Tamási Rebeka: Tőlem neked, ingyen.

Most egy pohár mazsoláról fogsz írni. Jó, egy pohár vízről és néhány szem mazsoláról. Szénsavas legyen. Dobd bele. Mit látsz? Jaj, nézd meg jobban, te szerencsétlen. Na végre, ezüst buborékok. Mert a víz saját színe az nem jó, neked mindig valami eufémizmus kell. Legyen neked gyereknap, akkor ezüst buborékok, óvodás. Rátapadnak, jól látod. Vigyázz, nehogy buborákot írj, az már nagyon zavaró kép lenne. Ficánkolnak a mazsolák a pohár fenekén, tudod már, mi fog történni? Ez aranyos volt, ez a hülye fej, amit vágtál. És láss csodát, az ezüst buborékjaid felhúzzák a ráncos mazsolát a felszínre. Ott meg pukk, már liftezik is vissza a mazsola, visszasüllyed szépen a vízbe. Miközben az egyik mazsolára megint rágyűlnek a buborékok, egy másik felemelkedik. Mire az lesüllyed, ez emelkedik fel. Szép, mi? Olyan megnyugtató vertikális körtánc. Ha sokat nézed, még a nyálad is kicsordul, úgy belebambulsz. Májndfullnessz, tőlem neked, ingyen. Fel-le. Fel-le. Fel-le. Tudod, mi ebből a lecke, botcsinálta írókám? Törjed azt a tök fejedet egy kicsikét. Nem, nem a remény. Pillanat varázsa, hagyjál már. Nem a szamszára, dehogy is, mi vagy te, buddhista? Ez nem örök, majd rájössz, csak győzzed kivárni. Jó, egy ideig körforog, ám legyen, de fogadjunk, hogy sose világosodsz meg. Hát mi lesz a mazsolával a vízben? Megszívja magát. Nem látod? Már most nem olyan kis töppedtek, mint amikor beledobáltad őket a pohárba. Mit jelent ez, írókám? Segítek, mert ennyire rendes vagyok. Megvan a népdal a lúdjait kereső lányról? Ludasim, pajtásim, hol az én lúdjaim? És akkor a vége felé azt énekli, hogy kerülj ludam, kerülj, kertem alján kerülj. Csak ott es úgy kerülj, búval meg ne merülj, ismétlés meg minden, most figyelj, mert ha belémerülsz, soha ki nem kerülsz. Mármint a búba. A bánatba sejehaj, érted. Szóval akkor mi a tanulság? A lemerülés. Hogy ha megszívod magad a szarral, ne népieskedjünk a búbánattal, akkor az isten minden buborékja se elég, hogy felhúzzon. És egyszer a vízből is kiszökik a szénsav. Na, ezt írjad le, írókám. Botcsinálta. Én, múzsa? Hát na jó, fogjuk rá, ha már neked mindig kell valami eufémizmus. Haver, miért kéne minden múzsának nőnek lenni, hagyjál már! Tessék, tollba mondom neked a sztorit, van benne tanulság is meg minden, erre leakadsz azon, hogy férfi vagy nő. Homlokon ne csókoljalak? Anyád a múzsa, az. Múzsa nélkül ki se nyitnád a wordöt, mi? Rossz hozzáállás. Szedd össze magad, írjál. Idd meg a vizet, edd meg a mazsolát, aztán nézzél már szét magad körül. Ilyen se lesz még egyszer, hogy a szádba rágom, hogy mit írjál, te hemingvéj. Na, léptem.