Hacsek Zsófia: Orderly

(A 2018-as NaNoWriMo-ra írt, egyelőre befejezetlenül maradt regény első két jelenete. Shrabani Basu dokumentumregénye alapján.)

– Én ebbe nem vagyok hajlandó belemenni!

Szinte szétfeszítette a harag. Az angol, ez a Lord Akárkicsoda, aki vele szemben ült, teljesen nyugodt, kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, és úgy szólt hozzá, mint egy türelmes apuka a neveletlen kisgyerekéhez:

– De Mr Karim, hiszen erre szerződött. Ezért tette meg azt a hosszú, fáradságos hajóutat. Azt hittem, Dr Tyler megfelelően informálta önt.

Abdul izmai egyre jobban megfeszültek. Ha ez az átkozott kefebajszú tudta volna, milyen kínokat állt ki a hajóút során, egy szóval sem merte volna éppen ezt említeni! Újra érezte a kabinja fülledtségét, szegény, sokat szenvedett gyomra és torka egyszerre sajdult bele a maró nedvek emlékébe, és abba szégyenletes dologba is, hogy alig huszonnégy órája ismerték egymást Mohammed Bukssal, de a férfinak máris az ő éjjeliedényeit kellett cserélgetnie és az összeizzadt homlokát az ölébe húzva törölgetnie. Megalázó volt és fájdalmas.

Mohammed most ott állt mellette, Abdul a szeme sarkából látta tátott száját, a riadt tekintetet, amely olyannyira éles kontrasztban állt a forró dühvel, amelyet saját arca, ökölbe szorított keze szinte sugárzott. Csodálkozott is, hogy nem perzseli fel egészen ezt az angolt, ám az megmaradt a maga csiganyálas, ál-udvarias modoránál.

– A jubileumi ünnepségek során rengeteg indiai vendég teszi tiszteletét Őfelsége színe előtt. Úgy határoztunk, elkelne az udvartartásban néhány segítő, akik szükség esetén közvetítenek Őfelsége és az idegenből érkezett fejedelmek között, tekintve a nyelvet, a szokásokat, az étkezések és egyéb protokolláris feladatok nyelvét… Igencsak nagy megtiszteltetés Őfelsége számára tolmácsolni, nem gondolja?

Abdul egy pillanatra összezavarodott, és szinte érezte, ahogy az irányítás végleg kicsusszan az ujjai közül. Éppen ezt akarják ezek az angolok, futott át az agyán, mindig csak ezt akarják. Az a Tyler is, hiába jó ismerőse és családjának régi jótevője, már-már barátja is, ugyanúgy nem vetkőzheti le ezt az utálatos szokást. Ő, Abdul azt szokta meg odahaza, hogy amit az ember mond, azt gondolja is. Az angolok meg vagy háromszor csűrik-csavarják a gondolatot, mire egyszer kimondják, és nemhogy három-négy különböző dolgot is jelenthet, de akár még valamit meg a teljes ellenkezőjét is, ő meg találja ki, ha tudja, hogy mire gondolnak valójában. Veszedelmes gondolatspirál, olyan, mint a lépcső, amely az itteni szobája felé vezet, és amelyen már kétszer majdnem leesett volna, ha a mögötte ereszkedő Mohammed nem kapja el. Most is beleszédült. Az angol meg csak nézett rá, kék íriszén mintha valóban csigavonalban forogtak volna az apró fekete foltok.

– De felszolgálásról nem volt szó! – tört ki Abdulból. – Én titkár vagyok a hazámban, tanult ember fia, jó pár iskolát végeztem magam is. Fejből recitálom a Kegyes Koránt, akárcsak az apám! Jártam Kabulban, én választottam a tavalyi kiállításra Őfelsége ajándékait. Én nem lehetek egy egyszerű felszolgáló!

Az angol felhúzta a szemöldökét. Úgy látszott, továbbra sem érti, mi itt a probléma, vagy talán nem akarja érteni.

– Nagyon köszönjük a figyelmességét, Mr Karim. Őfelsége igazán nagy örömét lelte az ékszerekben, amelyeket, ezek szerint az ön közbenjárásával, a tavalyi gyarmati kiállításra küldtek az ön szülővárosából. Mégsem világos számomra, hogy…

– Ékszereket és szőnyegeket. A szőnyegeket is én válaszottam! – Abdul tompán érzékelte, milyen élesen szívja be mellette a levegőt Mohammed, és hogy immár a társa izmai is megfeszülnek. Talán el kellett volna hallgatnia, de nem bírta abbahagyni. – Az agrai börtön írnoka vagyok már évek óta, én felügyeltem a munkát, hogy a foglyok a lehető legszebb, legkülönlegesebb szőnyegeket szőjék Őfelségének. Ott voltam éjjel-nappal, én érintettem őket először. És… és…

Csak most vette észre, hogy az angol arckifejezése megváltozott. Talán ettől ijedt meg Mohammed az előbb? A szavakat is lassabban, fenyegetőbben rakta egymás után.

– Először is figyelmeztetem, hogy a legnagyobb tiszteletlenség belevágni a felettese szavába, Mr Karim. Még egy ilyen, és valóban elbúcsúzhat a pozíciójától, amely, úgy látom, amúgy sem váltotta ki a kellő tiszteletet és alázatot önből. Kérjen elnézést, vagy nem tárgyalok többé magával.

Mohammed közelebb húzódott Abdulhoz. Mintha a másik helyett is neki kellene szégyellnie magát, könyörgő, alázatos tekintetét szinte belefúrta az angol szemébe. Abdul viszont nem állhatta tovább ezt a szemkontaktust. Lehajtotta a fejét, és a padlónak motyogta:

– Elnézést, uram.

– Elfogadom – biccentett az angol. – És ezt jól jegyezze meg a jövőre nézve. Legyen akár jegyző vagy titkár vagy akármi abban az indiai börtönben, az itteni alapvető illemszabályok önre is vonatkoznak.

Abdul ökle engedett a szorításból. Hirtelen mégis olyan ijesztőnek tűnt a lehetőség, hogy alig érkezett meg ebbe az országba, és még igazán hasznát sem vették, de máris visszaküldjék az ostoba makacssága miatt. Mit szólnának odahaza? Micsoda szégyen érné Tylert, aki jót akart neki is, magának is?

– Ne haragudjon, uram, tényleg nem akartam megbántani.

Az angol most már fölényben volt. Gúnyos vigyor szaladt szét az arcán:

– Másfelől viszont nem teljesen értem, hogy jönnek ide azok a szőnyegek. Mi következik mindabból, hogy tavaly ön választotta ki Őfelsége ajándékát? Gondolja, emlékszik erre még bárki is? Jegyezze meg, Mr Karim, Őfelsége nap mint nap ezernyi ajándékot kap, csillogóbbnál csillogóbb ékszereket, különleges, egzotikus dísztárgyakat. Nincs kapacitása arra, hogy mindent megjegyezzen, még kevésbé azt, hogy melyik honnan és személy szerint kitől származott.

Abdul most már hallgatott, nem feszíthette tovább a húrt. Szerencsétlen Mohammed is úgy állt mellette lógó orral, mint egy büntetésre váró gyerek, pedig neki aztán tényleg semmi köze nem volt az egészhez. Az angol szemmel láthatóan örült, hogy rövidre zárható az ügy, ugyanis megint biccentett, és egy fokkal barátságosabban mondta:

– Vegyük úgy, hogy nem történt semmi, rendben, Mr Karim? Ön és Mr Buks felszolgálnak Őfelsége és tiszteletreméltó vendégei asztalánál, illetve ha szükséges, meghallgatják, közvetítik és szükség esetén végre is hajtják az idegenből érkezett főurak és úrhölgyek kéréseit. Ezzel nagy terhet vesznek le az udvartartás, és így maga Őfelsége válláról is. Így lesz?

– Így lesz, uram – felelte Mohammed.

– Így lesz, uram – ismételte Abdul, és csak reménykedhetett benne, hogy a hangja nem cseng kevésbé lelkesen, mint a társáé.

– Elmehetnek.

Alighogy a folyosóra értek, Mohammed komolyan nekiesett Abdulnak. Ő addig azt hitte, hogy kötélidegzetű, örökké tréfás kedvű útitársat küldött mellé az Úr, aki ráadásul, tengeribetegség ide vagy oda, meg is kedvelte őt a hosszas hajóút és a máltai meg gibraltári kirándulások során. Mégis, talán ennek a vidám embernek sem lehet a végsőkig ingerelni a tűrőképességét.

– Mit csináltál, te barom! – Az új ruhája gallérjánál ragadta meg, és Abdul felszisszent a gondolatra, hogy máris elszakadhat az, amit akkora műgondddal varratott otthon és annyira várta már, hogy végre viselhesse. – Engem is majdnem kirúgtak miattad!

– Engedj már el! Mit ugrasz úgy nekem, hát látod, hogy nem rúgtak kis senkit! Engedj el, ha mondom!

Sértett méltósága utolsó morzsáival próbálta kisimogatni a ruhán, amit a másik összegyűrt az imént.

– De hát mi a fenének mondtad, hogy nem akarsz felszolgálni? Nem azért jöttünk?

– Én nem vagyok felszolgáló, én írnok vagyok.

– Hát én meg felszolgáló vagyok, mindig is azt voltam, és én mondom neked, cseppet sem olyan alantas ez a munka, amilyennek te hiszed. Vagy talán azt gondolod, olyan könnyű mindkét tenyereden tányérokkal manőverezni, és ha valamelyik málé inas neked rohan, hát téged szennyez össze az összes nagyúr ebédje. És tudod, kinek a havi béréből vonják le a veszteséget? Na, kiéből? Arról nem is beszélve, milyen nyakatekert kérésekkel állnak elő az asztalnál, persze mindig hatan meg tízen egyszerre, te meg győzd mindet egyszerre kiszolgálni. Az egyik fűszeresen kéri, a másik édes szósszal, a harmadik csak keserűt eszik, a negyedik csak most jött rá, hogy tegnap már elcsapta a hasát emettől, és most amazt akarja enni, de azonnal. Ha nincs száz kezed, mint annak az elefántfejű figurának, akit a hinduk az istenüknek mondanak, hát sok szerencsét, barátom.

Egészen kifulladt a nagymonológban, és meg kellett törölnie a homlokát. Abdul nem tudta, tisztelje-e azért, amiért ilyen alázattal viseltet a sors által rámért egyszerű feladat iránt, vagy inkább sajnálja, amiért ennyire nem lát túl a saját keskeny horizontján.

– Éppen ez az – ismerte be végül. – Nem tudok felszolgálni, soha nem csináltam még. Én azt gondoltam, hogy…

– Mit gondoltál?

– Mindegy, nem fontos.

– Na, mondd már meg, előttem nem kell titkolóznod…

Egész úton, amíg el nem érték a szobájukat, Mohammed erről faggatta, de ő azért sem mondott semmit. Odabent végre elterelődött a másik figyelme.

– Ide nézz, Abdul, ezek már megint áthúzták az ágyunkat! És új szappant is kaptunk a mosdótál mellé. Ilyen szállodában még az öregapám se lakott. Vajon mi lesz velünk Őfelsége udvarában, mennyi szappan meg kéztörlő lesz ott? Micsoda kényeztetés jár itt még az egyszerű szolgáknak is!

Abdul lerogyott az ágyára, amely valóban átható tisztítószer szagát árasztotta. Mintha az embernek a saját szagát is szégyellnie kellene itt. Ha még az ágyneműje is ilyen személytelen, sőt, őszintétlen vele, akkor mit várhatna az emberektől?!

– Akkor sem akarok – motyogta a plafonnak.

– Mit nem akarsz?

A csend egyértelműen megadta a választ, és Mohammed megint méregbe gurult. Még mindig a szappant forgatta a kezében, hát lendületből azt vágta oda Abdulhoz.

– Ha azt mondod, hogy felszolgálni, szedheted is a sátorfádat, mert én ugyan nem alszom veled egy szobában! Mit kell annyira idegenkedni ettől? Talán félsz, hogy bepiszkolódik a két kecses, tintafoltos kis kacsód? Vagy morzsa hull a ruhádra?

– Nem, nem, maradj már! Nem erről van szó. De akkor sem tudom, hogy kell csinálni.

Mohammed haragja már el is szállt. Könnyen jött, könnyen ment, mint a magafajta egyszerű, tiszta lelkű embereké. Odaült Abdul ágya szélére, elvette a szappant onnan, ahová esett, és lesimogatta az ágytakarót.

– Emiatt nem kell aggódnod. Majd én segítek, elmagyarázok, megmutatok mindent. Meglásd, hamar beletanulsz. – Fel-feldobta a kis fehér korongot, megbűvölten bámulta, mígnem egyszer elvétette, és a szappan a földre esett. – Egyébként mi a fenét hittél?

Abdul a fal felé fordult. Csak akkor volt képes bevallani, ha a másik nem láthatta az arcát.

– Nekem Tyler azt mondta, hogy orderly leszek.

– Hát de azok is vagyunk, nem?

– Tudod, Agrában, akiket eddig láttam… – Abdul érezte, ahogy lángban ég az arca. – Azok az orderlyk mind lóháton jártak. Ők felügyelnek a főurak biztonságáért, kísérik őket mindenhová. Fegyvert viselnek, és a lélegzeted eláll, ha meglátod őket a gyönyörű ruháikban, a felcicomázott lovaikon. Én… én a királynő orderlyje akarok lenni, akinek az életét a kezébe teszi, és aki mindig ott áll mögötte, és…

Nem folytathatta, mert, ahogy várható volt, Mohammed csodálkozása ekkor váltott át vad, fékezhetetlen nevetésbe.

– Hogy te mint királyi testőr! Hát ez kész, ez hatalmas! Te mint királyi testőr!

– Most mit kell röhögni! Veled talán még nem fordult elő, hogy félreértettél egy szót? – De ekkor már Abdul sem bírta tovább, Mohammeddel nem lehetett nem nevetni, még ha a szíve mélyén nagyon is fájt neki, hogy ezek szerint mindenki más pontosan tudta, még az egyszerű szolgák is, mennyire valóságtól elrugaszkodottak voltak az álmai.

**

Mohammed ráadásul lakatot sem bírt tenni a szájára, mindent elfecsegett mindenkinek. Nemcsak a többi indiai szolga, de még a britek közül is jó páran, olyanok, akiket nem is ismert, ilyesmikkel léptek oda hozzá:

– Hihi, te voltál, aki azt hitte, hogy lovas testőrök leszünk?
– Várom a parancsait, orderly úr!

Abdul úgy csinált, mintha ő is rendkívül nevetnivalónak tartaná ezt a kis bájos félreértést, de közben százszor is elképzelte, hogyan fogja a következőt belefojtani a kondérban rotyogó levesbe, aki megtalálja ezzel. Aztán szerencsére elmúlt az újdonság ereje, a szolgák hamarosan elfelejtkeztek az egészről.

Mohammed valóban komolyan vette a társa felszolgálói kiképzését, és Abdul gyorsan tanult. Olyan tudnivaló is akadt, amit a brit elöljáróik magyaráztak el mindkettejüknek. A legtöbb élelmiszer és fogás nevét még Mohammed sem ismerte, ahogy azt sem, hová kell tenni az asztalon a tálat, kanállal eszik-e ezt vagy azt, vagy villával, mi után mi következik az ünnepi menüben. Abdul elhatározta, hogy ha már így alakult, hát legalább a felszolgálók között ő lesz a legügyesebb és a legfürgébb, és akkor tényleg a kutya sem fog emlékezni az egész lovastestőrös fiaskóra.

Tyler, ha hallott is az esetről, egy szóval sem említette neki. Már a hatodik vagy hetedik napjukat töltötték a londoni Victoria Hotelben, és Abdul mindennap rákérdezett, mikor kezdődnek végre az ünnepségek, de a férfi mindig csak türelemre intette.

– Majd ha Őfelsége visszatér Skóciából.

– De mikor tér vissza?

– Nem tudom, barátom. Türelem, türelem.

Napról napra egyre több vendég érkezett a szállóba és a környező épületekbe is. Abdul az ablakból látott néhány indiai fejedelmet, akik nagy csinnadrattával, fényképészek, újságírók és bámészkodók karéjában megérkeztek valahová, vagy végighajtottak az utcán. Abdul és Mohammed felváltva próbálták kitalálni, melyik ki lehet, felidézve a hajón a Tylertől hallott és gondosan listába szedett neveket, aztán többnyire az angolt faggatták, tegyen igazságot, Kocs-Bihar maharadzsájának kíséretét látták-e az imént vagy Narodáéét. Abdul sosem mulasztotta el megkérdezni, van-e már valami hír Őfelségéről, de Tyler persze még mindig nem szolgált semmilyen újdonsággal.

– Öltözzenek, barátaim – nyitott be egyik reggel –, de jó melegen! Elviszem önöket egy különleges helyre.

A szálloda környékén már járkáltak az elmúlt napokban, de Tyler most messzebbre vitte őket. Egy park mellett, amely magán viselte a zöld mindenféle ragyogó árnyalatát, megálltak. Vonatfüttyöket és szénporszagot sodort feléjük a szél. Abdul először azt hitte, a parkba mennek, de Tyler egy gombakupolás, furcsa kis épületbe vezette őket. Mindhármuknak vett egy-egy belépőt, aztán termeket jártak végig, amelyekben híres európaiak viaszból formált szobrai álltak. Mohammed hangosan csodálkozott rá szinte mindegyikre, nem értette, miért fehér azoknak is a haja, akik olyan fiatalnak tűnnek.

– Ezek történelmi alakok, régen éltek – világosította fel Tyler. – Akkor Európában így hordták a hajukat az emberek.

Abdulnak nem igazán tetszettek a viaszarcok, bárgyúnak és semmilyennek találta őket, de egy fehér hajú királyi családnál azért sokáig bámészkodott. Ők franciák voltak, magyarázta Tyler. Abdult elbűvölték az aprólékos ruhák, főleg a csipkék és a tolldíszek, aztán elértek a jelenleg regnáló királyi család szobraihoz, és a két indiai örömmel csodálkozott rá Albert Viktor viaszmására.

– Vele találkoztunk a hajón!

– Szeretetreméltó, nagyszerű ember.

– Azért élőben jobb volt látni, mint így, hogy se nem beszél, se nem mozog! – Összenevettek.

Tyler mosolygott a lelkesedésükön, és gyorsan elmagyarázta, melyik viaszfigura kicsoda azok közül, akiket még nem láthattak személyesen. Abdul azt hitte, körbeértek, de ekkor Tyler a vállánál fogva visszafordította, és egy fekete pincelépcső felé terelte. Csak ekkor vette észre, hogy még az is valami terem felé vezet. Mohammed majdnem előrebukott a sötét lépcsőn, de két oldalról elkapták.

Sejtelmes zene búgott fel, amikor leértek, és Abdul hátán a hideg futott végig. Mohammed feljajdult, és ahogy elkapta a karját, egyben a lábára is rálépett. Körülöttük mindenfelé eltorzult tekintetű viaszemberek kínoztak más viaszembereket, néhányra meg olyan maszkot húztak, hogy csak a szemeknek kivágott résekből villogtak elő azok az élettelen, fekete szénszemeik. Csak fél méterre álltak egy akasztott embertől, és Abdul akaratlanul is felnyögött. Elégszer hallotta már az apját ordítva felriadni az álmából, mert újra látta azokat az indiaiakat, akiket a britek a levert lázadás végén fellógattak.

– Ne félj, barátom – duruzsolta maga elé Mohammed –, ez nem valós… ez szemfényvesztés… nem valós…

A piros festék híven utánozta az alvadt vért, és ördögi terv szerint kitalált mechanikus kerekek csikorogtak a viaszhóhér gépies mozdulatai nyomán, borzasztó kínok között mutatva az arra feszített viaszáldozatot. Egy másik beesett, hullaszerű arccal ült egy képzeletbeli börtön mélyén, és fel-felemelte a karját, hogy csörögjenek a láncai. Mohammed már annyira ránehezedett Abdul karjára, hogy akár azt hihette volna, elájult, ha nem nyöszörög időnként a fülébe:

– Eleget láttunk itt… Menjünk már ki…

Tyler megbökte Abdul oldalát, és előremutatott.

– Ott vannak a franciák, akiket odafent látott.

Pontosan velük szemben, a terem szemközti oldalán, karóra felszúrt levágott fejek álltak. Orrlyukaik, szájuk és a borzalmas, elmetszett nyakuk körül vöröslött a rászáradt vér. Az egyik ráadásul valóban annak a nőnek a feje volt, aki odafent még teljes királynéi ornátusban, habos szoknyával állt a viaszgyerekei mellett. Abdul gyomra annyira felkavarodott, hogy ehhez képest még az a több napos tengeribetegség a hajón is semmiségnek tűnt.

– Menjünk innen, Dr Tyler, kérem… – hebegte. – Azt hiszem, Mr Buks rosszul van.

Amikor felértek, egészen visszariadt barátja hófehér arcától, a beesett szemek alatti sötét karikáktól, és sejthette, hogy ő sem nézhet ki sokkal jobban. Tyler mondott még néhány érdekesnek szánt információt a viaszfigurák készítőjéről, egy európai asszonyságról, aki sok kortársa kivégzését maga is végignézte, majd a halotti maszkok alapján készítette el a lent látott figurákat, de amikor látta, hogy a két indiai hallgatásba burkolózik, tapintatosan kivezette őket a viaszmúzeumból. Még a parkban is sétáltak egy kicsit, de Abdul utólag semmire sem emlékezett, mit láttak a napfény alatt. A tudata egy része odalent maradt a halottak és kínzottak sötét birodalmában, és a füléből még este sem tudta kiverni azt a vidám dalocskát, amelyet a kijáratnál játszott egy lisztes arcú verklis.