Tamási Rebeka: Mainzi reggel

Szent Bilhildus kókadtan támasztja a pásztorbotját, lábainál a hívek nem dicsőítik, csak ásítoznak. Még hallatszódik a csatornafedelek alatt a víz csobogása. Az autók álmosan állnak a fehér csíkok között, a félig szívott csikkek boldogan lebegnek a pocsolyákban. A macskakövön megvillan a napsugár egy köpésben, a törött sörösüveg meg kábán fekszik egy hányásban. Az utak jólesően terpeszkednek a házak között, a közlekedési lámpák még fel sem ébredtek. A galambok álomittasan burukkolnak, szedegetik a döner-morzsákat. A kávézók székei egymás ölében alszanak, és a korán kelő pékségekből is csak lassan kúszik elő a kenyérillat. A szökőkút szobrai még mosolyogva köpik a vizet, a hűs permet csillogva rezeg a levegőben. A tetőcserepek között helyeslően bólogatnak a gazvirágok, a teraszokra kiültetett pálmák meg visszaintegetnek nekik. A halk szellő összekócolja a falakra nőtt borostyánt, rigók kukkantanak ki mögüle érdeklődve. Lukas, nem felejtünk – hirdeti egy graffiti, felette meg az emléktábla, hogy a zsidókat sem, akiket innen hurcoltak el. A házak boldogan ácsorognak a napfényben, és riadtan rázkódnak össze a villamos csilingelésére. A térre ömlik a harangzúgás, a dóm méltóságteljesen kongatja a hetet, Bonifác püspök is összeszedi magát és szoborrá merevedik. Nagy zajjal megjelenik a kukásautó, a munkások csendben sepregetnek, az árusok bontogatni kezdik a standokat, asztalra kerül a spárga, alma, rózsa. Közvetlenül a hetedik harangszó és a kukásautó érkezése közötti fülsüketítő csendben magához tér a reggel is.

Ez az írás a magunknak kitalált Ébredező kihívásra íródott.