.
Agy. Kussoljál már. MOST!
Visszaaludni nem tudok, hát beletörődve ránézek az órára. 06:04, és ki tudja, hány perc telhetett el már. Öt? Tíz? Húsz? Vagyis öt óra valamennyi volt, amikor felébredtem. A lábfájás közben elmúlt, álma válogatja, hogy mennyi idő kell neki. Olyan is volt már, hogy sose tudtam meg, mi volt maga az álom, de a lábfájás kedélyesen eligazított a maga módján, hogy hát ez, aranyom, valami rettenetes fos volt, inkább örülnél, hogy csak én vagyok itt, és másra nem emlékszel. Most viszont egészen szerencsésen sült el a dolog.
És persze mikor történne ez az egész, mint a hét egyetlen olyan estéje után, amikor már előre örültem, hogy na, most elmegyek aludni éjfélkor, és ha nyolckor csörög majd az óra, akkor elégedetten gondolok arra, hogy végre egyben aludtam nyolc órát, és még az alvásfázisfigyelő karkötő is meg fog dicsérni ezért.
Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.
Ekkor ébredek fel. Ágyban fekszem, sötét van bent, alig világosodik kint, nem járt itt semmiféle betörő, a kiskertes szomszédok nem léteznek, nincs is kiskert ebben az utcában. Rettenetesen sajog a lábam. Mindig ez van, a rémálmok egy csomó adrenalint juttatnak oda, ez valami evolúciós maradvány lehet, hogy el tudjak futni az ellenség elől. Menetrendszerűen így szoktam felébredni a rémálmokból: a fejem, a szívem még tele van velük, a lábam meg kurvára fáj.
Milyen hülyeség, hogy itt fekszem, és azért fáj a lábam, mert az agyam azt akarja, hogy elfussak egy ellenség elől, aki maga is csak az agyamban létezik. Szegény materialisták hogy küszködnek, hogy minden transzcendens ideát visszavezessenek a mérhető, bizonyítható, felfogható anyagra. Aha, persze. Ennél még a szolipszistáknak is előbb tudok hinni, mert a franc tudja igazából, lehet, hogy ez a szoba ugyanúgy nem létezik, mint az álombeli betörő, és lehet, hogy az álombeli betörő is ugyanúgy létezik, mint ez a szoba.
Agy. Kussoljál már. MOST!
Visszaaludni nem tudok, hát beletörődve ránézek az órára. 06:04, és ki tudja, hány perc telhetett el már. Öt? Tíz? Húsz? Vagyis öt óra valamennyi volt, amikor felébredtem. A lábfájás közben elmúlt, álma válogatja, hogy mennyi idő kell neki. Olyan is volt már, hogy sose tudtam meg, mi volt maga az álom, de a lábfájás kedélyesen eligazított a maga módján, hogy hát ez, aranyom, valami rettenetes fos volt, inkább örülnél, hogy csak én vagyok itt, és másra nem emlékszel. Most viszont egészen szerencsésen sült el a dolog.
És persze mikor történne ez az egész, mint a hét egyetlen olyan estéje után, amikor már előre örültem, hogy na, most elmegyek aludni éjfélkor, és ha nyolckor csörög majd az óra, akkor elégedetten gondolok arra, hogy végre egyben aludtam nyolc órát, és még az alvásfázisfigyelő karkötő is meg fog dicsérni ezért.
Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése