Sziszeró
Nagyon egyszerű, magyarázta az Anna, fogod, beleszívsz, kifújod. A könyvtár háta mögött ültünk, tanítás után, ő már egész jól belejött a cigizésbe, és most engem tanítgatott. A meggyújtás meg a fogás még ment, de mikor a szám tele lett füsttel, köhögni kezdtem, és le kellett hajolnom, hogy ne szédüljek annyira. Tudtam, hogy a cigit le kell tüdőzni, bármit is jelentsen az, különben semmi értelme az egésznek. Letüdőzés nélkül totál lúzernak nézik az embert.
A tabakban a Juli néni, akit a többiek vén kurvának hívnak, mert legalább megvan negyven éves, nem ad el egy szál cigit se senkinek, aki nem múlt el legalább tizenhat, de inkább tizennyolc, úgyhogy az Anna a bátyjától szerzi be a Marlboro Lightot. Kaptam tőle még egy szálat, hogy gyakoroljak otthon, elvettem, de tudtam, hogy esélyem sincs, mert anyuék rögtön kiszúrnák, hogy cigizem. Mivel még baromira tizennégy vagyok, cigirágót kértem a Juli nénitől, attól nem fogott gyanút, és rohantam haza gyakorolni, az Anna egy szál igazi cigijét meg eltettem ínségesebb időkre. Amúgy egész hamar belejöttem a letüdőzésbe, sőt, még a menőbb fejekkel is összeakadtunk a könyvtár mögött, úgyhogy mindig volt valaki, aki megkínáljon. Az egyik szakközepes igazi ukrán cigit szívott, amit az apja haverja, a Mitya szerzett a határon, mert valami ellenőr volt ott, és azoknak dől a cucc a kamionokról. Volt egy nagyon szép csaj velünk, hosszú négyszögűre vágott műkörmei voltak, vörösek, és a srácok nagyon szerették, na, ez a Szinti adott még nekem párszor hegyilevegőt, ami vékony, nagyon finom illatú női cigi. Nem Marlboro Light.
Szerencsére a Chicagot otthon meg tudtam nézni, legalább tízszer visszatekertem, hogy hogyan tartja a cigit a Ketrin Zetadzsonsz, mert az iszonyú menő, sőt, ahogy ő csinálja, az szexi, mert miközben fújja ki a füstöt, amit nyilván letüdőzött, azt mondja, hogy „sziszeró”. A szobámban a tükörnél gyakoroltam, hogy hogyan tartsam úgy a kezem meg a fejem, mikor kifújom a füstöt. Ha anyuék hangosan nézték a tévét, még azt is kimondtam, hogy „sziszeró”, de valahogy nekem nem volt olyan szexi, mint a filmen.
A Girnyó nem tudott hova lenni a gyönyörtől, mikor meglátta, hogy cigizem, jött ő is velünk, levakarhatatlanul, ez az átka, ha az ember jár valakivel, hogy mindig ott van vele a valaki. Nem tudtam nyugodtan elszívni egy szál cigit se, mert közben végig arra kellett gondolnom, hogy a Girnyó most a gúvatag szemeivel bámul, pedig szerintem nem tudtam olyan jól csinálni, ahogy akartam, de úgy látszik, tényleg szeretett, mert neki ennyi is elég volt, hogy menőnek tartson tőle.
A könyvtár mögötti hely azért volt jó, mert a gimisek, meg a szakközepesek is ide gyűltek, meg ugye mi, az általános menő fejei, akik már cigiztek. Mindig reméltem, hogy a Felner Pisti is erre sétál egyszer, mondjuk, mikor látja, hogy hegyilevegőt szívok, és csak ránéznék, és annyit mondanék neki, hogy „sziszeró”, és akkor rájönne, hogy tulajdonképpen mindig is belém volt szerelmes, és nem az Eszterbe. De nem jött, a Girnyónak meg mégse mondhattam, hogy „sziszeró”, úgyhogy csak szívtam, amit adtak a többiek, és azon gondolkoztam, hogy a Felner Pisti egyszer úgy is bemehetne a könyvtárba, hogy mondjuk hátulról kerüli meg az épületet, nem mindig csak úgy, ahogy kell, az útról a kapu felé kanyarodva.
Mindig kerülővel mentem haza, úgyhogy a Girnyó örülhetett, mert azt hitte, miatta kerülök, pedig csak ki akartam szellőztetni a ruhámat. Apu tuti nem adott volna zsebpénzt, ha tudta volna, hogy cigire költöm, mert az egészségtelen, és különben is, kislányok nem cigiznek. Úgyhogy kerültük a várost a Girnyóval, szorongatta a kezem az izzadt tenyerében, és mesélte, hogy mi volt a tornaórán, mert ott fiúk-lányok külön, meg hogy ő el akar kezdeni tékvandózni, hogy erős legyen. Baromira nem érdekelt a tékvandó, de éreztem, hogy az ukrán cigi szaga még mindig a hajamban van, úgyhogy csak róttam a köröket a patakparton, a Girnyó meg kísért és lelkendezett, hogy külön ruha is van a tékvandóhoz, meg hogy lehet rúgni meg ütni benne.
Mivel este hatra értem haza, kénytelen voltam behívni a Girnyót, mert ha az ősök azt hiszik, romantikáztam, akkor talán nem borulnak ki annyira, mintha mondjuk csavarogtam volna.
A Girnyóval az a baj, hogy nem veszi a lapot. Mikor anyu illendőségből, tekintettel, hogy a lánya udvarlója, megkérdezte, hogy marad-e vacsorára, a Girnyó lelkesen igent mondott. Az asztalnál leült a székemre, a csirkének a mellét kérte, amit én szoktam kérni, és a levesből is kétszer szedett. Érdekes, mi ilyet ebédre eszünk, ennyit bírt mondani a Girnyó, apu meg mondta, hogy hát igen, de mi együtt eszünk, és csak vacsorára tud összegyűlni a család, mert addigra mindenki hazaér, és itt baromi rondán nézett rám. Mire véget ért a vacsora, életemet adtam volna egy szál ukrán cigiért, ami egyenesen a határról jött a Mitya nevű tiszttől, de csak a cigirágómat tudtam rágni egész este.
Egyik nap a Girnyó tékvandó edzésen volt, mert beiratkozott, hogy izmosodjon, amin próbáltam nem röhögni, az Annával ballagtunk haza a könyvtártól, és szívtuk a friss hegyilevegőt. Mikor az Anna hirtelen elsápadt, azt hittem, félrenyelte a letüdőzést és haldoklik, de csak zsebre vágta az égő cigijét. Akkor láttam meg az anyut, aki velünk szemben jött a piacról, ahová sose szokott járni, de most nyilván erre kellett járnia, hogy meglásson engem, ahogy a cigi lóg a számban, miközben a visító Anna égő zsebéből piszkálom ki az ő cigijét. Fél évre megvonták a zsebpénzemet, „Szégyelled magad. Mélységesen”, és a Girnyóval se találkozhattam egy hétig. Mármint az iskolán kívül. A maradék zsebpénzemből cigirágót vettem, és szép kerek lufikat fújtam belőle, amíg délutánonként a szobámban olvastam. És akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen nekem ez nem büntetés. A cigiseknek az Anna azt mondja, hogy beteg vagyok, úgyhogy nem sérül a hírnevem, a Girnyó úgyis kitart egy hétig, addig meg élvezem, hogy nem lép a sarkamra, mikor állandóan a nyomomban van. Egy hét után anyuék megkegyelmeztek, nyilván arra gondoltak, hogy szombat van, és én már nagyon szeretnék valahová menni a Girnyóval, úgyhogy miután még egy adag szidást kaptam, elmehettem otthonról. Az ajtóban, mint valami béna amerikai filmben, ott várt a Girnyó, egy szál kókadt gerberával a kezében. Mert ha mondjuk még a Felner Pisti várt volna, az nem jött volna ki ilyen hülyén, de csak a Girnyó volt, és kénytelen voltam vele beérni az első szabad estémen. Méltóságteljesen kivonultam a házból, egyenesen a könyvtár háta mögé, ahol most nem volt senki, mert mindenki valahol volt. „Úgy hiányoztál” karolt át a Girnyó, és még egy nyálas csókot is adott. El is ment a kedvem a kedvem a visszakapott szabadságtól, ha azzal jár, hogy a Girnyó gátlástalanul csókolgathat, úgyhogy beküldtem őt a boltba, vegyen nekem csokit, és ne bámulja, ahogy cigizem, mert még a hideg is kiráz tőle, olyan idegesítően vágyakozva bámul.
Elővettem az Anna egy szálát, és meggyújtottam. Nekidőltem a könyvtár falának, próbáltam meglátni a város fényeitől halvány csillagokat, és szívtam a cigit, és fújtam a füstöt. És csak úgy halkan, magamnak, mint valami ígéretként, kimondtam, hogy „sziszeró”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése