Tavaly, amikor még sehol sem volt a járvány, december 24-én este tizenegy után végigsétáltam a templomba vezető úton a félhomályban, amelybe csak az utcai lámpák vittek egy kis sárga fényt. Metszően hideg volt, mindenkinek látszott a lehelete a plébánia előtti parkban, ahogy lassan gyülekeztek, lépdeltek befelé az emberek, töltötték fel a sorokat. Mint minden évben, a templom aprócska kórusa karácsonyi dalokkal várta a gyülekezőket, ezt hallgattuk némán és magunkba fordulva, mígnem pontban éjfélkor elkezdődött a mise. Ám ekkor valami megzavarta a gyülekezet nyugalmát. Három sorral mögöttem egy részeg férfi ült, aki folyamatosan és hangosan beszélt maga elé. Éppúgy beleszólt a pap köszöntőjébe, mint a csendbe, majd az imákba, a dalokba is. A körülöttem ülők egy ideig eltűrték, de aztán egyre többen fordultak hátra, volt, aki dühös suttogással kommentálta mindezt, és egyre többekkel néztünk össze. Talán húsz perc után a részeg magától kiment, visszaállt a várt és megszokott nyugalom. Nekem pedig ez a haiku formálódott a fejemben:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése