Tamási Rebeka: Ősz

Hideg van. Gyakorlatoznak a katonák. Még hallani a patak csobogását, még nem fagyott be. Ropognak a gallyak. Vonyítanak a kutyák, mint a farkasok. Az út menti kocsmából hallatszik a zene. Az autók suhanva szelik a szürkületet. Feketedik a piros bogyó a bokron. Csúszik a nedves levélszőnyeg, de koppan a gesztenye a földre. A diófák már rég kihaltak. A madarak csak hajnalban csivitelnek, napközben az etetőket járják. A pocsolyákban megcsillanna a nap, ha sütne.

Apával az erdőt járod, a kék csíkos ösvényt követitek. Kicsi vagy, alig tudsz lépni a sok meleg ruhától, amibe anya bugyolált.

-Hallod a lövéseket? – kérdezi apa. – Biztos katonák – válaszol magának ábrándosan.

-Mi az a katona? – kérdezed tőle.

-Aki megvéd – válaszolja.

Ha azonos oldalon álltok, teszem hozzá én. Különben a katona az, aki megöl, de ezt te még nem érted, mert kicsi vagy. Hamar elfáradsz a friss levegőtől meg a gyaloglástól, és nem tudod, mi a halál. Csak az erdőt látod, ahogy apával kézen fogva sétáltok, hogy ősszel haldoklik, télen meghal, tavasszal újjászületik, és nyáron él.

Nem tudod még, hogy az ember csak egyszer hal meg, de akkor végérvényesen.

Nézzétek meg Rebeka Tavasz c. írását is, amelyet itt olvas fel.