A szerző megjegyzése:
Ennek a történetnek (is) története van... 😊 Immár harmadik
éve vettem részt a bloggerkarácsony nevű játékban, vagyis készítettem ajándékot
egy nekem kisorsolt másik játékosnak (ezt írtam 2017-ben, ezt pedig 2018-ban).
Idei ajándékozottam, Hazel azt írta magáról a rövid bemutatkozásban, hogy színházrajongó,
illetve sok más mellett A kőszívű ember fiait is szereti. Volt gyerekszínészként (fun
fact: a bloggerkarácsony egyik szervezőjét, Lylát is egy színjátszókörben
ismertem meg), illetve a fent említett regény köztudott rajongójaként nagyon
boldog voltam, és lelkesen írtam az alábbi történetet, amely számomra nagyszerű
lezárása lett a 2019-es évnek. Yriunk sokat 2020-ban is!
****
Julcsi próbálta
elrejteni az arcáról a rosszkedvet, amikor meglátta, hogy Dávid és Panka együtt
érkeznek meg a díszterembe. Ő már vagy öt perce ott üldögélt egyedül, még a
tanárnál is előbb érkezett, ha már más dolga úgysincs. Mert hát nem őt kíséri
le egy ilyen srác a büfébe, hogy melegszendvicset vegyen neki, mielőtt
elkezdődik az olvasópróba. Hogy ennéd le magad, gondolta a lány, de persze
Panka nagyon óvatosan evett, csak akkor harapott a szendvicsbe, amikor már
leült a körberakott székek egyikére, Julcsival szemben.
- Szia, Julcsi!
Remélem, jól telt a szünet!
És még kedves is.
Még amiatt is rossz lelkiismeretet kelt az emberben, gondolta Julcsi, hogy
kénytelen vagyok utálni, amiért ő kell Dávidnak, nem én.
Az egész téli
szünet úgy telt, hogy megpróbálta kiverni a fejéből a srácot, aki úgyis
elballag év végén, és akkor már könnyebb lesz, mert kit érdekel, hogy az
iskolán kívül kivel randizik. Úgyse maradnak együtt, győzködte magát, az
osztályban is van több lány, akiknek egyetemre ment a pasija, és egyik
kapcsolat sem élte ezt túl. És akkor talán, ha mindketten a Színművészetire
megyünk, ábrándozott tovább a lány… Panka úgyis más irányba tanul tovább, meg
hát őt amúgy sem vennék fel a béna hangszíne meg hangsúlyozása miatt. Nem
véletlen, hogy a tanár is mindig picsaszerepeket ad neki, ahol lehet
affektálni. Most például Plankenhorst Alfonsine-t fogja játszani.
Dávidot viszont
tuti felveszik, gondolta Julcsi. És ha ő már odabent van, akkor még van egy
évem olyan szinten felkészülni a felvételire, hogy engem is felvegyenek. Ha
kell, egy évig nem alszom, csakis monológokat memorizálok, musicalslágereket
dalolok, és minden költő minden nagy kötetét oda-vissza megtanulom.
Persze megint Miki
bá érkezett legkésőbb, elég elszállt egy figura volt. Ő volt az egyetlen az
egész tanári karban, aki már a ballagás előtt is megengedte a színjátszós
diákjainak, hogy tegezzék.
- Szép napot
kívánok, kezdjük a munkát! – Mindig így köszönt, majd rögtön szét is osztotta a
nyolc lefénymásolt paksamétát a diákok között. Hagyott nekik pár percet, hogy
átlapozzák, ismerkedjenek vele.
Több értelme lett
volna, gondolta Julcsi, ha már a téli szünetben szétküldi e-mailen. Persze
nyilván azért nem tette, mert akkor még bőven nem volt kész maga a szöveg. Csak
annyit írt, hogy a március 15-i ünnepségen A kőszívű ember fiaiból adnak majd
elő egy rövidített, dramatizált verziót, már amennyi nyolc emberrel lehetséges,
és a szerepeket is rögtön kiosztotta. Julcsi nagyon örült Edit szerepének, de
annak már kevésbé, hogy Dávid nem Richárd lett, akivel Edit összejön a végén,
hanem Ödön. De legalább Ödön feleségét kiírta Miki bá a rövidített verzióból,
mert nincs annyi lány. Richárd szerepét a bamba Attila kapta, aki még csak
kilencedikes, és semmi katonás vagy szexi nincs benne.
És az egy dolog, de
Julcsi hallotta, ahogy félhangosan motyogja a szöveget maga elé, és meg-megakad
a bonyolult, idegen szavaknál. És nemcsak Attila, hanem Panka is, Sanyi is,
sőt, még Dávid is. Julcsi hirtelen úgy érezte, megveti ezt az egész társaságot,
akiktől annyi nem tellett, hogy legalább elővegyék a regényt a téli szünetben,
amint Miki bá szólt. Ő újraolvasta az egészet, biztos ami biztos, és most még
talán jobban is tetszett neki, mint hetedikben, pedig már akkor is ez volt a
kedvenc kötelező olvasmánya.
Itt mindenki
tényleg mindenki lusta és hülye, döbbent rá szomorúan. Még az eszméletlenül
jóképű Dávid is. És nyilván az egész próbafolyamat azzal fog telni, hogy a
srácok egymásra licitálnak, mennyire utálják ezt a regényt és Jókait, és milyen
szörnyűek ezek a hosszú, régies mondatok. Ő meg magányosan öleli majd magához
ezt az egész csodaszép, talán sosemvolt, de mindenképpen szívdobogtató,
romantikus regényvilágot. Még soha ilyen magányosnak nem érezte magát, mint
amikor megint végiggondolta, mennyire nincs semmi köze ehhez a csoporthoz.
A darab Miki bá
nagymonológjával kezdődött, aki magára osztotta az úgyis csak egyszer szereplő
öreg Baradlay szerepét. Luca, alias Baradlayné, már most kapott pár rendezői
instrukciót: ugyan nem fog belebeszélni Miki bá szövegébe, de arcjátékkal,
testbeszéddel, meg a toll leejtésével azért reagál majd rá, mennyire
hülyeségnek tartja, amiket az öreg haldoklás közben mond. Luca lelkesen
jegyzetelt a margóra, a többiek figyelme viszont már most lankadt. A fiúk
suttogva beszélgettek, Panka megint harapott a szendvicsből – és még mindig nem
ette le magát! –, Dávid pedig odahajolt hozzá, és adott egy apró puszit az
arcára. Panka vihogott. Julcsi legszívesebben megtépte volna.
- Most pedig a ti
közös jelenetetek jön, Dávid és Luca – mondta Miki bá. Dávid összerezzent, de
rögtön figyelmet erőltetett magára. – Te, mint Ödön, most érkeztél haza
Oroszországból, ahol fényes karrier várt volna rád, hátrahagytad hű barátodat,
meg a jó nőket a kuplerájban… mit röhögtök, gyerekek? Szóval hazajöttél, hogy
átvedd a főispáni széket egy kis kelet-magyarországi vármegyében…
- Ez az Ödön
teljesen hülye – szúrta közbe Sanyi, akiről mindenki tudta, hogy külföldön akar
továbbtanulni.
- Dehogy hülye! –
torkollta le Miki bá. – A reformkorban nagyon nem volt mindegy, hogy a tanult
emberek külföldön maradnak enpluszegyedik hivatalnokok, vagy hazatérnek, hogy
kiemeljék a porból az elmaradott, szerencsétlen kis Magyarországot. És különben
is, Ödönnek Magyarországon volt a szerelme, Aranka. Nem emlékszel a könyvre?
Inkább Leoninnal
kellett volna maradnia, gondolta kajánul Julcsi. Ilyen szuper homoromantikus
bromance-t még a mai írók sem tudnának kitalálni. De azért ezt nem kötötte a
többiek orrára. Szegény Miki bá még a szavakat sem értené.
- Szóval Dávid.
Most érkeztél haza, anyukád kiment eléd az állomásra, hazamentek… – Mindenki jót
vigyorgott azon, hogy a tizedikes Luca most a végzős Dávid anyukája lesz. – És megpróbál
rávenni, hogy nősülj meg. Neked nem esik le egyből, hogy ő is azt szeretné,
hogy Arankát vedd el, azt hiszed, hogy valami idegen nemeskisasszonyt szán
neked, ezért az egész ötletet visszautasítod. De aztán megtudod, hogy Aranka
az, és boldogan beleegyezel. Ennyi az első jelenet. Mehet?
Luca kezdte az
olvasást.
- Fiam! Milyen
nagyon megrémítettél baleseteddel!
- Már túl vagyunk
rajta. Csakhogy látjuk egymást!
- Itt megöleled és
puszit adsz neki – szúrta közbe Miki bá. Többen felröhögtek, Dávid viszont
komoly arccal írta a papírra, amit a tanár kért.
- Itt szálljunk ki,
anyám. Meg kell látogatnom atyám sírját.
- Pár másodpercig
lehajtott fejjel álltok egymás mellett – instruált a tanár –, aztán
továbbmentek a kastélyba, amit majd megcsinálunk papírmaséból, és ott mondod
majd a következőt, Luca.
- Várj, Miki bá,
még fel kell írnom… Igen. Házunk nagy nevezetességgel bír e megyében.
Határoznod kell, mely állást foglalj el magad, kiket gyűjts magad körül, kiknek
légy vezetője.
- Tanácsodat fogom
kérni, anyám.
- Nehezedre esett
hazajönnöd?
- Abban az órában
készültem az útra, melyben leveledet kaptam.
- Nem gondoltál
arra, hogy mint legidősebb Baradlay, az örökös főispáni szék elfoglalására vagy
hivatva?
- Úgy tudom, hogy
ebben a székben most egy adminisztrátor ül.
- Atyád
végakaratában kijelenté, hogy halála után hat hétre nyújtsam kezemet ennek az
adminisztrátornak. Azt akarta, hogy házunknak új oszlopa támadjon, ki elbírja
azt a terhet, amit egykor ő viselt. Tudod, hogy ez a teher egy ország gondja.
- Ha atyánk
végakarata ez volt – s ha te is úgy akarod…
- Hát teneked
parancs az, amit én akarok?
Julcsi, amikor még
a téli szünetben elképzelte, milyen lesz a március 15-i előadásra készülni,
mindig úgy gondolta, hogy Dávid majd tökéletes romantikus hős lesz, és ő
olvadozni fog, amikor csak megszólal. Ehhez képest a fiú olyan döcögősen
olvasta ezeket a rövid mondatokat, olyan sokszor kellett visszaugrania az
elejére, meg kisiskolásan szótagolnia, hogy az valami borzasztóan kiábrándító
volt. Julcsi látta Miki bá arcán, hogy neki sem tetszik a dolog. Luca, aki
sokkal hosszabb mondatokat kapott több idegen szóval, sokkal gördülékenyebben
haladt velük.
Biztos ez az, amit
mondanak, gondolta Julcsi, hogy a nők verbális képességei jobbak. Vagy talán
csak arról van szó, hogy Dávidot ez az egész nem érdekli. Megcsinálja, mert
feladat, de nem érzi magát Ödönnek. Nem is érti az egész karaktert. Julcsi
szíve iszonyatosan megfájdult. Bezzeg én annyira Editnek érzem most magam… egy
lánynak, aki mindent, az életét, a biztonságát, mindenét feltette a férfira,
akit szeret, és aki végül el is nyerte a boldogságot Richárd oldalán… Vajon ki
az én igazi Richárdom, ha nem ez a jóképű, de buta gyerek itt? Akinek még a
butaságát is megbocsátanám, ha engem szeretne, és nem azt a folyton nyavalygós
Pankát…
Ekkor vette észre,
hogy valaki más is van a teremben rajtuk kívül. A díszterem másik felén, a
színpad fekete függönye mögül integetett felé valaki. Először azt hitte, hogy
valamelyik hülye osztálytársa ült be leskelődni, de aztán ráébredt, hogy
egyetlen srác sem hord madártollas, nagy karimájú kalapot. És még a legdurvább
matekdolgozatok előtt sincs senkinek ilyen beesett, hamuszürke arca. Ez a
gyerek konkrétan úgy nézett ki, mint aki vagy egy hete nem evett, csak
aggódott, menekült, rejtőzködött.
- Kimehetek, Miki
bá? – suttogta Julcsi a tanár felé. Az csak biccentett, különben le sem vette a
szemét Lucáról és Dávidról. Julcsi felpattant, kiment a díszteremből, de csak
akkor csukta be maga után az ajtót, amikor már a fiatalember is kislisszolt
mögötte. Sokkal idősebbnek tűnt az arca, mint bárkinek az iskolából, legalább
huszonnyolc éves lehetett. Vagy csak a sok szenvedés miatt néz ki ilyennek?
Julcsi észrevette, hogy sötét foltok borítják a ruháját, bármi lehetett, de
leginkább – kicsit megborzongott – vér. Belenézett a férfi szemébe, és
megdöbbent, milyen öreg a tekintete. Ha az arca huszonnyolc éves, akkor ez a
szempár meg legalább száznyolc. Tényleg rengeteget szenvedhetett szegény! És
tényleg, úgy ragadta meg Julcsi két vállát, mintha rögtön el akarna dőlni.
- Júlia kisasszony?
– lihegte. – Azonnal velem kell jönnie!
Még soha senki nem
hívott így, futott át a lány fején. Mit akar ez?
- Ki vagy te?
- Andreas Beckmann
vagyok. Harmadik zászlóalj. Vagyis már összevont második-harmadik. Iszonyatos…!
Úgy hullunk, mint a legyek, most lőtték el mellőlem a legdrágább cimborámat,
már szegény Fritz Goldner barátunk is halálos sebet kapott…
- Várj, várj,
lassabban! – Julcsi a karját nyújtotta Andreasnak, aki szinte rároskadt a
teljes súlyával. – Kérsz egy pohár vizet?
- Vizet?! – hördült
fel Andreas. – Hát van most idő vizet inni?! Azonnal vissza kell mennem, és a
kisasszonyt is vinnem kell, mert meg van írva, hogy csak a kisasszony menthet
meg minket!
- Vinni? Hova?
- 1848. október
31-e van, most zajlik az utolsó nagy csata Bécsben, most esik el a város. –
Andreas fojtott, drámai hangon beszélt. – Mint mondtam, Goldner kapitányunk már
halálán van. De Mausmann, a mi drága Mausmann barátunk még megmenekülhet. Meg
kell menekülnie! Mindig mindenkiben ő tartotta a lelket. Aki mellett ő harcol,
az elfelejti, hogy meghalni állt oda. Neki túl kell élnie ezt a poklot! És meg
van írva, hogy maga fogja megmenteni, Júlia kisasszony.
- Hogyan? – hebegte
Julcsi.
A fiatalember egy
apró, bőrkötéses piros könyvecskét vett elő a zsebéből. Már azt is átitatta az
izzadság és a vér.
- Ez az én
legnagyobb titkom, Júlia kisasszony. Családomban apáról fiúra öröklődött. –
Felcsapta a könyvet egy oldalpáron. – Ha az ember a jobb oldalára ír, teljesülhet
egy kívánsága. Ha pedig balra ír egy kérdést, megkapja rá a választ. Szeszélyes
varázserő, rébuszokban beszél, és mindig csak a következő lépéshez vezet el… de
tényleg működik.
Julcsi megnézte a
két oldalt. Bal oldalon szép gyöngybetűs írással ez állt: Was wird mit uns passieren? És alatta más írással: Bevor alles verloren geht, ruf Fräulein
Julia zu dir! Még szerencse, gondolta Julcsi, hogy figyelek németórán. A
másik oldalon pedig a szép írásnak a sebesen, hektikusan írt, jóval nehezebben
olvasható változata: Bring mich zu
Fräulein Julia!*
Úgy látszik, azt
nem mondta neki a könyvecskéje, hogy a huszonegyedik századig kell értem
jönnie, gondolta a lány. Andreas megragadta a karját, és mintha magától
értetődő lenne, pennát és tintatartót kapott elő a zsebéből, és valamit firkált
a jobb oldalra, nyilván valami olyasmit, hogy vigyél vissza minket. Ugyanis még
mielőtt Julcsi tiltakozhatott volna, furcsa émelygés kerítette a hatalmába,
forgott a világ, és mintha vákuummal szívta volna magához az a titokzatos kis
piros könyv. Óriási hangzavar robbant a fülébe, és amikor megint kinyitotta a
szemét, a legborzalmasabb kavalkádot pillantotta meg, amit életében láthatott.
Nehéz, iszonyú
büdös köd a levegőben, azoknak a puskáknak a lehet ez a tömény füstje, amellyel
folyamatosan lövi egymást a két tábor: a fehér egyenruhás katonák és a szedett-vedett
forradalmárok. Mind olyasformák voltak, mint maga Andreas – tollas kalap,
véráztatta ruha, beesett arc. Újabb és újabb férfi kiáltott fel a szívéhez
kapva és hullott alá a barikádokról. Julcsi végignézett magán – ő még mindig a
hétköznapi farmergatyáját és a kedvenc coldplayes pólóját hordta, nem vált
belőle automatikusan bécsi felkelő csak azért, mert átkerült a tizenkilencedik
századba.
De most mi a franc
legyen?
Andreas eltűnt
mellőle a könyvecskéjével együtt, és Julcsin hirtelen eluralkodott a pánik. Nem
ragadhat ebben a korban! Pláne nem egy lövöldözés kellős közepén! Ösztönösen
levetette magát magzatpózba, és odagurult a legközelebbi barikád alá.
Nekiütődött egy hullának, jobb híján az ő véráztatta testét húzta magára, és
úgy érezte, menten elájul. Úristen, mibe keveredtem?!
Csak egy részét látta
annak, ami felette történik, de azt kívánta, bár egyáltalán ne látna semmit.
Egy férfi egyensúlyozott a barikádon, testsúlya a fél lábán, kezében valami
fegyver, nem látta pontosan, hogy mi, és csak úgy vaktában lőtt mindenfelé,
hiszen a szürkületben és a füstben szinte semmit sem lehetett már látni. Olyan
volt, mintha transzban lenne, és maga Julcsi is érezte, hogy valami sajátos
tudatállapotba kerül, ezt a vérengzést nem lehet ép ésszel kibírni. Mindjárt
lelövik ezt a szerencsétlent, és akkor majd pont őrá esik, és…
- Száz golyó, és
egy sem talál! – rikkantotta ekkor a férfi, és még peckes pózba is vágta magát,
hogy még jobban provokálja a támadóit. – De ha talál? Az szép halál!
Hol hallottam már ilyesmit?
Julcsi félig-meddig kiszabadította magát a holttest alól, és ahogy mocorgott, a
férfi észrevette. Lekiáltott neki:
- Csak nem a mi
Andreas barátunk Júlia kisasszonya? Isten hozta! Sőt, Isten küldte! Hát itt
tartunk, hölgyek a barikádokon? Most pedig tessék szíves lenni megmenteni
minket.
- Megmenteni?
Hogyan?
- Tudja az ég.
Nekem Andreas barátom mondta, hogy maga fog minket megmenteni. Vigyázz!
A férfi még pont az
utolsó pillanatban hajolt el egy golyó elől. Elvesztette az egyensúlyát, és
lebucskázott a barikádról, Julcsi és a szerencsétlen halott fickó pont
felfogták a zuhanását. Egymásba gabalyodva csúsztak a véres, poros földön,
Julcsi érezte, ahogy végighorzsolódik az arca, szakad a nadrágja, mocskolódik a
ruhája, teste.
- Nincs is szebb
annál, mint a szép asszonyt ölelni! – vigyorgott rá a harcos. – Bár ennél
nyugodtabb körülményeket is el tudnék képzelni.
- Ez nem vicces –
morogta Julcsi. – Inkább koncentráljon, mielőtt tényleg lelövik.
Hogy mentsem meg
ezt a maradék szerencsétlent?! Nem tudta összeszámolni, hányan élhetnek még
közülük, csak az egymásba olvadó kavarodást érzékelte. Andreas könyvecskéje
kéne ide, csak beleírná, hogy az egész kis csapat repüljön valahová máshová. De
nincs nála toll. Meg különben is mondta, hogy szeszélyes varázserő, lehet, hogy
neki nem is működne. Meg aztán a szabadsághősök is utálnák, ha méltatlanul
megmentené őket az áldozatuk elől, amit a nagy eszméért hoznak. Ezek igazából
meg akarnak halni.
Csak Mausmann nem
halhat meg! Julcsi megszorította a férfi elrongyolódott kabátujját, mert hát
tudta ő végig, hogy egyetlen ilyen őrült lehet az egész forradalmi ifjúságban,
aki még ebben a helyzetben is csak humorizál meg versel. Őt tényleg meg kell
menteni! Mert ha lelövik itt, akkor később, Buda ostrománál nem lesz, aki
feláldozza magát Ödön helyett. És ha Ödön meghal, akkor Richárd azzal a
tudattal végzi be a csatát, hogy soha nem kérhetett tőle igazán bocsánatot, és keserűségében
nyilván elborul az agya, és még a szabadságharc vége előtt levágatja magát
valamelyik csatában… És akkor Editet sosem veszi el senki, a gyerekeik sosem
születnek meg, a kis Károlyka meghal a dajkanőnél, talán Jenő is öngyilkos
lesz, amilyen érzékeny hülye, ki tudja, mi lesz Baradlaynéval, Arankával, a
gyerekekkel… Julcsi megborzongott. Egy egész család, sőt, egy egész regény
sorsa múlik most azon, hogy ő mit tesz!
- Mi a fene?! –
kiáltott fel fölöttük valaki. – Egy asszony, itt?!
Julcsi féltérdre
ereszkedett, és minden létező színészi kvalitását beleölte a rekedt hangba, a
villogó szembe.
- Nem asszony
vagyok én, fiam, hanem a dédunokád dédunokájának szelleme! Jobb, ha tőlem tudod
meg, mint mástól: megölhetsz akár száz embert is itt, de végül úgyis a
szabadság eszméje fog győzni!
A fehér egyenruhás
katonák riadtan hátráltak, amitől Julcsi még jobban felbátorodott.
- Igen, igen!
Menjetek csak, és mondjátok el a bajtársaitoknak is! Aki ma leteszi itt a
fegyvert, azt áldani fogja az utókor!
Már majdnem
teljesen berekedt, tudta, hogy pár másodpercig bírja már csak, utána
mindenképpen kiesik a szerepből. De szerencsére ennyi is hatott: a katonák
tényleg visszavonultak. A férfi, aki Hugo Mausmann-nak tűnt, döbbenten lesett
utánuk, aztán Julcsira nézett, kicsit hitetlenkedve, de elismerően.
- El kell tűnnie
innen – mondta a lány. – Biztosan erősítésért mennek. Szedje össze az embereit,
és szökjenek ki a városból, ahol tudnak.
Más elrongyolódott,
véres alakok közeledtek, akik ugyan semmit sem értettek abból, ami az előbb
történt, de azt így is megértették, hogy Julcsira érdemes odafigyelni.
- Azt akarja a
kisasszony, hogy szökjünk? – szólt az egyik. – Az gyávaság!
- Nem. Azt akarom,
hogy hagyják el ezt az elesett várost, ahol a biztos halál vár magukra, és
menjenek Magyarországra, ahol nagy szükség lesz minden harcképes emberre.
Valaki megérintette
Julcsi vállát. Andreas állt mögötte. A lány hirtelen zavarba jött, maga sem
értette, miért.
- Júlia kisasszony…
amit az imént a szabadságról mondott… az tényleg úgy lesz?
Julcsi sóhajtott.
- Hát bizonyos
értelemben igen. A lényeg az, hogy ne adják fel a harcot, mert van miért!
- Igen! – kiáltotta
az egyik ifjonc, és a többiek is lelkesen emelték fel a szedett-vedett
fegyvereiket.
Mausmann odaperdült
Julcsihoz, és megragadta a kezét.
- Ezt soha nem
felejtjük el önnek, kisasszony. – Julcsi érezte, amint a férfi puha ajka a
kezét érinti. Elpirult, még zavartabban érezte magát.
- Hát, jó a huszonegyedik
századi ember a háznál…
Andreas még a
szavakat sem találta. Julcsi egy forró, őszinte ölelést kapott tőle, ami mégis
többet mondott, mint akárhány szó. Milyen kellemes az illata, gondolta a lány,
még a harc vér-, izzadság- és félelemszaga közepette is. Bárcsak maradhatna még
ebben az ölelésben órákig, vagy az idők végezetéig…
- Nincs időtök –
motyogta Andreas fülébe. – Mennetek kell.
A fiatalember
kibontotta az ölelésből. Előkapta a zsebéből a könyvecskéjét.
- És önnek is haza
kell térnie, Júlia kisasszony. – Kitépett egy lapot a könyvből, valamit
ráfirkált, majd kétrét hajtotta és átnyújtotta Julcsinak. – Ezt majd akkor
nézze meg, ha már visszatért a maga századába.
Julcsi nem bírt
többé Andreasra nézni, aki mindjárt hazaküldi őt ugyanúgy, ahogyan idehívta,
sem a reményteljes fiatalok arcába, akiknek nem árulhatja el, hogy az ügyük az
ő idejükben még semmiképpen nem fog győzni. Vajon elég volt, hogy ennyit
tettem? Nem akart ezen gondolkodni, inkább az ujjai közül kikandikáló
lapszéleket nézte.
- Julcsi!
Felkapta a fejét. A
díszterem előtti folyosón állt, Attila kiáltott rá az ajtóból.
- Siess már egy
kicsit, a mi jelenetünk jön, mindenki rád vár!
- Jó, jó, bocsi.
- Leejtettél
valamit – mutatott a földre a fiú. Julcsi felkapta a cetlit, és átfutotta a
szöveget.
Aufs baldige Wiedersehen, Fräulein Julia! A mielőbbi viszontlátásra, Júlia kisasszony. És alatta egy apró szív.
Julcsi egész arcát, egész testét elöntötte a forróság.
- Jaj, tényleg,
köszi.
Attila is
rápillantott a cetlire, és elvigyorodott.
- Üzenet a
barátodtól? – kérdezte, miközben már a díszterem ajtaját nyitotta, és
előreengedte Julcsit. Ott ült az egész csapat, ugyanúgy, ahogyan pár percre
magukra hagyta őket, kezükben a papírkötegekkel, ő pedig rájuk mosolygott.
- Elnézést, Miki
bá, már itt is vagyok.
- Nagyon helyes.
Akkor nézzük a második jelenetet…
Amikor Julcsi leült,
egy pillanatra meglátta, hogy Dávid különösen néz rá, úgy, ahogyan még soha.
Bizonyára meghallotta Attila megjegyzését a barátjáról, aki üzent neki. Az
eddigi udvarias érdektelenségét felváltotta valami új: mintha Julcsi valami
megfejtendő titok lenne, ő pedig nem is találna érdekesebbet annál, minthogy
utánamenjen ennek.
Julcsi nem nézett
vissza a fiúra. Valahogy már egyáltalán nem érdekelte, mit gondol róla Dávid.
Nem is értette, hogyhogy nem látta még tíz perccel ezelőtt sem, hogy ő is csak
egy a sok érdektelen gyerek közül ebben az iskolában, aki ugyanazokkal az
érdektelen dolgokkal foglalkozik, mint mindenki más is itt. Úgy látszik,
gondolta, még tíz perc is sok mindent meg tud változtatni az ember életében.
Rámosolygott a
tanárra, aztán az orra elé emelte a szövegkönyvet. Attila olvasni kezdte az
első pár sort, ő pedig várta, hogy jöjjön a végszó.
* A német sorok jelentése: „Mi
lesz velünk?”; „Mielőtt minden elveszik, hívd magadhoz Júlia kisasszonyt!”;
„Vigyél Júlia kiasszonyhoz!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése