Tamási Rebeka: Láthatatlanok

Anett felszállt a buszra. A tömeg láttán ijedten pillantott hátra az anyjára: mi lesz, ha fel sem néz a telefonból és nekimegy valakinek? Mindig villamossal szoktak utazni, ott nincs ekkora tömeg.

- Menjél – szólt rá az anyja – csak van még egy kis hely. Utálom a pótlót.

Anett felszállt és anyjával megálltak a csuklóban. Anett a redőnyök harmonikázását nézte volna, ha nem álltak volna előtte emberek. Így oldalra fordult és a derekak között megpróbált kilesni az ablakon.

Sokáig utaztak. Anett a kacsintást gyakorolta. Apja mindig kinevette, mert kacsintás helyett becsukta mindkét szemét és még a száját is félrehúzta. De szeretett bohóckodni, ilyenkor apja néha figyelt rá.

- Vigyázzál – húzta arrébb Anettet az anyja, mikor a busz belsejéből elkezdtek kifelé tülekedni az utasok.

- Lökjél már fel! – szólt a nő egy idős hölgy után, aki pánikban törte az utat az ajtó felé. Anett ruhája vizes lett a sok esernyőtől, amit leszállás közben véletlenül belétöröltek.

Lett hely, de anyja a csuklóban maradt. Pörgette a fotókat a telefonján, néha meg szélsebesen üzeneteket pötyögött. Anettre rámosolygott egy iskolás lány. Rózsaszín táskáját az ölében tartotta, alig látszott ki mögüle.

- Még hány megálló, anya? – kérdezte Anett. Anyja nem reagált. Aztán lassan felnézett a telefonjából és a busz kijelzőjére nézett.

- Még nyolc.

Anett bólintott és az ablakon legördülő esőcseppeket figyelte. Ha gyorsan ment a busz, ferdén folytak le az ablakon. Néha kikerülték egymást, néha meg összeolvadtak. Egy idő után megszólalt:

- A nyolc, az sok?

De anyja nem válaszolt, így Anett újra a rózsaszín táskás lányt bámulta. Jövőre ő is iskolába fog menni. Kap majd iskolatáskát meg tornazsákot. Sőt, lehet, okostelefont is. Az biztos nagyon érdekes.

- Nyertem! - kiáltotta hátul egy kisfiú, apja meg nevetve pacsizott vele.

- Ügyes voltál, kisöcsi! Még egy kör?

- Gyere, leszállunk – rántotta ki Anettet az álmodozásból az anyja hangja.

- Állj meg! – húzta vissza a zebra szélén a nő. Utána a telefonjába mélyedt, Anett meg rendőröset játszott és terelgetni kezdte az elhaladó autókat.

- Anya, láttad, hogy egy apuka meg a gyereke barkóbáztak? Olyat mi is szoktunk az oviban! Barkóbázunk?

- Nem.

Ahogy gyalogoltak, Anett a járdát nézte a lábuk alatt. Némelyik helyen színes foltok tarkították az aszfaltot. Piros-kék-szürke-kék-sárga-szürke. Anettnek eszébe jutott Bence a Madárka csoportból. Bence szeretett magában beszélni, és az óvónénik behívatták a szüleit. Azt hitték, baj van. Anett viszont tudta, hogy Bencével nincs baj, ilyenkor a legjobb barátjával beszél, aki láthatatlan. Ő is szeretett volna egy láthatatlan barátot, de neki csak láthatóak voltak a Madárka csoportból, olyanok, mint a Bence.

- Anya, te a láthatatlan barátoddal beszélsz a telefonon?

A nő megtorpant az áruház bejáratánál, pedig már így is késésben volt. Öt drága percet veszítettek egy piros lámpa miatt. Hirtelen lekevert egy pofont a lányának.

- Ha még egyszer meghallom, hogy így beszélsz velem, elmondom apádnak! Hát mit képzelsz magadról, mi? Hát hülye vagyok én, azt hiszed? Itt kellene hagyjalak az utcán! Hát kinek kell egy ilyen gyerek?

Megrángatta Anett karját.

- Ne bőgjél itt nekem, mert tényleg itt hagylak. Apádnak egy szót se, megértetted?

Anett hüppögve bólogatott.

- Töröld meg az arcod, így nem mehetsz a játszóházba.

A nő kifizette az egy órás jegyet, és otthagyta a gyereket a színes labdák között. Szinte futva tette meg azt a pár métert a szeretője lakásáig. Honnan tudta meg a gyerek? Rettegett, hogy beköpi őket a férjének. Ez az egy boldogsága akadt az életben, a Gábor, meg a heti egy szex. És most ezt is elveszítse?

Anett nem ugrált a többiekkel a labdák közé, behúzódott egy nyugalmasabb sarokba. A fényesre lakkozott faasztal erezetét bámulta. A vonalak párhuzamosan futottak, néha egy-egy gombóc körül csoportosultak, de sosem keresztezték egymást.

- Szia, már nagyon vártalak! – köszönt oda a láthatatlan barátjának.