Gyűjtöttem a jeleket. A jókat. Csak a jóra kell
figyelni, azt mondják. Mire fél hat lett, hiába gyűjtöttem a jeleket,
hányingerem volt, és tudtam, hogy mindent el fogok szúrni. Az is lehet,
hogy mire hat óra lesz, egyszerűen köszönök neki, megfordulok és
elfutok. De lehet, hogy lehányom inkább.
Nem hánytam le.
A lámpaoszlopok mindig akkor alszanak ki, mikor alájuk érek. Ma nem égtek, és akkor kapcsolódtak fel, szépen egymás után, mikor alájuk értem. Ez egy jel. Jó jel. A járdán nem voltak kutyaszarok, se frissen habozódó köpések, ez két jel. Nem fogtam ki cekkeres néniket, andalgó szerelmes párokat, négy barátnőt, akik kézen fogva sétálnak, hogy elfoglalják a járdát. A metróban a kaller rá se nézett a bérletemre, és a metró is hamar jött. A Nagyvárad tér A betűje balra elfeküdt a falra épített kiíráson. Hat előtt három perccel már ott topogtam a kávézó előtt, pedig szerettem volna késni. Ha szeretnék, nem tudok. Ő késett, tíz percet, a villamospótló, ugye.
Miután nem hánytam le, bementünk a kávézóba, ahol dafke teát kértem. Próbáltunk beszélgetni. Szoktam tudni beszélgetni. De vele szemben még a szórendet se találtam el. A témát néha. Figyelt rám, többnyire. Mikor elment mellettünk, a felszolgálólányt követte a tekintetével. A randi a kölcsönös érdeklődés hiányában elmaradt. Mi csak teáztunk. Megittuk.
Kérdeztem, hogy szokta-e figyelni a jeleket. A biztosítókötél nélküli tetőjavítókat az Astorián, az árnyékok játékát a falon, a pocsolyákban a fejjel lefelé lévő világot. Azt mondta, nem. Meg, hogy nem hülye. Arra gondoltam, hogy biztos ő is nagyon igyekszik, hogy értelmesnek tűnjön. Csak negatív érvelést használ.
A Nagyvárad tér eldőlt A betűjét öt percig bámultam az aluljáróban. Aztán hazamentem. Tök hülyének éreztem magam. Az előszoba tükrében viszont megláttam, hogy a rúzsom nem kopott le. Az jó jel.
Nem hánytam le.
A lámpaoszlopok mindig akkor alszanak ki, mikor alájuk érek. Ma nem égtek, és akkor kapcsolódtak fel, szépen egymás után, mikor alájuk értem. Ez egy jel. Jó jel. A járdán nem voltak kutyaszarok, se frissen habozódó köpések, ez két jel. Nem fogtam ki cekkeres néniket, andalgó szerelmes párokat, négy barátnőt, akik kézen fogva sétálnak, hogy elfoglalják a járdát. A metróban a kaller rá se nézett a bérletemre, és a metró is hamar jött. A Nagyvárad tér A betűje balra elfeküdt a falra épített kiíráson. Hat előtt három perccel már ott topogtam a kávézó előtt, pedig szerettem volna késni. Ha szeretnék, nem tudok. Ő késett, tíz percet, a villamospótló, ugye.
Miután nem hánytam le, bementünk a kávézóba, ahol dafke teát kértem. Próbáltunk beszélgetni. Szoktam tudni beszélgetni. De vele szemben még a szórendet se találtam el. A témát néha. Figyelt rám, többnyire. Mikor elment mellettünk, a felszolgálólányt követte a tekintetével. A randi a kölcsönös érdeklődés hiányában elmaradt. Mi csak teáztunk. Megittuk.
Kérdeztem, hogy szokta-e figyelni a jeleket. A biztosítókötél nélküli tetőjavítókat az Astorián, az árnyékok játékát a falon, a pocsolyákban a fejjel lefelé lévő világot. Azt mondta, nem. Meg, hogy nem hülye. Arra gondoltam, hogy biztos ő is nagyon igyekszik, hogy értelmesnek tűnjön. Csak negatív érvelést használ.
A Nagyvárad tér eldőlt A betűjét öt percig bámultam az aluljáróban. Aztán hazamentem. Tök hülyének éreztem magam. Az előszoba tükrében viszont megláttam, hogy a rúzsom nem kopott le. Az jó jel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése