2023. szeptember 8., péntek

Benesóczky László: Látlelet a paradicsomból


Kis csoportunkat hatéves fennállása alkalmából Isten éltesse sokáig!

A versem közlése előtt egy szemelvényt is hoznék ide Adorno Derűs-e a művészet című, 1967-es esszéjéből:

„És mégis: a művészet derűjét emlegető lapos közhelynek van igazságmagva. Ha a művészet nem lenne – bár csak közvetve – örömforrás, akkor nem tarthatná fenn magát a puszta létezésben, amelynek egyébként ellentmond és ellenáll.
[…] Olyasmit testesít meg, ami a szabadság – a szabadságnélküliség viszonyai között. Azzal, hogy puszta léténél fogva kitör az uralkodó kényszer bűvköréből, […] a boldogság ígéretét fejezi ki, még akkor is, ha a kétségbeesés jegyében teszi ezt.
[…] Hiába tesz meg mindent a művészet, hogy látszatszerűségének leküzdése érdekében megszabaduljon a lelkesítés utolsó maradékától is, árulást, az örökös igent mondást gyanítva benne.”

Mi, az Yriunkban mindannyian lelkes és pozitív emberek vagyunk (bármennyire is közhelyes ezt leírni.) Szerintem igenis kell és érdemes is megkeresni, megtalálni azt, hogy a művészet és a derű viszonyát hogyan hoznánk közelebb, örökös igent mondásra való buzdítás zárójelbe tételével. Ezt próbáltam meg az alábbi versemben is, ami első közlésben az Új Bekezdés irodalmi portálon jelent meg, 2023. február 16-án, Szabó Dárió szerkesztőnek köszönhetően:

Benesóczky László: Látlelet a paradicsomból

A Hold dobog. Boldogok
az almaszívű szolgák.
Vajkörték évei, bevártatok hát.
A fény egy nagy citrom leve most.

Aprózene körbejár,
citromfüvek hírvivőivel.
Szent, földi örömök héttől.
A sarokban törökláz énekel,
a bíbor idő a cserépedényből
sosem fogy el, míg
citrom nem fröccsen az égből.



Boldog szülinapot, Yriunk!


Kép forrása: Freepik

2023. szeptember 7., csütörtök

Tamási Reneka: Kisszínes

Hat évesek lettünk!

Bak Imre festőművészt halála előtti egyik utolsó interjújában arról kérdezték, mi adja számára az inspirációt már hatvan éve. Válaszával szívünkből szólt: 

"A hit abban, hogy a művészet fontos. Ezt a tevékenységet több ezer évvel ezelőtt kezdte el az emberiség, akkor még rituális körülmények között zajlott, és persze nem nevezték művészetnek. Nem tudunk róla leszokni. Folyamatosan jönnek létre művészeti alkotások. Ha hiszek abban, hogy be tudok kapcsolódni ebbe a hosszú, sok ezer éves történetbe, és valami keveset hozzá tudok tenni a magam módján, akkor ez olyan inspirálóan hat, hogy feledhetővé teszi a korábbi, éveken át tartó mostoha körülményeket is." 

Mi, az Yriunk irodalmi csoport tagjai mind hisszük és éljük a művészetet, akkor is, ha mostohák a körülmények, akkor is, ha ezer más elfoglaltságunk mellett próbálunk meg alkotni valamit. A hat év alatt nem minden kitűzöt célunkat sikerült megvalósítani (például, hogy telematricázzuk a logónkkal Magyarországot), de továbbra is élünk, működünk, írunk, baráti körként és szellemi műhelyként támogatjuk egymást. Mindannyian fejlődtünk, emberként és művészként egyaránt. Életünk mozgatórugója a változás, de valami örök: a művészet és egymás szeretete.

Mivel nemrég fedeztem fel magamnak a mikrofikció műfaját, a mai napot is egy ilyen rövid írással szereném ünnepelni. További három mikrofikciómat Bakucz Dóra közölte a mikrofikciók című blogján

Tamási Rebeka: Kisszínes

Kristófot életében először állatkertbe vitték. Az elefántnál még csak remegett a szája széle, a zsiráfnál már kibuggyantak a könnyei, a kisnyulaknál viszont keserves sírásra fakadt. Senki sem értette, miért. Kristóf még nem tud beszélni, így csak hüppögve huhogott, hiába hajtogatták neki a felnőttek, hogy nem kell félni. Pedig ő nem félt, hanem megijedt, hiába jobb félni, mint megijedni. Az elefánt ugyanis nem kék volt, mint a mesekönyvben, hanem szürke. A zsiráf viszont sárga volt, és nem lila, mint a tányérkáján. A nyuszi pedig fehér volt, és nem rózsaszín, mint a zokniján. Kristóf egész hazaúton sírt: mi van, ha ő sem olyan színű, mint hiszi?




2021. szeptember 22., szerda

Tamási Rebeka: A kabin története - alulról

Bólogatunk a szélnek. Meghajolunk előtte és jól tesszük. A szél nagy úr. Nagy úrnő. Nem tudjuk sose, honnan jön és hová megy. Néha gyengéden végigsimít rajtunk, hogy beleborzongunk, néha meg dühödten tapos rajtunk, a földbe döngöl minket. Messzi vidékek illatát hozza hozzánk, idegen port szór ránk. Néha leszalad a hegygerincen, máskor táncol a mélység fölött. Önkényes úr-nő. Minket sem kímél, de mi már ismerjük, szeretjük. Az emberek félik, főleg, ha megcibálja a kabinokat, csak úgy játékból, kilengenek jobbra-balra, előre-hátra, az emberek meg rémülten hallgatnak, vagy rémülten sikítanak. Sosem tudjuk, mikor kezd bele, lehet, hogy csak unatkoz
ik, de lehet, hogy a vastag drót ingerli fel, amely a csúcsot a völggyel összeköti. Az emberek mindig elfelejtik, hogy nem tanácsos felbosszantani a szelet. Kiépítik a felvonót, fellibegnek vele a csúcsra, és onnan élmélkodnak körbe: milyen hatalmasak a hegyek! Ez az arrogancia bosszantja a szelet, meg a naivitásuk. Mi nem szólunk bele. Az embereknek nem hajolunk meg, hagyjuk, hadd tapossanak rajtunk, a fáradtaknak és szerelmeseknek puha ágyává leszünk. Sajnáljuk az embereket, mert semmit sem tudnak. Minket sem ismernek, a szelet sem tisztelik. Évtizedek óta lebegnek föl-le a hegy és a völgy között, mégsem ismerik egyiket sem. 

Igazából nem lepődtünk meg, mikor a kabin zuhanni kezdett, ideje volt már. A szél ott kerengett körülötte, kacagva nézte végig, ahogy az emberek kirepültek belőle. Mind ott haltak. Mi engedelmesen feküdtünk el alattuk. Utána napokig erről beszéltünk, olyan izgatottak voltunk, mint amikor tavasszal kiolvadnak a télen elveszett túrázók. A szél leszaladt a völgybe a mentőcsapatok után, és végül elárulta, hogy egy gyerek túlélte. Szívesen láttuk volna ezt a gyereket a hegyoldalon, de sosem tért vissza. Az emberek magukkal vitték a bűzös városukba, és a gondjaikba vették. Tragédiáról fecsegnek, holott semmi se történt. A hegy továbbra is a völgy fölött áll, a szél továbbra is akkor fúj, amikor akar, és mi, füvek, továbbra is meghajolunk előtte. Állítólag összeborzolta a gyerek haját, hátha megérti, hogy nem történt semmi rendkívüli. Az emberek olyan törékenyek, mint az építményeik. Mi viszont mindig itt vagyunk, évezdredek óta.
 

2021. július 30., péntek

Tamási Rebeka: Tőlem neked, ingyen.


Most egy pohár mazsoláról fogsz írni. Jó, egy pohár vízről és néhány szem mazsoláról. Szénsavas legyen. Dobd bele. Mit látsz? Jaj, nézd meg jobban, te szerencsétlen. Na végre, ezüst buborékok. Mert a víz saját színe az nem jó, neked mindig valami eufémizmus kell. Legyen neked gyereknap, akkor ezüst buborékok, óvodás. Rátapadnak, jól látod. Vigyázz, nehogy buborákot írj, az már nagyon zavaró kép lenne. Ficánkolnak a mazsolák a pohár fenekén, tudod már, mi fog történni? Ez aranyos volt, ez a hülye fej, amit vágtál. És láss csodát, az ezüst buborékjaid felhúzzák a ráncos mazsolát a felszínre. Ott meg pukk, már liftezik is vissza a mazsola, visszasüllyed szépen a vízbe. Miközben az egyik mazsolára megint rágyűlnek a buborékok, egy másik felemelkedik. Mire az lesüllyed, ez emelkedik fel. Szép, mi? Olyan megnyugtató vertikális körtánc. Ha sokat nézed, még a nyálad is kicsordul, úgy belebambulsz. Májndfullnessz, tőlem neked, ingyen. Fel-le. Fel-le. Fel-le. Tudod, mi ebből a lecke, botcsinálta írókám? Törjed azt a tök fejedet egy kicsikét. Nem, nem a remény. Pillanat varázsa, hagyjál már. Nem a szamszára, dehogy is, mi vagy te, buddhista? Ez nem örök, majd rájössz, csak győzzed kivárni. Jó, egy ideig körforog, ám legyen, de fogadjunk, hogy sose világosodsz meg. Hát mi lesz a mazsolával a vízben? Megszívja magát. Nem látod? Már most nem olyan kis töppedtek, mint amikor beledobáltad őket a pohárba. Mit jelent ez, írókám? Segítek, mert ennyire rendes vagyok. Megvan a népdal a lúdjait kereső lányról? Ludasim, pajtásim, hol az én lúdjaim? És akkor a vége felé azt énekli, hogy kerülj ludam, kerülj, kertem alján kerülj. Csak ott es úgy kerülj, búval meg ne merülj, ismétlés meg minden, most figyelj, mert ha belémerülsz, soha ki nem kerülsz. Mármint a búba. A bánatba sejehaj, érted. Szóval akkor mi a tanulság? A lemerülés. Hogy ha megszívod magad a szarral, ne népieskedjünk a búbánattal, akkor az isten minden buborékja se elég, hogy felhúzzon. És egyszer a vízből is kiszökik a szénsav. Na, ezt írjad le, írókám. Botcsinálta. Én, múzsa? Hát na jó, fogjuk rá, ha már neked mindig kell valami eufémizmus. Haver, miért kéne minden múzsának nőnek lenni, hagyjál már! Tessék, tollba mondom neked a sztorit, van benne tanulság is meg minden, erre leakadsz azon, hogy férfi vagy nő. Homlokon ne csókoljalak? Anyád a múzsa, az. Múzsa nélkül ki se nyitnád a wordöt, mi? Rossz hozzáállás. Szedd össze magad, írjál. Idd meg a vizet, edd meg a mazsolát, aztán nézzél már szét magad körül. Ilyen se lesz még egyszer, hogy a szádba rágom, hogy mit írjál, te hemingvéj. Na, léptem.


2021. április 17., szombat

Hacsek Zsófia: húsvét után

húsvét után
(impresszió)

vöröshagymahéjjal festettem a tojást,
tésztaszűrőn szűrtem a megfonnyadt héjat,
vörös vízzel öntöztem a kiszáradt földet.

a hagymahéjak ott maradtak a tésztaszűrőben.

tegnap feltörtem két tojást, megettem
kenyérrel,
tormával,
kétféle ízesített hummusszal,
sültpaprikással és sülthagymással.
ma öntöttem a héjszilánkokat a tésztaszűrőbe.

hagymahéj, tojáshéj együtt megy holnap
a barna fedeles bioszemétgyűjtő kukába.

mind ugyanott végezzük.


2021. április 6.




2021. február 15., hétfő

Bódy Bence: Csöndutak közepén

szembetalálkozó utakban megáll a test.

keresztbe. éjközépen jár a hold, ezüstös

anya. szél süvít át, lelket, testet cibál, tép,

borzolt hajú fák között lépkedő egyszeri.

vér csepeg a kézre, ruhára, orrán hömpölyög:

kiserkent a lelke. téli hóban, ropogó hóban,

hold alatt, föld felett, szembejönni, akár a holtak,

élők vagyunk, mi élünk. életet élnek a testek,

megfeszülnek a tapintható világgal egymásnak.

megtapintani. homlokra csöppent víz. nem hó,

nem eső. útlevél. gólyalábakon táncol egy árny

messzi házak magas tetején. felrepülni a fák koronájáig,

felülni a szelekre, mert szembejönnek a holtak,

s nem lehet előlük kitérni. az utak megfordulnak,

víz hull alá, s a hidegben tépdes a szél. anya süt le,

mosolygós holdunk. rügyecskékben a lüktető fájdalom.

megszűnnek padlók, falak, tapintott dolgok, szél marad,

milyen erélyes, milyen hideg, milyen gondoskodó.

érzékeny, sírni mégsem tud, nevetni sem, csak suttogni,

üvölteni, hogy lefújja a gólyalábas árnyat a tetőről,

megtapintja, elfújja a cseppeket, testeket, lelkeket,

utakat, homlokokat, csontokat. nincs ott tapintás, ahonnét

jön. nincs ott félelem, ahonnét üvölt. onnan ered minden,

s oda tér vissza. csöndből vagyunk, csöndbe tartunk.

beszél a száj. keresztutakon áll. ki vagy? állandóság.

mondd, ki beszél? én beszélek.



2021. február 2., kedd

Tamási Rebeka: FelNőni - Girnyó meg a többiek 10.

Kocka

Lett az a kocka a villamosmegállóban. Nagy tükrökből áll, kékes-rózsaszínes-narancssárgás színben veri vissza a megállóban megállók unott fejét. A miénket is. Mivel egy gimibe járunk a Girnyóval, egy villamoson is. Meg egymással is.

Girnyó teljesen belelkesült, mikor meglátta a kockát. Mondtam neki, hogy már vagy egy hete itt van, mióta befejezték a felújítást, de nem hitte el. Lehet, hogy az éj leple alatt hozták ide az ufók! De az is lehet, hogy, hogy katonák ülnek benne, állig felfegyverkezve, és várják a harmadik világháborút. Szerdán tanítás után meg kellett vizsgálnunk a kockát. Girnyó biztos megfigyelési pozíciót választott, és a kockának háttal állt meg. Csak semmi feltűnősködés!, súgta nekem, és lassan a kocka felé hátrált. Pechére befutott a villamos, így a semmi feltűnősködés nevében fel is ugrottunk rá. 


Péntekre el is felejtettük az egészet. Az Anna, aki a Felner Pistivel egy gimibe járt, szólt, hogy egy osztálytársuk házibulit tart, és bevisz minket. Ez a baj, ha jár valakivel az ember, hogy rögtön „mi” lesz belőle. Ha én megyek a buliba, a Girnyónak is jönnie kell, valószínűleg ezt jelenti, hogy járunk. Anna azt mondta, vad buli lesz, úgyhogy otthon azt mondtam, az Annáéknál alszom. Az Anna meg, hogy nálunk. Hogy a Girnyó mit kamuzott a szüleinek, nem tudom, de jött. A flitteres miniszoknyámat vettem föl, meg a csíkos harisnyámat, mert hosszabbnak tűnik benne a lábam, és hátha észreveszi a Felner Pisti, hogy jobb lábaim vannak, mint az Eszternek.

A lakásban nagyon sokan voltak, az ajtón dőlt ki a füst, ahogy bementünk, és az Anna elmondta, hogy ez a bűz a fű, és nem is bűz, hanem illat. A drámások sokkal menőbbek, mint a biosz-kémiások, és a bulikon nem csak fű van, hanem idősebb diákok is, akik röhögnek a mazsolákon, de azért beengedik őket maguk közé. A Girnyó be akart vágódni a fiúknál, úgyhogy mindent elfogadott, amivel kínálták. A Felner Pisti nem jött el. Mi az Annával beültünk egy sarokba látványosan unatkozni, és az Anna elmondott minden pletykát azokról, akiket ismert, meg azokról is, akiket nem. Éjjel kettőkor már annyira untuk magunkat, hogy haza akartunk indulni, de a Girnyó pont előadást tartott a harmadik világháborúról, és megígértette a sok befüvezett lúzerrel, hogy figyelni fogják a gyanús tereptárgyakat. Nagy nehezen kihúztuk a Girnyót a lakásból, Áj kíp ön áj on jú!, kiáltotta még oda a többieknek, akik tisztelegtek neki, és elindultunk haza. A színes kockás megállónál Girnyó lehasalt a földre, majd laposkúszásban a kockáig csúszott. Majdnem bepisiltünk a röhögéstől az Annával. Mivel ő végül tényleg majdnem bepisilt, a lopakodó Girnyót megkerülve a kockához ment és kinyitotta az ajtót. Girnyó ledermedt a félelemtől.

Jó húgyszag van bent, mondta az Anna, mikor visszajött, és nincs klópapír. Miről beszélsz? - Girnyó csak kicsit szédült meg, mikor felugrott a földről. Annában azt bírom, hogy olyan türelmes. Most is szépen elmagyarázta a Girnyónak, hogy ez egy nyilvános vécé, olyan menő, mint Párizsban, kívül tükör, belül üveg, nézheted a járókelőket pisilés közben. A Girnyóban meg azt nem bírom, hogy nem veszi a lapot. Nem röhögött velünk együtt, hanem megkerülte a kockát, megnézte a saját szemeivel a Toilette-feliratot, majd lekuporodott az ajtóban és elsírta magát. Most mi lesz velünk, ha kitör a harmadik világháború?

Benesóczky László: Látlelet a paradicsomból

Kis csoportunkat hatéves fennállása alkalmából Isten éltesse sokáig! A versem közlése előtt egy szemelvényt is hoznék ide Adorno Derűs-e a ...