Lebegés
Ültünk az autós szőnyegen, és a Girnyó elmélyülten turkálta az orrát. Én barbizás közben összenéztem az Eszterrel, akinek hosszú haja volt és szép mosolya, és egyszerre mondtuk nevetve, hogy fúj. A Felner Pisti odakapta a fejét, és ránk vigyorgott. Azt hiszem, minden itt kezdődött. Mert a Felner Pisti fogatlan vigyorába nem lehetett nem beleszeretni.
Az óvónénik is odáig voltak érte. A szőke haja mindig oldalt volt elválasztva, és mindig ingben járt az oviba. Az Anyák napi ünnepségen olyan szépen szavalta el, hogy „Kicsi szívem, kicsi szám, boldog Anyák napját kíván”, hogy még a dadus is elsírta magát. Akkor én is szerepeltem, mert előadtunk egy rövid színdarabot, amit a Marika néni írt, és én játszottam benne a fát. Anyu festett nekem kartonból törzset meg lombot, cseresznyefa voltam, ezért két szem ki volt vágva rajta, azon keresztül néztem a Felner Pistit egész előadás alatt. Ő volt a herceg, és Eszter a hercegnő. Apukám nem értette, miért kezdtek el sikongatni az anyukák, mikor eldőltem, szerinte van olyan, hogy kidől egy fa, azt csak később tudta meg, hogy az ő gyereke törte el a lábát, mikor az a fa eldőlt. Úgyhogy az én anyukám nem a meghatottságtól sírt, hanem a bánattól, hogy egyetlen gyereke van, de az is eltöri a lábát.
A Felner Pisti sosem turkált az orrában. A délutáni alvásra sem maradt, mert az anyukája érte jött és angol órára vitte. Délutánonként dühösen feküdtem a hófehérkés paplan alatt, és arra gondoltam, hogy a Felner Pistit biztos jobban szeretik a szülei, mint engem, mert akkor nem kellene itt aludnom, meginnom a fölés délutáni kakaót és várni, hogy az én anyukám is végre ideérjen a munkából. A Felner Pisti csak egyszer maradt az oviban ebéd után, és mindenki vele akart játszani a meghatottságtól, hogy velünk tölti a délutánt. A Girnyó felajánlotta neki a piros tűzoltóautóját, Eszter meg fogócskázni hívta. De én tudtam, hogy a Felner Pisti engem fog választani. Én ültem a rakéta tetején.
A rakéta egy nagyon jó mászóka, lehet rajta felmászni, sőt lefelé is, csak figyelni kell, hogy az ember le ne csússzon. A Felner Pisti szó nélkül felmászott hozzám a rakéta tetejére, és mondta, hogy játsszunk űrhajósat, lehetek a másodpilóta, ő meg az első. Süvítve szálltunk fel a NASA űrbázisáról, és időnként jobbra-balra dőltünk, ha utunkba került egy kósza meteor. Azt hiszem, életemben akkor voltam a legboldogabb, ezt onnan tudom, hogy azóta sem láttam a világűrt, pedig akkor a Felner Pistivel láttam. Ezt nem azért állítom, mert leestem a rakétáról, és agyrázkódással vittek kórházba. Előtte láttam az űrt, a Felner Pistivel, mert másodpilótaként nagyon is figyelnem kellett, hogy melyik csillagok mellett megyünk el, hogy én is tudjam az utat, ha esetleg nekem kell hazavezetni. Tudtuk, hogy az űrhajósok sok konzervet meg porból készült ételeket esznek, mert láttuk a tévében. Sőt, azt is tudtuk, hogy milyen lebegni a súlytalanságban, mert hetente egyszer úszni jártunk az ovival. A súlytalanság nagyon jó érzés. Ott, ketten a Felner Pistivel az űrben meg különösen jó volt, nem volt ott rajtunk kívül senki, és csak az úszás volt a csillagok között, a lebegés. A lebegés tetszett a legjobban. Kár, hogy amikor az óvoda udvarán csináltam, akkor zuhanásnak hívták, és az óvó néni is sikított, nem csak én.
A rakétát miattam vitték el az óvoda udvaráról, és a Felner Pisti sem maradhatott többé délutánra, egy ilyen helyen, ahol nem vigyáznak már délután a gyerekre. Úgyhogy a világűr azután kimaradt az életemből. Meg a Felner Pisti is. Mikor a kórház után visszamentem az oviba, a Felner Pisti az Eszterrel fogócskázott, a Girnyó meg rajzolt nekem egy rakétát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése